Reggeli Sajtófigyelő, 2002. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-04-12
9 államtitkárát, Herman János karri erdiplomatát koalíciós nyomásra brüszszeli NATOnagykövetté „buktatták”, a káderkérdések eldöntésében Bába Iván (MDF) és Németh Zsolt (Fidesz) jutott döntő befolyáshoz. A tárca a folyamatosság jegyében jól látta el a rutinfeladatokat és tett eleget a NATOtagságból a diplomáciára háruló követelményeknek. Magyarország a koszovói bombázások idején pontosan teljesítette a szövetség által elvárt kötelezettségeit, a diplomácia pedig kellő időben, kreatívan és felkészülten reagált a délszláv változásokra. Ennek köszönhetően pillanatnyilag a három jugoszláv utódállammal normalizálódott, jó vagy éppen megkülönböztetett a politikai viszony. A déli frontok rendezése (Horvátország esetében elébe menve a történéseknek és az európai közvéleménynek) az elmúlt négy év leg sikeresebb diplomáciai fejezetei közé tartozik. Ám a Horvátország esetében beigazolódott elemzések a kormányzatot más viszonylatban is olyan kockázatos diplomáciai húzásokra ösztönözték, amelyek nem mindig voltak arányban Magyarország nemzetközi súlyával és uniós bebocsátásra váró helyzetével. Következett ez elsősorban abból, hogy a hagyományoknak megfelelően a kormányfő is igen aktív, ambiciózus külpolitikát folytatott. Ez alól a rendszerváltás óta csak Boross Péter jelentett kivételt. De míg Antall Józs ef a diplomáciai tervezést is teljesen magához vonta, Horn Gyulát pedig előélete a külügyi apparátushoz kötötte, így önálló kezdeményezéseik jobban illeszkedtek az általános külpolitikai irányhoz (jóllehet Kovács László is nemegyszer „értelmezni” kényszerü lt miniszterelnöke kinyilatkoztatásait), addig Orbán Viktor külpolitikai elképzelései és megnyilvánulásai több esetben teremtettek olyan kész helyzetet, amelyhez a diplomáciának utólag kellett felzárkóznia. (Legutóbb például a Benesdekrétumok esetében.) M iközben ugyanis az integrációs kérdésekben mindvégig következetes Martonyi a jelenlegi nyugati dö ntéshozókkal épített ki jó kapcsolatokat, a miniszterelnök egy átrendeződő NyugatEurópa koncepciója alapján próbált kivételezett viszonyokat teremteni. Ebből a felállásból több olyan konfliktus is adódott, amelyek feloldása ugyancsak igénybe vette a külüg yminiszter diplomáciai érzékét. Nyugat – Európa tekintetében – mivel több országban is választásokat tartanak az idén – nem lehet még egyértelműen megvonni a miniszterelnöki sakkhúzások kárhaszon mérlegét, hacsak nem tekintjük eleve kártékonynak azt, ha eg y kis ország a súlyát meghaladó mértékben próbál kombinatív lépéseket tenni a nemzetközi politikában. Az ideológiai alapú kapcsolatkeresések mintájának tekintett Schüssel – Stoiber – Orbán „tengely” eddig inkább a látványdiplomácia elemeivel gazdagította a mag yar külpolitikát, semmint az integrációs célok gyakorlati segítésével. Jellemző példa volt egy másik nyugat – európai eszmetárs, José María Aznar spanyol kormányfő közelmúltbeli budapesti látogatása, aki – miután magas hőfokon méltatta a magyar miniszterelnö k helyét az európai politikai életben – cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy Madrid az uniós jelölteknek szánt agrártámogatási vitában teljes mellszélességgel támogatja a számunkra kedvezőtlen közösségi álláspontot. Az elmaradt haszon (a lehetőségek hez képest) szembetűnőbb az Egyesült Államok esetében. Annak ellenére, hogy a republikánusok (és azoknak is a konzervatív szárnya) kezébe került a hatalom Amerikában, nem valósult meg az a törekvés, hogy Magyarország (Lengyelország mellett) kivételezett pa rtnerként tűnjön fel a régióban. A diplomácia nem tudta ellensúlyozni a már a választásokra figyelő politikusi megnyilatkozásokat, különösen nem szeptember 11ét követően, amikortól – amerikai források szerint – Washington különösen érzékenyen követte, mil yen gyorsan és egyértelműen határolódik el a kormányzat az Amerikaellenes megnyilvánulásoktól. A regionális politikában sem tiszta a kép. Továbbra sem egyértelmű, hogy a kedvezménytörvény a határon túli magyarság szülőföldjén tartásának eszközee, avagy a bevezető lépés a magyar munkaerőpiac kormányfői szinten jelzett, hamarosan akár milliós nagyságrendű szükségletének a kielégítéséhez. A homályos szándékot a bevezetés át nem gondolt kommunikációja súlyosbította. A magyar diplomácia feltehetőleg nem követ ett el olyan hibát, hogy előzetesen ne tájékoztatta volna a törvénytervezet részleteiről a szomszédos országok és az Európai Unió illetékeseit. Legalább informálisan. Közben azonban a nyilvánosság előtt a Máért kapott kizárólagos hangsúlyt, a magyar – magyar szimbolikája, szándékosan mintegy magyar belügyként állítva be magát a törvényt. A szavazatszerző ösztönök elnyomták a diplomáciai vészcsengők hangját. Ennek következménye nemcsak az, hogy a választások után az Orbán – Nastase megállapodás értelmében előrel áthatólag módosítani kell majd a törvényt, de a Romániával és Szlovákiával kirobbant vita bekerült az európai köztudatba. Bukarest is csak ezt követően állapodott meg a viszály rendezéséről,
