Reggeli Sajtófigyelő, 2003. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-01-17
Franciaország és Németország viszonya az ötvenes évektől kezdve már igen jónak volt mondható. Ezt formalizálta és vitte tovább az 1963ban Párizsban aláírt, francianémet barátsági szerződés, amely "Élyséeszerződésként" vált ismertté. A dokumentum sikerének egyik kulcsa talán éppen korlátaiban rejlett: egy keretszerződésről volt szó, amely nem tartalmazott hosszú, nehezen definiálható külpolitikai terveket, hanem egy szerűen intézményesítette a két ország közti rendszeres konzultációt és a kompromisszumra törekvést mint alapelvet, különösen a "fontos külpolitikai kérdésekben, a közös érdekek mentén". A szerződés alapján bevezetett számos intézmény azóta természetes egy sége lett a francianémet diplomáciai és ezen túlmenő civil és kulturális kapcsolatoknak. Ezek részei például a kormányszinten rendszeresen, évi kétszer sorra kerülő legfelső szintű állam- és kormányfői találkozók, a védelmi és külügyminiszterek között szi ntén rendszeres, háromhavi megbeszélések éppúgy, mint az elmúlt évtizedekben kialakított több mint kétezer testvérvárosi kapcsolat, háromezer diákcsereprogram, több száz civil szervezet - köztük a francianémet diákiroda évi húszmillió eurós kormánytámogat ással , táborok, szemináriumok és sok egyéb program. A megbékélés történetének jelképesen egyik legfontosabb és vizuálisan talán legismertebb eseménye volt az 1984es verduni megemlékezés. Mitterrand akkori francia elnök és Kohl akkori német kancellár a verduni csatamezőn, több ezer francia és német kisdiáktól körülvéve emléktáblát avatott fel a sok ezer elesett katona nyughelyéül szolgáló közös katonatemetőben. A megemlékezés végén hosszú percekig némán, látható megrendültséggel és komolysággal álltak a két koszorú előtt. A méltán híressé vált és a világsajtót bejárt kép mintegy jelképe lett a történelmi léptékű francianémet megbékélésnek. A két politikus európai elkötelezettsége és egymástól különböző - szocialista, illetve konzervatív - politikai filo zófiája ellenére meglévő mély barátsága közismert tény. Azonban a francianémet megbékélés nem ezzel s természetesen nem a verduni koszorúval és kézfogással kezdődött, hanem évtizedekkel korábban, egy mindkét fél részéről őszinte politikai döntéssel, elköt elezettséggel és szisztematikus kapcsolatépítéssel. 2003. január 22én közös nyilatkozat kiadását tervezik, ezzel egyrészt megemlékezve a barátsági szerződés 40. évfordulójáról és történelmi sikeréről, másrészt kísérlet történik majd annak új tartalommal való megtöltésére is. Az új helyzetben, amikor a megbékélés voltaképpen befejezett tényként kezelhető, az erre való törekvés önmagában már nem elég a különleges kétoldalú viszony fenntartásához; a megváltozó és kibővülő Európai Unióban viszont ugyanakkor újra kell értelmezni a németfrancia együttműködést is. Mindenesetre - hogy e rövid kitekintő után hazai vizekre evezzünk - egyvalami nyugodtan kimondható: minden szimbolikus, politikai gesztust gondosan elő kell készíteni és át kell gondolni, mert egyéb ként nem szolgál, sőt akár árthat is. A közelmúltbeli magyarromán közös kormányfogadás kapcsán joggal merül fel a kérdés: vajon milyen módon szolgálta, szolgálhatja egy ilyen akció a két nép megbékélését és kiegyezését? Vajon miért és milyen megfontolásbó l kellett pont a Román Királyság és Erdély egyesülését kimondó egyoldalú román nyilatkozat napját demonstratívan együtt ünnepelni, ráadásul Budapesten? Egy olyan napot, amely a magyar nemzeti közösségnek soha nem lehet más, mint - vérmérséklettől függően - fájdalmas emlék vagy nemzeti tragédia. Mindent mérlegre téve, e szerencsétlen meghívást sem román részről átadni, sem magyar részről elfogadni nem kellett volna. Az RMDSZ képviselőinek a fogadáson való jelenlétére hivatkozni a Medgyessyféle pezsgőzés v édelmében nem meggyőző érv; a romániai magyar politikusok helyzete más, nem hasonlítható a magyarországiakéhoz. Számukra magyarságuk és "románságuk" egyszerre képviselendő, érzékeny kettős szerepet kíván. Gondoljunk csak arra, hogy magyar nemzetiségű román iai politikusok, polgármesterek már csak hivatalból is kénytelenek megünnepelni a december 1jei gyulafehérvári gyűlés évfordulóját minden évben, hiszen az országnak, amelynek állampolgárai, ez a legfőbb nemzeti ünnepe. Ennek kapcsán azt is érdemes elmonda ni, hogy Románia természetesen választhatott volna más évfordulót is ünnepéül. Hiszen - még ha esetünkben naivul hangzik is - egy ország, egy parlament már csak erkölcsi megfontolásból is olyan napot kell hogy válasszon nemzeti ünnepnek, amit minden államp olgára jó szívvel, őszintén magáénak érezhet. Románia majdnem tízszázaléknyi magyar nemzetiségű állampolgárának a december 1jei dátum nem ilyen eseményt idéz. De ne legyünk telhetetlenek: valójában meglepő is lett volna ilyesfajta önmérséklet 198990ben a
