Reggeli Sajtófigyelő, 2002. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-05-06
4 kérdést, hangsúlyozva, hogy csupán eg y gesztusról lett volna szó. A szervezet elnöke megköszönte Orbán Viktornak és a jobboldalnak, hogy elfogadta a határon túli magyarokat magyarnak és a magyarigazolvánnyal el is ismerte ezt. vissza Nemzetpolitikai dilemmák Az előző négy év kormányzása azt üzente, hogy a magyar múlt és a Szent Korona kivétel nélkül mindenkié 2002. május 6. (6. oldal) Hammerstein Judit Történelmi feladatot vállalt magára a polgári koalíció 1998ban, amikor kormányt alakított, hiszen nem másról volt szó, mint hogy kísérletet tegyen arra, hogy megvesse egy korszerű nemzetpolitika alapjait, megteremtse a modern magyar politikai nemzetet és a belső nemzeti egységet. Most ez a polgári építkezés, legalábbis a kormányzati politika szintjén, egy időre megszakad. A feladat jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen ezáltal egy olyan több évszázados nemzeti hagyományt kell magunk mögé utasítanunk, amely egyrészt egy kirekesztő és nemesi meghatározottságú nemzetpolitikára támaszkodott, s amelyhez másrészt a nemzetegyesítésre tett kísérletek kudarcai, az állandó széthúzás és az apatikus túlélési törekvések kapcsolódtak. A mostani kampány során annyit emlegetett széthúzás és az ország két harcos táborra szakítottsága tehát egyáltalán nem újszerű jele nség a magyar történelemben. Magyarország az európai uniós csatlakozás küszöbén áll, így a széthúzást és a megosztottságot megszüntető nemzeti egység, a szilárd és modern politikai nemzet megteremtésének szükségessége időszerűbb, mint valaha. Egyáltalán ne m mindegy ugyanis, hogy ennek megvalósításához milyen utat választunk. Ha hihetünk az unió ígéretében, Magyarország 2004ben a szocialista kormány vezetésével válik az Európai Unió teljes jogú tagjává. A szocialista párt múltja, valamint 1994 – 98 közötti ko rmányzati filozófiája alapján a nemzeti egység megvalósításának és az uniós csatlakozásnak egyik, míg a polgári összefogás egy másik lehetséges változatát képviseli. De mi is az a nemzeti hagyomány, amit történelmünk során örököltünk, mit is kellene tehát magunk mögött hagynunk? Milyen választások előtt állt a Mohács utáni magyar nemzet? Először is szögezzük le azt a tényt, hogy a magyaroknak az utóbbi ötszáz éves történelmük során a tartós nemzetegyesítés megvalósítása eddig még sohasem sikerült. A köze l fél évezredet olyan sorsdöntő és megoldhatatlan konfliktusok, valamint olyan magyar társadalomfejlődésbeli sajátosságok jellemezték, amelyek a széthúzáshoz és a sajátosan magyar túlélési reflexek kialakulásához vezettek. Magyarországnak a XVI – XVII. száz adban megoldhatatlan csapdahelyzetet az egyre félelmetesebben előrenyomuló oszmán birodalom jelentett, miközben a formálódó nemzet az európai politika által kijelölt kényszerpályán vergődött. A nemzeti erőgyűjtésnek persze a XVI. századi magyar társadalmi szerkezet megmerevedése is gátját állta. Épp a magyar királyság bukásának küszöbén, amikor a nemzeti összefogásra a legnagyobb szükség lett volna, születik meg Werbőczy István döntően nemesi szokásjogot rögzítő Hármaskönyve, amelyben újra megfogalmazódik a „nemzet egyenlő nemesség” tétele. Dózsa György parasztfelkelése ezzel nemcsak fizikailag, de szimbolikusan is elvérzett. A werbőczyánus nemesi nemzetfelfogás ugyanis több mint négyszáz évre kijelölte a magyar nemzetpolitika kereteit. Az 1526os mohácsi katasztrófával Magyarország helyzetében gyökeres változás állt elő: a felvonulási terepnek és ütközőzónának tekintett ország két terjeszkedő birodalom szorításában csak rossz és még rosszabb döntés között választhatott. Magyarország ezzel arra a kényszerpá lyára került, amelyben apátia és szétesés, valamint nemzeti erőgyűjtési kísérletek és átmeneti nekilendülési szakaszok váltakoztak. A kettős uralom alatt fizikailag három, politikailag két pártra szakadt (Habsburgpárti és törökös) Magyarországon a nemzeti akarat egy irányban való egyesítése, azaz egy olyan nemzetstratégia kidolgozása, amelyben mindenki hitt, s amelyért mindenki, nemes és nem nemes egyaránt fegyvert ragadott volna, eleve nem is volt lehetséges. A mozgástér minimális tágítása önerőből nem, k izárólag vagy az egyik, vagy a másik birodalomra támaszkodva volt lehetséges, s ez eleve megosztotta a magyar társadalmat. De a kilátás egyébként sem volt igazán kecsegtető: a kettős „hódoltatást” legfeljebb egy „szimpla” elnyomásra lehetett „javítani”. In nen a korszak önfeláldozó hősiessége és innen a sok önáltatás, a túlélésért tett apró és annál súlyosabb árulások, a nyakatekert
