Reggeli Sajtófigyelő, 2002. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-03-27
3 "...ha nemzetem azt hinné, hogy akár saját biztonsága, akár a népek so rsának solidaritása tekintetéből még bővebb biztosítékok kívánatosak, azokat a szomszéd nemzetekkeli szövetség eszméjében találandja fel..." Kossuth Lajos: Alkotmánytervezet (1851) Hihetetlen távolságra került a mai magyar kormány gondolkodása a kossuth i eszmevilágtól. Amíg a szomszédos országok magyar politikai képviseletei 1990 után világosan felismerték, hogy "vagy együtt" az adott ország többségével, "vagy sehogyan sem" fog normalizálódni az adott országok helyzete, a magyar kormány a XX. század végé n feladta a Fidesznek a 90es években hangoztatott, a kollektív jogokra hivatkozó kisebbségpolitikáját. Az alanyi jogok alapjára helyezkedve ma olyan stratégiát képvisel, amely a hagyományos keleteurópai agresszív nacionalizmusokat kiegészíti újabb nacion alizmusokkal. Mintha elfelejthető volna, hogy a XX. században a keleteurópai kis népek nyomorúsággal fizettek a történelmi elődök elhibázott válaszaiért. Az első világháború után, a két világháború között, a győztes nagyhatalmak nem sok sikerrel nemzetkö zi szerződésekben kívánták rendezni a kisebbségi kérdést. A második világháború után még ezeknek a szerződéseknek a további érvényessége is kérdésessé vált. "Uraim, félreértik a helyzetet. Nem az a feladatunk, hogy megvédjük a kisebbségeket, hanem az, hogy magunkat védjük meg a kisebbségektől" - mondta egy diplomata az ENSZ megalakulásakor. A második világháború után ilyen politikai és hatalmi légkörben alakult a középkeleteurópai magyar kisebbségek története. Az 1980as évek végéig elsősorban ez a szemlé let határozta meg a jogi helyzetet, és erősen átjárta a politikai gondolkodást is. KözépEurópában a sztálini nemzetiségi politika megoldottnak deklarálta a kisebbségi kérdést. Ebben az időszakban elképzelhetetlen volt, hogy bármelyik magyar kormány szóvá tegye a szomszédos országok kisebbségei ellen elkövetett diszkriminációt, mert ha megtette volna, azt a kommunista internacionalizmus és a "belügyekbe való beavatkozás" elvébe ütközőnek minősítik. Az időszak elején Csehszlovákiából hárommillió németet és több mint másfél százezer magyart, Magyarországról kétszázezer svábot telepítettek ki. A kommunizmus összeomlásával megváltozott a helyzet. Még a nemzetközi fórumokon is mintegy kisebbségi konjunktúrának lehettünk tanúi. Egyrészt jogilag kötelező, másrész t jogilag ugyan nem, de politikailag kötelező nemzetközi dokumentumok születtek, amelyek a kisebbségi jogokat az emberi jogok szerves részének tekintve kiemelték a belügyekbe való be nem avatkozás elve alól, és a nemzetközi együttműködés kereteibe tartozók ként kezelik. Ugyanakkor ezek a dokumentumok nem járják át a térség államainak közjogi gondolkodását, gyakorlatát. Ez a szemlélet az erősen centralizált állam politikai kultúrájából származó örökség, amely ma is gyanakvással tekint a civil társadalom önsze rvező erejére. Sajnos éppen ebből a helyzetből is fakadóan jelenik meg a Fideszkormány által is erőltetett kisebbségi konstrukció, amely státustörvényként lett ismertté. Olyan politikai akarat megnyilvánulása ez, amely a kisebbségi kérdéskört ismét desta bilizáló tényezővé teszi. A probléma abból adódik, hogy a törvény szemlélete hibás. Olyan keleteurópai konstrukció, amely nem az európai uniós csatlakozás mentén kezeli a kérdést. Az erős nemzetállam megteremtésébe bonyolódott Fideszkormánynak nem szándé ka, hogy az államközpontú hatalomgyakorlás helyébe a regionális integrációs rendszert szorgalmazza, tudomásul vegye, hogy a kisebbségi helyzetben élő magyarságnak csak az adott ország többségével van esélye uniós létre. Azt üzeni az utódállamok magyarságán ak, hogy csak az anyaországra számíthat, sorsának jobbra fordulását nem remélheti ott, ahol él. Holott az a realitás, hogy a határon túli magyarság nagy többségének feltehetően abban az országban kell megpróbálnia harmonikusan integrálódnia, amelynek állam polgára. A "státustörvény" ahelyett, hogy közösségként kezelte volna a határon túli magyarságot, alanyi jogon elérhető kedvezményeket akar nyújtani neki. Ezzel e közösségek atomizálását erősítik, gyöngítik mint közösségnek az érdekérvényesítő szerepét. Ret orikájával, szimbolikus üzeneteivel, más országokban működtetett státusirodákkal, diszkriminatívnak minősíthető ajánlásokkal újabb, nehezen kezelhető konfliktusokat és bizalmatlanságot gerjeszt a szomszéd államokban, illetve Magyarország lakossága és a hat áron túli magyarok, továbbá Magyarország és az Európai Unió között. Mára mind többen ismerik fel ezt a határokon kívül is. "A státustörvény tulajdonképpen nem rólunk, elszakadt nemzetrészekről, hanem mindenekelőtt a magyar belpolitikai viszályokról szólÉ Elfogadása óta kiderült: mind többen vannak, akik ürügyként használnak fel bennünket arra, hogy tovább lehessen mélyíteni a magyar társadalmat keresztülkasul szabdaló törésvonalakat" - mondja egy romániai magyar értelmiségi. KeletKözépEurópában a nemze tállami eszmék mindig is megpróbálták egymást kiszorítani. A kölcsönös bizalmatlanság légkörében mind ez ideig nem jöhettek létre az etnikumok együttélésének politikai intézményei. Holott nincs más alternatíva. A közösségként formálódáshoz nélkülözhetetlen autonómia kérdését is több eséllyel lehetne újragondolni, ha a magyar kormányzat visszatérne a kollektív jogok jegyében történő gondolkodáshoz, - amely a 90es évek elején még a Fideszt is jellemezte , s hárommillió emberrel nem egyénenként akarna foglal kozni. Bölcs, mértéktartó politizálással - a XXI. század küszöbén talán még mindig - egyedülálló esély mutatkozik arra, hogy javuljon a térségben a nemzetek közti viszony, aminek elsősorban az elszakadt nemzetrészek lehetnének a haszonélvezői. Talán ez az egyedüli történelmi esély, amit nem volna szabad eljátszani. Ennek elemi feltétele, hogy a magyar kormány ne a szomszédos országok magyar politikai elitjeinek a megosztására törekedjen. Az MTAn 2002. március 5én Kisebbségek és kormánypolitika KözépEu rópában címmel tartott rendezvényen
