Reggeli Sajtófigyelő, 2001. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-12-01
5 Egy törvény vesszőfutása 2001. december 1. Duray Miklós A Magyar K öztársaság Országgyűlése 2001. június 19én fogadta el a Szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvényt (továbbiakban törvény), amelyet előzetes címén státustörvénynek, utólagosan – röviden – kedvezménytörvénynek neveztünk el. A törvény elfogadásána k pillanatától kezdve példátlan méretű nemzetközi visszhangot váltott ki. Az ilyen visszhang egy törvénnyel kapcsolatban szokatlan. Feltehetőleg azon okok miatt alakult ki, amelyek miatt ez az első ilyen jellegű törvény a magyar jogalkotásban az előző ezer év során, de nincs sok hozzá hasonló a világ más országaiban sem. Ez már önmagában arra utal, hogy a törvény egy sajátos helyzetet kezel, és ha ezer éven keresztül nem volt szükség ilyen törvényre, akkor ez a különleges helyzet nyilván új helyzet – sőt ké tszeresen is új. Először is új helyzet abból a szempontból, hogy a XX. század elején a trianoni békeszerződés nyomán (1920) az eredeti területének egyharmadára kicsinyített Magyarország kárára keletkező szomszédos államokhoz került 3,4 millió magyar (szül őföldjével együtt), ami 49 százaléka volt a Trianon utáni Magyarországon maradt magyarok lélekszámának. Tény, hogy a törvény elfogadásának időpontjához képest 81 évvel korábban jött létre a magyaroknak az a csoportja, akikről a törvény szól. Másodszor, az új helyzet abból adódik, hogy már korábban is szükség lett volna egy ilyen vagy hasonló törvényre, de mivel mindeddig hiányzott, az a látszat keletkezett, mintha már nem is születhetne meg. Létrejötte ezért egyes körökre sokkoló hatással volt. Elsősorban azokra, akiknek így vált egyértelművé, hogy mások is tudják azt, amit ők gondolnak, remélnek vagy tesznek. Az első világháború után elcsatolt magyarok csoportjának lélekszáma ugyanis 2,72,8 millióra csökkent az 1990es évekre, ami 20 százalékos fogyást je lent, ugyanakkor a trianoni békeszerződéssel érintett területen a többi nemzet lélekszáma az 1910es állapothoz képest legkevesebb 250 százalékkal gyarapodott. A magyarok számának ilyen méretű abszolút és relatív fogyását a „fogyasztás” módjának függvényéb en különbözőképpen nevezhetjük: népfogyásnak, asszimilációnak, etnocídiumnak, etnikai tisztogatásnak stb. A törvény teremtette helyzet továbbá azért is nevezhető újnak, mert koncepcióváltozást jelez a magyar politikában. A két világháború között azért nem született ilyen törvény, mert akkor a magyar politika az elcsatolt területek és az ott élő magyarok, illetve azok egy része visszaszerzésére törekedett. Ez a törekvés szükségtelenné tette az ilyen törvény meghozatalát. A második világháború után pedig évt izedekig semmilyen koncepciója nem volt ebben az ügyben a magyar politikának, mert a túlélésre összpontosított. Ez azzal is magyarázható, hogy 1945től 30 éven keresztül Európa keleti felén a kizárólagos belügyek doktrínája uralkodott, ami megakadályozta, hogy a Magyarország határain túl élő nemzetrészekkel kapcsolatban bármilyen aktív lépés vagy akár elképzelés születhessen. A belügyekre vonatkozó doktrínát szétrombolta ugyan az 1975ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia Helsinkiben aláír t zárónyilatkozata, de a világ kommunista térfelén ezt alig vette tudomásul a hivatalos politika. Csupán a kommunista hatalmi rend bukását követően vált nyilvánvalóvá, hogy a világ már más irányban halad: a „mindannyian felelősek vagyunk mindenkiért” elve szerint a környezetvédelemtől az emberi jogokig. A magyar politika – a magyarországi és a szomszédos államokban élő magyarokra vonatkozó politika – mai álláspontja szerint a
