Reggeli Sajtófigyelő, 2002. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-05-06
5 ravaszkodások, kétségbeesett, olykor őrült vagy infantilis kitörési ötletek. Az utóbbira jó példa, hogy Wesselényi, az igencsak rosszul megszervezett Habsburgellenes összeesküvés vezetője a magyar koronát a töröknek ajánlotta fel. Még szomorúbb, hogy a szervezkedés főszereplői az összeesküvés leleplezésekor végül sorra jelentgették fel egymást a bécsi udvarnál. Amikor pedig a Ha bsburg Birodalom nemzetközi összefogással hozzálátott, hogy az országot a töröktől egyszer és mindenkorra megszabadítsa, minek következtében külföldi katonák estek el a magyar harctéren, Thököly és magyar felkelői a török oldalán hadakoztak. S miközben vil ágos volt, hogy a török hódoltság az országnak mérhetetlen károkat okozott, s hogy a Habsburgfennhatósággal ellentétben a török nem európai, hanem ázsiai útra tereli az országot, a Habsburg Birodalomba való teljes betagozódással járó nemzeti sérelmek köve tkeztében gyorsan működésbe lépett a magyar amnézia. Így találhatott a törökországi Rodostóban keserű menedéket a magyar fegyveres, majd csendes ellenállás hőse, Rákóczi Ferenc, aki miután a francia segítségben csalódnia kellett, elhitte, hogy Magyarorszá g felszabadítását már csak török segítséggel vívhatja ki. De a ’49es szabadságharcosok egy része, s maga Kossuth is, miután egyértelművé vált, hogy a forradalmat végérvényesen leverték, a megtorlás elől Törökország felé menekült, ahol végül közülük többen is hazára leltek. Így lett például a szabadságharc honvéd tábornoka, Kmety György az iszlámra való áttérése után Iszmail, a krími háborúban a szultán oldalán harcolva pedig Iszmail pasa. A török kiűzése után Magyarország három részre szakítottsága megszű nt, ám függetlenségét, önállóságát nem nyerhette vissza. A magyar történelem tragédiája, hogy modernizáció és korszerűsítési törekvések, ugyanakkor a magyar nemesi szabadságjogok csorbítása egyaránt az idegen Habsburgházhoz kapcsolódtak. A politikai csatá rozások során így került gyakran egymással szembe a modernizáció és a függetlenségi/nemzeti gondolat. Az ellentmondás feloldhatatlannak tűnt. A reformkorban és a ’48as szabadságharc során „haza és haladás” mégis egyszerre lett lehetséges. S bár nemesi moz galomnak indult, a társadalom minden rétegét osztályhovatartozás nélkül mozgósítani tudta: ekként vált mindenki, nemes és paraszt egyaránt a politikai magyar nemzet tagjává. Ez volt az első olyan magyar nemzeti mozgalom, amelyben a magyarok idegen elnyomó ikkal szemben úgy vették fel a harcot, hogy ellenségük oldalán nem vagy alig álltak magyarok. A szabadságharc vérbe fojtása a kiegyezés ellenére is begyógyíthatatlan sebet ütött. S ez akkor is igaz, ha a kiegyezésnek nem volt alternatívája. A duális beren dezkedés jóval nagyobb mozgásteret biztosított, ám teljesen önállóvá ezúttal sem válhatott az ország. Így a szakadatlan, néha hisztérikus közjogi viták közepette nem is alakulhatott ki nemzeti konszenzus. Magyarország ugyanis mégiscsak hivatalos szintre em elte az amnéziát, amikor ugyanazt a Ferenc Józsefet koronázta ünnepélyesen királyává, aki nemrég még a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtója, vezetőinek kivégzője és börtönbe vetője volt. Olyan bár kikerülhetetlen, pszichológiai és morális alapj ait tekintve azonban elfogadhatatlan kompromisszum született, amely a két fél túlélési törekvését segítette ugyan, azonban amellyel szíve mélyén mindkét oldal elégedetlen volt. A független, önálló magyar állam létrejötte az első világháborús katasztrófáva l kapcsolódott öszsze. Magyarország területének megcsonkítása azt eredményezte, hogy a két világháború közötti magyar politikai elit nemzetpolitikájában elsősorban a történelmi Magyarország határainak mindenáron való visszaállítására koncentrált. S eközben hierarchikus és merev társadalmi struktúrát alakított ki, amely csak urakat és nem urakat ismert, és csak minimális társadalmi mobilitást tett lehetővé. Teljes társadalmi rétegeket (gazdasági és városi cselédek, napszámosok) hagyott nyomorúságos, kilátást alan helyzetben, lehetetlenné téve, hogy a politikai nemzetbe emelkedjenek. A szilárd nemzeti egység megteremtése az úri Magyarország adta társadalmigazdasági feltételek között és a népiurbánus viták kereszttüzében tehát megint megvalósíthatatlanná lett. A második világháború után önállóság, függetlenség és demokratikus, széles körű társadalmi mobilitást lehetővé tevő fejlődési út reménye nem válhatott valóra. Magyarország a szovjet szocialista blokk része lett, és ezen a magyar nemzeti függetlenségi/ell enállási mozgalmak sorába tartozó ’56os forradalom sem tudott változtatni. A Kádárrendszer – fennmaradásáért – persze igyekezett a nemzeti érzés kifejeződésének bizonyos teret engedni, s a nemzeti konszenzus minimumát megteremteni. Ez azonban eleve kudar cra volt ítélve, mert a rendszer hazugságon és ’56 elárulásán, valamint egy elnyomó hatalom tankjainak fenyegető erején alapult. Magyarország szürke, álmos és amnéziás apátiába zuhant, s a túlélésre rendezkedett be. A rendszer által kínált nemzeti egység, bár szakított a nemesi magyar nemzeti hagyományokkal, a felejtésre, a kisemberek, kis szabadság, kis boldogság, kicsiny vágyak szövetségére épített.