Reggeli Sajtófigyelő, 2002. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-04-27
3 Hivatalban működő külügyi referatúrát, amely az Orbánkormány alatt egyfajta párhuzamos minisztériumként működött. Az elmúlt néhány évben kinevezett nagykövetek között több en főtisztviselői kinevezést is kaptak (Prőhle, Győri), tehát visszahívásuk esetén is biztosított az állásuk. vissza Ki változott ? 20020427 (a nyomtatott MH cikke) Eörsi István Vita, teljes tisztelettel című írásában (MH, á pr. 18.) úgy véli, hogy az utóbbi időben megváltoztam. Úgy vélem, van egy másik lehetőség is: a magyar nyilvánosság változott meg. Esetleg éppen az utóbbi időben. Én a románmagyar viszony és a román belpolitika elemzése során mindvégig azt az alapelvet k épviseltem, hogy a szemben álló ideológiákat csak akkor közelíthetjük meg racionálisan, ha irracionális tartalmukat társadalmi tényként fogadjuk el, és nem ítélkezünk fölöttük saját, racionálisnak tekintett, de feltehetőleg szintén irracionálisan megalapoz ott (mert sajátos érdekeinkre épülő) értékeink alapján. Mindig is úgy véltem: a román és a magyar igazság együtt igaz, és nem egymás ellenében. Ez a vélekedésem Magyarországon érdemén fölül sikeresnek is bizonyult. Amikor azonban ugyanezt a gondolatot a m agyar belpolitikára próbáltam alkalmazni, egyszerre kihűlt körülöttem a levegő. Kiderült, hogy Magyarországon a jobb- és a baloldali igazság nem lehet együtt igaz. Sőt különkülön sem. Szándékaimtól meglepő módon épp azok hűltek el a leginkább, akik a romá nmagyar együttműködést a legmelegebben szorgalmazták. Ez a fejlemény gyanakvást ébresztett bennem a baloldali és liberális igazság magyar variánsának "egyetemességét", sőt a mögöttük álló demokratikus alapelvek (egy részének) őszinteségét illetően is. A jobboldali igazság "egyetemességében" mindig is kételkedtem. Olyannyira, hogy a jobboldallal szemben magam is hajlamos voltam akár rosszhiszemű feltevéseket is megfogalmazni. Igaz, sosem merőben alaptalanul. Amikor Orbán Viktort először hallottam (egy, a Magyar Írószövetségben rendezett találkozón) arról értekezni, hogy Magyarország legyen a magyaroké, a gondolatot - meglehetősen nemzetietlenül - románra is lefordítottam, s rögtön evidenssé vált számomra, hogy a határon "inneni és túli" magyarok sorsát szí vén viselő épeszű magyar ezzel a képtelenséggel nem érthet egyet. Sem Magyarország, sem Románia nem lehet pusztán a magyaroké vagy a románoké, mindazokénak kell lenniük, akik az adott országokban élnek, sőt kulturálisan még azokénak is, akik kívül rekedtek a határokon (mindkét esetben több millióan). A kedvezménytörvény diszkriminatív jellege körül kirobbant vita, majd a választási kampány csak tovább fokozta zavarodottságomat. Elkezdtem szembesíteni az állításokat a tényekkel, s meglepő eredményekre kelle tt jutnom. A liberálisok és a szocialisták arról beszéltek, hogy a törvény megrontja a magyarromán viszonyt, de azt kellett látnom, hogy a románmagyar viszony (minden feszültsége ellenére) soha nem volt olyan jó, mint akkor. Sőt azt is látnom kellett, ho gy a románmagyar viszonyért aggódó liberálisok és szocialisták olyan hangulatot kezdenek gerjeszteni, mely tényleg megronthatja a románmagyar viszonyt is. A kampány kezdetén a szocialisták és a liberálisok az Orbánkormány elvesztegetett négy esztendejé ről dörögtek. A totális csődöt egy ún. fekete könyvben az utókor számára is összefoglalták. Hogy aztán Medgyessy Péter azzal nyerje meg számukra a választásokat, hogy megígéri, mindent folytatni fog, amit a Fidesz jól csinált. S a Széchenyi tervtől a diákh itelig fel is sorolt egész sereg (úgymond tökéletesíthető) vívmányt. Evidens: vagy Kovács és Kuncze nem mondtak igazat, amikor az "elvesztegetett négy esztendő"ről beszéltek, vagy Medgyessy tévesztette meg hallgatóságát, amikor e négy esztendő folytatandó teljesítményeiről beszélt. Harmadik lehetőség nincs. Azt is nehezen tudom eldönteni, hogy melyik Kovács volt az igazi, aze, aki külügyminiszterként a kölcsönös megértés, az empátia, a mások iránti tisztelet alapelveit hangoztatta, vagy az, aki pártelnökk ént a valóságtól elrugaszkodó gyanakvás, az intranzigencia és a gonoszkodó gúny mesterévé merevedett. Kovács és Kuncze mindvégig személyében támadta az "arrogáns" Orbánt, ott szúrtak rajta, ahol tehették. Orbán azonban, azt hiszem, az egész kampány alatt ki sem ejtette a nevüket. Mindez korántsem jelenti azt, hogy a Fidesz "igazságát" fogadhattam volna el. Orbán szlogenjét, a "Hajrá magyarok, hajrá Magyarország"ot, ugyanolyan képtelenségnek tartom, mint korábban a "Magyarország legyen a magyaroké"t. De sajnos nem tarthatom kisebb képtelenségnek Medgyessy kijelentését sem, miszerint ő nem kétszer ötmillió, hanem tízmillió magyar miniszterelnöke szeretne lenni. Mert igenis, kétszer ötmillió magyar miniszterelnökének kell lennie ahhoz, hogy mind a tízmillió é lehessen. Ha nem ezt teszi, ugyanúgy az egyik ötmillió értékrendjének a másikra való ráerőszakolásában fog jeleskedni, mint ahogyan Orbán is tette (egészen pontosan tette volna, ha teheti). Ami a politikai nemzet intézményes helyreállítását illeti (lásd : "Horthykorból ismert revizionista hecckampány", "felelőtlen irredenta demagógia" etc.), nemigen tudom követni Eörsi Istvánt. A magyarigazolvány (melyet magam sem tartottam föltétlenül szükségesnek) korona ide, korona oda, semmiféle komolyan számba jöhet ő politikai jogosítvánnyal nem ruház fel bennünket (s ennek ellenkezőjéről még Kis János sem igazán tudott meggyőzni). A politikai együvé tartozás intézményesítését a kettős állampolgárság bevezetése, illetve az állampolgársághoz való kedvezményes hozzájut ás törvénybe foglalása jelenthette volna. (Amint azt Schöpflin Györgytől is tudhatjuk, mindkettőre számos példa van Nyugaton.) A magyar törvény ezt nem tette meg. Nem véletlen hát, hogy a Nyugat nem esett irredenta hisztériába tőle. Én is inkább a "felelőt len irredentizmus"ra
