Reggeli Sajtófigyelő, 2002. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-08-16
7 polgári - hetila p szerkesztőségében az az ötlet vetődött fel, hogy pályázatot kellene hirdetni az olvasók között: ki az a tíz közéleti férfiú napjainkban, akinek az utókor majd szobrot fog emelni rendszerváltoztató érdemeiért. Szörnyű még kimondani is: párthovatartozástól függetlenül. Szerencsére az ötlet elhalt. Elgondolni is borzongató, hogy miféle viccanyagot nyújtanának ezek a listák még ma is azok számára, akik már akkor is a restauráción gondolkodtak, vagy oly harsányan ítélték el a közelmúlt diktatúráját, hogy későb bi paktumaik a diktatúra egyenes ági örököseivel csak azokat lephették meg, akik nem ismerték igazi természetüket, "hagyományaikat", és nem gondoltak arra sem, hogy minden politikai szélsőség könnyen vált át önmaga ellentétébe, természetesen a személyes és csoportérdek biztató sugalmazására. Ez a hajdani emlék éledt föl bennem, amikor a választások előtt és közben és után a Szlovákiában élő Duray Miklós nevétől volt hangos a magyar közélet. Nem tagadom, hogy őt ama férfiak egyikének tekintettem és tekintem , akik rászolgáltak az utókor feltétlen tiszteletére, ám akik a jelenkori, szűkítsük: a most éppen újra parlamenti többséget szerző politika számára elviselhetetlenek. Elviselhetetlenek azon egyszerű oknál fogva, mert Duray Miklósnál és másoknál - például Tőkés Lászlónál - a politika nem (csupán) a napi érdekérvényesítés technológiája, hanem a - magyar és kisebbségi - nemzeti önérvényesítés (kényszerű) eszköze, azaz náluk nem válik szét végletesen az erkölcs és a politika - semmiféle "pragmatizmus" jegyében . Mint ahogy elvált a kádárista "józanság" folyományaként 1994 és 1998 között a végrehajtó hatalom "szocialista" és "liberális" hangadóinál és "mértékadó" képviselőinél, és elválik ma ugyancsak náluk. S amit a rendszerváltozás első "ministeriuma" Antall Jó zsef szigorával megkísérelt "egyeztetni", s ezzel példát adni az Orbánféle, sok tekintetben okkaljoggal nemzeti elkötelezettségűnek mondható országvezetés számára is. Hogy a politika és a nemzeti elkötelezettség, a politika és a magánetika, a politikai praktikum és a közerkölcs milyen viszonyban lehet egymással (ideértve a politika és a vallás összefüggéseit is), az könyvtárnyi szakirodalom tárgya. Az azonban bízvást állítható még egy publicisztikai cikkben is egyfelől, hogy a nemzeti érdekek képviselete morális kérdés ebben a térségben és a magyar honfoglalás óta, másfelől az, hogy mit sem ér hosszabb távon, mit sem ér a nemzeti történelem részeként és szempontjából az a politikai kurzus, amely az amoralitást és az immoralitást a maga országlásakor evide nciának, szinte "természeti" tényezőnek tekinti. Még akkor sem, ha a hivatkozási alap és a hivatkozott cél ma már nem a kommunista "internacionalizmus" bornírt álomvilága, hanem esetleg a globalizmus perverz "összemberi" víziója. Duray Miklós utolsó fél é ve megenged egy ilyesféle moralizáló tűnődést. Ám azok a politikai reflexiók, amelyek ebben a fél évben Duray Miklós közszerepléseit követték, azt bizonyítják lehangoló módon, amit mindenki tud vagy mindenki sejt: ez a mai kormányzat azt a nemzetellenes - vagy finomabban fogalmazva, a nemzeti ügyekben vétkesen közönyös - szisztémát követi, amely több mint negyven éven át meghatározta Magyarországon a politika beszédét és gyakorlatát. Lehangoló és gyomorkavaró volt, ahogy a "szocialisták" és "liberálisok" eg y politikai platformra kerültek a szlovák és román sovinisztákkal Orbán Viktorékkal - és a XX. században meghurcolt magyar milliókkal! - szemben a Benesdekrétumok vagy az utó dállamokban élő magyarság ügyében fordulatot - lelki és morális fordulatot! - jelentő szóemeléssel s törvényalkotó munkával, a "státustörvénnyel" kapcsolatban. Ezekkel a valóban históriai érdemű tettekkel. A Durayügy (mert üggyé vált újra) "a baloldali fo lytonosság" és "a kisantant szempontjainak" készséges elfogadása terén mutatkozó folyamatosság ugyancsak lehangoló, de egyben megvilágosító példája. Kik állnak vele szemben ma, és kik álltak ezelőtt húsz évvel? Túl könnyen megválaszolható a kérdés, mégsem haszontalan föltenni. Hadd emlékeztessek tehát arra, hogy Duray Miklós 1982es letartóztatása és 1983ban megjelenő Kutyaszorító című könyve nemcsak a magyar öntudatra ébredés felejthetetlen eseménye, hanem a rendszerváltozásban kiteljesedő ellenzéki szer veződés egyik legkorábbi alkalma is volt. "Magyar" öntudatra ébredést mondok és nem "magyarországit", hiszen valóban összmagyar akcióvá vált ez a bátor magánkezdemény. A könyv New Yorkban jelent meg, annak a Püski Sándornak a kiadásában, aki személyes leté teményese volt a népi írók hagyományainak, Csoóri Sándor Budapesten írt a felvidéki könyvhöz előszót, amely előszó a polgári ellenzék Beszélőjében is megjelent. Volt aláírásgyűjtés is Duray érdekében - szintén "összellenzéki" nyitottsággal. S mindez szoros an kapcsolódik a csehszlovákiai Charta '77et követő ügyekhez, ekkor tartóztatják le az Ellenpontok szerkesztőit Erdélyben, ekkor számolják fel az Új Symposiont Jugoszláviában és a Mozgó Világot Budapesten. Egy magyar kisebbségi jogvédő irat látványosan el őlegezi meg azt, ami a magyarországi rendszerváltozás legszebb eseményeit hozza majd az évtized végén: nemzetvédelem és a demokrácia szabadelvű egységét. Ebben Duray Miklós érdemei elvitathatatlanok, tehát a történelmi morál elemi logikája azt követeli, ho gy akik a rendszerváltoztatás érdemeit okkal vagy ok nélkül maguknak tulajdonítják, azok ezt a csöndes losonci geológust bajtársukként tiszteljék. (Aki később sem hátrál ki a kisebbségi politizálás frontvonalából.)
