Reggeli Sajtófigyelő, 2002. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-07-26
7 megfogalmazott a figyelmeztetés: jó lenne, ha így történne. A világ jelenlegi egyetlen globális hatalma számára Magyarország szövetsége önmagában nem túl fontos. Washington – és vele Brüsszel – szemében akkor növekszik Budapest szerepe, ha szűkebb térségünkben újra stabilizáló szerepet játszik, a NATOban teljesíti ígéreteit, erejéhez képest kiveszi részét a közös célok megvalósításából, és jó példával jár elöl az új tagok előtt. Ez most, szerencsére úgy tűnik, egybeesik az ország hosszú távú érdekeivel. Az amerikai pressziót akár jóindulatú biztatásna k is tekinthetjük: Nyomás, Magyarország! Washington, 2002. július vissza Felezőidő romániai magyar körkép Minden a visszájára fordult Jakabos Imola számára a határnyitással Elsőként ad budapesti tárlat átfogó képe t a románi ai magyar képzőművészet 1965 és 1975 közé eső, mára már elfeledett korszakáról. Nyolcvan alkotó több mint száz munkáját állította ki az Ernst Múzeum, köztük Jakobovits Miklós, Sükösd Ferenc, Kusztos Endre, Szervátiusz Jenő és Tibor alkotásait is. Jakabos I mola, aki 1968ban diplomázott és kezdte pályáját, a tárgyalt időszak körülményeit idézi fel. — Mennyiben lehet fontos ennek az alkotókörnek, hogy most Budapesten is bemutatkozhatnak? — Egyáltalán annak is örvendünk, hogy felfedezték: él és létezik a z erdélyi magyar művészet. Máskülönben 1996ban a Magyarok Világszövetsége a Kárpátmedence minden országából érkező, hasonló kiállítást mutatott be, tehát nem ez a legelső ilyen próbálkozás. Ettől függetlenül nagyon fontos, hogy erre az Ernst Mú zeum megte remtette a lehetőséget, és felfedezte a szükségességét. Főleg ha tovább folytatódik majd sorozatként a 1965 — 75ös korszak után következő tíz évről. A magyar közönség voltaképp semmit nem tud erről azokat kivéve, akik már áttelepültek, és ismerik, hogy mics oda pezsgés és forrongás jellemezte mindvégig az erdélyi kisebbségi művészetet. Ha nem is teljes az anyag, akit érdekel ez a korszak, az ízelítőnél kicsit többet kap itt. — Ön friss diplomás fiatal volt éppen ebben az időszakban, milyennek látta akkor ezt a kort? — A főiskolai éveim egy pezsgő periódusra estek, akkoriban ért véget a szocreál korszaka. A művészek szabadon kezdhettek gondolkodni és alkotni, lehullottak a béklyók, amik lefelé húzták őket. Nem manipulálták, nem terelték sehová a műv észeket, m indenki kötöttségek nélkül dolgozhatott. Nem kellett feltétlenül szocreál témákat választani, vagy az annak megfelelő stílusban dolgozni, és ez már önmagában is nagy felszabadulást jelentett az alkotómunkában. — Ez az 1965 és 75 közötti időszak mennyiben más, mennyiben kiemelkedő? — Akkor teljesedett ki mindez a szabadságérzés. Szervátiusz Jenő tárlata az első jelentős kiállítás volt, amit egyetemista koromban így tekinthettem meg, és mellbe vágott. Éreztem a nagy alkotóegyéniség munkáit, ami ah hoz képest , amit addig középiskolás diákként láthattam, annyira más volt és egyéni, annyira öntörvényű, hogy az besorolhatatlanná tette őt. De persze ott volt még a többi jó kolozsvári művész, akik mestereink voltak a főiskolán: Miklóssy Gábor, Abodi Nagy Béla, Kós András, Vetró Arthur, Feszt László és még sorolhatnám tovább. — Mennyire bizonyult egyébként jó műhelynek is a kolozsvári főiskola?
