Reggeli Sajtófigyelő, 2001. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-12-15
7 a bizottság országjelentései és stratégiai dokumentuma említést tesznek arról, hogy csak megfelelően felkészült, a feltételeket teljesítő országok léphetnek be az unióba, de nem hagynak kétséget afelől, hogy erre a minőség i ugrásra a közeljövőben tíz ország lehet képes. Ugyancsak a nagycsoportos bővítés melletti álláspontot látszik erősíteni, hogy a csatlakozási tárgyalásokon lezárt fejezetek számát tekintve csak Románia és Bulgária marad le a konvojtól leginkább. A nyilván valóan politikai indíttatású nagycsoportos bővítésnek az integrációra és az európai stabilitásra gyakorolt várható negatív hatásairól ugyanakkor szinte teljes a csend. Az évszázad projektje Az Európai Uniónak a bővítéssel kapcsolatos magatartását a kilenc venes évek egészében egyfajta kettősség jellemezte. Egyrészt a berlini fal leomlása és a közép- és keleteurópai térség politikaitársadalmigazdasági rendszerváltása pillanatától fel- és elismerte az új Európa megteremtésének stratégiai jelentőségét. Másr észt azonban nem volt képes olyan stratégiai program kidolgozására és érvényesítésére, amely biztosíthatta volna a fenntartható modernizációt Közép- és KeletEurópában, a hosszabb távon, vagyis a "keleti összeomlást" követő mesterséges fellendülésen túlmen ő nyugateurópai növekedést, nem utolsósorban pedig az összeurópai stabilitást. Az Agenda2000 publikálása, valamint a luxemburgi EUcsúcson jóváhagyott bővítési stratégia - átmenetileg - a differenciált megközelítés mellett döntött ugyan, de két évvel kés őbb, a helsinki csúcsértekezleten már a politikai szempontok alapján meghatározott elképzelés kapott zöld utat, amikor - Törökország kivételével - valamennyi tagságért folyamodó ország számára megnyitották a felvételi tárgyalásokat. Az Európai Unió három érvvel igyekezett alátámasztani álláspontját, vagyis a "nem stratégiai" (vagy "stratégiahiányos") megközelítést. Egyrészt azt hangsúlyozta, hogy bárminemű konkrét dátum megnevezése, nem is beszélve az elsőkörös országok kijelöléséről, nagymértékben csökke ntené azt a kényszert, amely a jelölt országok feszített ütemű felkészülését biztosítja. Másrészt attól tartott, hogy a tagjelöltek közötti mindenfajta túl korai differenciálás azt eredményezné, hogy az első körből eleve kieső országokban uralkodóvá válhat na a kiábrándulás. Ennek pedig nyilvánvalóan kedvezőtlen visszahatása lenne az adott ország politikai stabilitására, társadalmi viszonyaira és gazdasági helyzetére, nem is szólva a regionális stabilitást érintő következményekről. Harmadszor: a csatlakozási tárgyalások indulásakor vagy azok korai szakaszában valóban nehéz lett volna pontos időpontot kijelölni, miután az EU bővítésérettségéhez és a tagságra váró országok csatlakozásérettségéhez nem kevés "házi feladatot" kell(ett) mindkét félnek teljesítenie. A fenti érvekkel azonban nem kevésbé hiteles ellenérveket lehet szembeállítani. Először is nehezen érthető, hogy világos időtáblával ellátott stratégia megléte miért csökkentené a tagjelölt országok belső felkészülésének dinamikáját. Ellenkezőleg: így le hetett volna idejében figyelmeztetni a tagállamokat, hogy mely területeken kell nekik is végrehajtaniuk esetenként fájdalmas kiigazításokat. Továbbá világos ütemtervet kényszerített volna rá az Európai Unióra, valamint kedvező jelzést közvetíthetett volna a nagyon is eltérő mértékben átalakult és versenyképes tagjelölteknek is. Lehetővé tette volna, hogy minden ország belső adottságai, lehetőségei, politikai, gazdasági és társadalmi "felszívóképessége", vagyis bizonyos alapvető folyamatok fenntarthatósága s zempontjából döntse el, milyen (gazdaság)politikai prioritásokkal, milyen sebességgel és mikor kíván az EU tagjává válni. Végül: többek között éppen a világos ütemterv hiánya felelős azért, hogy a nyugateurópai közvélemény egyre inkább bővítésellenessé vá lt. Alapvető tévedés az is, hogy a közép- és keleteurópai térség gazdaságitársadalmi differenciáltsága vagy differenciálódása annak függvénye lenne, hogy Brüsszel (és egyes tagállamok) valamit mondanak vagy nem mondanak. A több mint egy évtizedes átalak ulási folyamatot számos területen a térség országai közötti különbözőség jellemzi. Ebben az összefüggésben a "nem differenciálunk" politikailag motivált álláspontja, még inkább a legtöbb tagjelölt ország tudatos egybemosása ugyancsak veszélyes és kétélű fe gyverré válhat, amikor az egyes országok eljutnak a csatlakozási tárgyalások végére. Ha ugyanis az EU az adott pillanatban amellett dönt, hogy mégiscsak a kiscsoportos bővítést részesíti előnyben, a tárgyalásokat befejezett, a korábbi szakaszokban mestersé gesen "homogenizált", de mégis kimaradó országok általános elkeseredettsége teljességgel érthető lenne. Ha azonban az EU arra az álláspontra helyezkedik, hogy minden ország, amely befejezte a tárgyalásokat, az EU tagja lehet, vagyis a nagycsoportos bővítés mellett kötelezi el magát, akkor maga az európai integráció manőverezi bele magát egy ugyancsak kockázatos jövőt ígérő mederbe. Egyre égetőbb probléma, hogy az európai folyamatok dinamizmusa és a fenti brüsszeli (és nem egy tagállam által osztott) álláspo nt között a csatlakozási tárgyalások döntő szakaszában vészesen fogy az a manőverezési tér, amelyben az EU még úgy tudná irányítani a "XXI. századinak" nevezett "európai projektet", hogy azzal mindenki elégedett legyen. Az európai integráció több évtizede s fejlődésének tapasztalatai egyértelműen igazolják, hogy minden stratégiai célkitűzés elérésének nagyon is világos menetrendje volt, amely szakaszokra lebontva fogta át a célok meghirdetése és elérése közötti periódust. Ez volt a helyzet a közös kereskede lempolitika kialakításával (19691974), az egységes belső piac kiépítésével (19851992), valamint a Gazdasági és Monetáris Unióra való felkészüléssel (19931999) is. Ezért is nehéz megérteni, hogy az a "keleti" bővítés, amit az EU és a tagállamok a legmaga sabb politikai szinten számtalan alkalommal az "évszázad projektjének" neveznek, miért nem illeszkedhet ebbe az integrációs gyakorlat által bizonyított, jól bevált keretbe.
