Reggeli Sajtófigyelő, 2002. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-03-02
8 Azért elevenítem fel a közelmúlt történéseit, mert ezek - cseppben a tenger - mutatják a csehmagyar politikai kapcsolatok törékenységét. A két világháború közötti időket is fel kell idézni. Az, hogy a politikai kapcsolatok ellenségesek voltak, Trianon után önmagában is tökéletesen érthető, az ellenkezőjén csodálkozhattunk volna. M asaryk elnök demokratikus állama is természetes ellenfelének tekintette a HorthyMagyarországot, dr. Benes külügyminiszterként, majd 1935től köztársasági elnökként szervezte a kisantantnak nevezett országcsoportot, amelynek tagjai, Románia és Jugoszlávia a magyar revíziós törekvéseket tekintették saját államuk biztonságának. Ennek logikus folytatása volt az 1945 utáni hidegháború a két ország között. Ekkor már Sztálin soha nem engedte volna meg, hogy bármilyen kisantant létesüljön, meg aztán Petru Groza ko rmánya Bukarestben barátságos viszonyok között akarta megőrizni a trianoni határokat, Titóék el voltak foglalva a Trieszt körüli területi vitákkal, Benes viszont hajthatatlannak bizonyult. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a vagyontól és az állampolgárs ágtól való megfosztásról szóló dekrétumok hozták tragikus helyzetbe a szlovákiai magyarságot, hanem a 88/1945ös dekrétum is, amely az általános munkakötelezettségről szólt, és amelynek durva alkalmazásával 45 ezer magyart telepítettek át a cseh országrész be, főleg az elűzött német munkaerő pótlására. Ha az úgynevezett lakosságcsere esetében a cseh politika hivatkozhatott és hivatkozott is a szlovák végrehajtásra, ebben az esetben a közvetlen cseh érdekeltség vitathatatlan. A szlovák politikai reprezentáci ó egy része (például Ladislav Novomesky, a költő, aki akkor kommunista iskolaügyi miniszter volt Pozsonyban, a magyar iskolák érdekében próbált szót emelni) érezte a magyarkérdés kiélezésének veszélyét, de a másik része, például a szintén kommunista Vladim ír Clementis külügyi államtitkár igyekezett túlteljesíteni Benes terveit is. Kevéssé ismert azonban, hogy Rákosi Mátyás fellépett a szlovákiai magyar lakosságot ért atrocitások ellen, cseh kollégájánál, Klement Gottwaldnál interveniált ebben az ügyben, per sze hasztalan. A cseh történetírásban tartja magát a z a feltételezés, hogy Rákosi ezért erőltette, hogy a Rajkpernek legyenek csehszlovákiai vonatkozásai, ezeket az illetékes szovjet szervekkel is tudatta, s ennek következtében jutott akasztófára például Clementis 1952ben. Hagyjuk most a kölcsönösen oszt ott sebek számbavételét. Elégedjünk meg annak a helyzetnek a konstatálásával, hogy a csehek amíg közös államban éltek a szlovákokkal, a magyar politikai kapcsolatokat egyszerűen leosztották Pozsonynak. Maguknak megtartották a kulturális érdeklődést. Ez az érdeklődés mindmáig megmaradt: Jaroslav Hasek prágai iskolájában tanult meg magyarul, Karel Capek a harmincas évek derekán látogatta meg budai lakásán Bartók Bélát, és ott hallgatta a zeneszerző által gyűjtött szlovák népdalokat. E tradíció folytatódik nap jainkban: Anna Valentová tavaly műfordítói Állami díjat kapott Nádas Péter regényének cseh megszólaltatásáért, de azt is megemlíthetem, hogy az egyik legtekintélyesebb cseh kritikus és publicista, A. J. Liehm a Právóban legutóbb példaképpen állította hazáj a kulturális funkcionáriusai elé a magyar kultúra franciaországi bemutatkozását, különös tekintettel arra, hogy az idén a csehek kerülnek sorra. Ám megemlíthetem azt is, hogy csehül két Magyarország története olvasható, ami kétségtelen érdeklődésre utal, a míg magyarul nem létezik egyetlen cseh történelemkönyv sem. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a szlovákiai magyarok - elsőrendűen persze a természettudományok terén - mindig szívesebben választották a prágai Károly Egyetemet, s nem csupán azért, mert a szín vonal magasabb, mint Szlovákiában, hanem magasabb az a tűrésküszöb is, ahogyan a magyar egyetemistákat fogadják. Egyebekben pedig a cseh politikai elit mindenkor fontosabbnak tartotta a német orientációt, mint a Budapest felé való tájékozódást. Az önmagát polgári demokrataként meghatározó közgazdász, Václav Klaus idején világosan tudtára adták a nemzetközi közvéleménynek, hogy elsőrendűen gazdaságilag látják érdektelennek a csehmagyar, illetve a visegrádi együttműködést. Ahogyan Klaus és Meciar 1992ben a zért tudtak megállapodni a szlovákcseh állami különállásba, mert Klausnak kényelmetlen volt a szegény társbérlő, Meciar pedig örült, hogy megszabadul a minden lehetséges alkalommal kinyilvánított cseh felsőbbrendűségtől. A szlovákok és a csehek különválás a kihatott a csehmagyar viszonyra. Részint úgy, hogy Prága lerázhatott olyan kínos ügyeket, mint a BősNagymaroskonfliktus kezelése, részint a Cseh Köztársaság lényegében egységes nemzeti állammá lett, a lakosság 9596 százaléka cseh. Ez ősi cseh álom vo lt: ne feledjük, hogy a benesi dekrétumoknak is egy ilyen állapot megteremtése volt az elsődleges célja. Nincsen már sem szlovák, sem magyar probléma. Ez azonban - a jelek szerint - egyáltalán nem könnyíti meg a szudétanémetkérdés kezelését. Milos Zeman szociáldemokrata kormánya külpolitikájában ugyan erősítette a visegrádi csoport iránti érdeklődést, de az alapirány változatlan maradt: a Berlinnel létesítendő szoros kapcsolat az elsődleges cél, az angolszász világ és az Egyesült Államok ugyancsak a cseh külpolitika hagyományos érdekkörébe tartozik. Az utóbbi időben még Václav Havel elnök is azok közé sorolt át, korábbi álláspontját felülvizsgálva, akik lényeges kérdésnek tartják, hogy rendezzék kapcsolataikat Vlagyimir Putyinnal, illetve Oroszországgal. E zért is hívta meg az őszi prágai NATOcsúcsra Havel Putyint. És talán az sem véletlen, hogy az orosz sajtó a visegrádi négyek mostani konfliktusáért egyértelműen a magyarokat teszi felelőssé, "politikai szellemidézéssel" vádolja például a moszkvai Izveszty ija a magyar kormányt, amikor felidézte Benes feledésbe merülő árnyát. Ez összehangzik a prágai Právo kommentárjával, amelynek már a címe is jellemző: Orbán a nacionalizmussal kokettál. Természetesen akadnak olyan hangok is a cseh sajtóban, amelyek rokonsz envet mutatnak Budapest irányában, sőt amelyek egyenesen Orbán Viktornak adnak igazat. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy szorosabb együttműködést igényelnének Magyarországgal, hanem inkább szeretnének annak a
