Reggeli Sajtófigyelő, 2002. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-09-12
9 logikáját követve a tagországok közötti belügyi, rendőri é s titkosszolgálati koordinációs mechanizmusokat próbálja fejleszteni. Az északatlanti szövetség politikai szervezetté degradálódását jelzi az idén májusban nagy fanfárokkal aláírt NATO – Oroszországmegállapodás is. Ez ugyanis egy sok tekintetben ellenérdek elt nem tagállam számára nyújt számottevő beleszólási lehetőséget a szervezet némely kulcsfontosságú döntésébe – ilyesmi valódi katonai szövetségekben nem történhetne meg. Miközben a NATO hivatalosan minden bizonnyal még hosszú évekig működni fog, katonai aspektusát és ezzel valódi jelentőségét rohamosan veszíti el. Mit jelent ez hazánknak? A NATO lassú eljelentéktelenedése miatt Magyarország ugyanolyan helyzetbe kerülhet, mint amilyenben a kilencvenes évek első felében volt: határai védelmében csak önmag ára támaszkodhat. Sokak szemében ez nem jelentene komoly problémát, hisz a közkeletű vélekedés szerint hazánknak semmilyen háborús fenyegetéstől nem kell tartania. Ez a nyugalom azonban legalább két okból elhibázott. Egyrészt az utóbbi tíz év történelme is mét rávilágított, hogy a Balkán nagyon labilis régió. Az ilyen szomszédság pedig könnyen veszélyessé válhat. Milosevics például többször próbálta belerángatni hazánkat a balkáni háborúkba. Ezek a kísérletek csak akkor értek véget, amikor NATOtaggá váltunk , s ezáltal a konfliktus szélesítésének kockázata elfogadhatatlanul naggyá vált a szerb diktátor szemében. Az északatlanti szövetségre azonban nem csak azért van szüksége hazánknak, mert az külső támadás esetén fizikai védelmet nyújthat. Ennél is fontosa bb, hogy az irányunkba mutatott szövetségesi elkötelezettség, amit NATOtagságunk demonstrál, a földrajzi helyzetünkből következőnél jóval nagyobb külpolitikai mozgásteret adott. Erre a legjobb példa az, hogy a koszovói konfliktus idején ellen tudtunk álln i annak az orosz követelésnek, hogy a Jugoszlávia elleni embargót kijátszani szándékozó orosz konvojt engedjük át hazánkon. Az eseményt azóta is úgy jellemzi a szakirodalom, hogy hazánkat próbára tette Moszkva. De vajon megtehettük volna ugyanezt a NATOta gság nélkül? Megengedhettük volna, hogy magunkra haragítsuk nagyobb régiónk egyik legnagyobb hatalmát, ha nem vagyunk teljesen biztosak a többi nagyhatalom támogatásában? A válasz nagy valószínűséggel nemleges. A NATO fokozatos eljelentéktelenedése tehát d iplomáciai mozgásterünket is szűkíti. A nyugateurópai nagyhatalmak és Amerika közötti, egyre mélyülő ellentétek egy másik fontos problémát is felvetnek Magyarország számára. Mind több olyan helyzet lesz ugyanis, mint a most a Nemzetközi Büntetőbíróság ké rdése kapcsán zajló vita, amikor választanunk kell, hogy az EU vagy az USA által képviselt álláspont mellett tesszük le a garast. Mivel a legtöbb ilyen ügy nem érint majd magyar érdekeket közvetlenül, a döntéseinket aszerint kell meghoznunk, hogy melyik ha talom milyen fontos hazánknak. Ez pedig nem lesz könnyű választás. Egyrészt EUtagok kívánunk lenni, s így logikusnak tűnhet, hogy a nyugateurópai nagyhatalmak álláspontját támogassuk a felmerülő kérdésekben. Ennél persze bonyolultabb a helyzet, hisz az unión belül is szinte mindig akad különvéleményt megfogalmazó ország. Másrészt a NATO meggyengülése által kreált problémák megoldásában az EU nem igazán tud segítséget nyújtani: uniós hadsereg nem létezik, a tagországok pedig képtelenek arra, hogy nagyobb harcoló alakulatokat vessenek be a saját határaikon túl. Az unió sem konkrét katonai, sem az abból következő politikai támogatást nem tudja megadni Magyarországnak. Ilyen segítséget a nyugati világon belül csak az Egyesült Államok nyújthat. Hazánkra termé szetesen Oroszország nyugati megítélésének változása is közvetlen hatással van. Egyrészt Oroszország felértékelődésével NyugatEurópa és elsősorban Amerika KözépEurópapolitikája is átalakult. Az új megközelítés kis jelentőséget tulajdonít Ukrajna nyugati orientációjának, ami pedig a Szovjetunió összeomlása óta hazánk egyik legfontosabb külpolitikai célkitűzése. Másrészt Moszkva politikai és energiabiztonsági jelentőségének növekedésével a nyugati országok valószínűleg ismét erőltetni fogják a gazdasági k apcsolatok bővítését is. Ráadásul a jelenlegi magyar kormány külső biztatás nélkül is ezt az utat járná, így hazánk valószínűleg a gazdasági hídépítés élcsapatához fog tartozni. E lépésnek az esetleges pénzügyi hasznon túl legalább egy, különösen a fiatal piacgazdaságú országok részére fontos hátránya is van. Mivel az orosz gazdaságban gyakran még mindig nem érvényesül a joguralom, a sikerhez sokszor nem a legjobbnak, hanem a legerősebbnek és a
