Reggeli Sajtófigyelő, 2001. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-11-30
4 amelybe Ausztrián kívül anégy visegrádi ország és Szlovénia tartozik – életképes. Elsősorban a schengeni normák fokozatos valóra váltásában értünk el jelentős eredményeket” – jelentette ki Németh Zsolt ahat középeurópai ország külügyi vezetőine k tegnapi pozsonyi tanácskozását követő nemzetközi sajtótájékoztatón (Nsz 3.o.) Déltiroli sikerrecept – további felhasználásra − A németek és az olaszok továbbra sem szeretik egymást, de megtanultak békésen együtt élni − Gui Angéla írása (MN 6.o.) EUbővítés: változik a mezőny – Utolsó pár előre fuss! – EUcsatlakozás: ki hol tart? (Nsz 3.o.) http://www.nol.hu/ Cikkek: SZILÁGYI N. SÁNDOR: Módosító javaslat a státustörvényhez November 1 6iki számunkban vitát indítottunk a január elsejével bevezetendõ kedvezménytörvényrõl. A vitaindító Salat Leventeírás után most Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvészprofesszor tanulmányát közöljük. A vita nyitott, várjuk mindazon szövegeket, amelyek a s tátustörvényt elemzik. Kezdjem azzal, hogy magam is fel tudom mérni, mennyi esélye lehet annak, hogy egy agyonvitatott és megszavazott törvényt az én javaslatomra újratárgyaljanak és módosítsanak: alig valamivel több, mint nulla. Ez nemcsak gyakorlati oko k miatt (idõ, procedúra stb.) ennyire valószínûtlen, hanem már csak azért is, mert politikust én még nem láttam olyat, aki egy nap azzal állt volna ki a választópolgárok elé, hogy: Bocsánat, tisztelt hölgyeim és uraim, tévedtünk, kezdjük elölrõl az egészet ! (Lehet persze, hogy volt már ilyen a világtörténelemben, csak én nem figyeltem oda abban a ritka pillanatban.) A politikus ilyet akkor sem mer mondani, mikor pedig maga is tudván tudja immár, hogy igazából ezt kellene tennie. Attól fél, hogy ez árthatna a tekintélyének, meg tán pártja választási esélyeit is rontaná. Márpedig akkor inkább úgy kell hagyni, még ha napnál világosabb is, hogy valami végzetesen el van benne rontva. A politikus nem tarthatja a maga dolgának az olyan bajok utólagos jóvátételét, a melyeknek gondos megtervezésében neki is szerepe volt. Az õ dolga ilyenkor a szerecsenmosdatás: addig kell magyaráznia és védenie körömszakadtáig az igazát, míg csak el nem hiszi maga is, hogy ami feketének látszik, az tulajdonképpen fehér. A státustörvény alapjában véve nem rossz törvény. Fontos is. Csak örülhetünk neki, hogy a magyar kormány megpróbál törleszteni valamit tartozásaiból. Örömünk pedig még nagyobb is lehetne, ha egyszer eljuthatnánk oda, hogy errõl az egész problémáról úgy kezdjenek végre be szélni, hogy a magyar adófizetõ a nekünk szánt kedvezményekben ne valami jótékony humanitárius segítségnyújtást lásson (az ilyet most Afganisztánba kell küldeni, nem nekünk), de ne is csak a nemzeti egység szimbolikus kifejezését és megélését (hiszen ezt í gy esetleg túl költséges mulatságnak találná), hanem értse meg világosan, hogy ezzel Magyarország tulajdonképpen visszatérít nekünk valamit, amit korábban mi adtunk neki (kollektíve értve persze, nem személy szerint). Mert gondoljuk csak meg, hogy csupán a z utóbbi tizenöt évben hány szakembert kapott tõlünk készen Magyarország a szakképzett munkásoktól az orvosokig, mérnökökig és egyetemi tanárokig! Akik munkájukkal valamennyien Magyarországnak hajtottak és hajtanak hasznot, felnevelésük, taníttatásuk és sz akképesítésük pedig egy fillérjébe se került a magyar államnak. Ha csak ezt adjuk is össze, hogy mennyibe került volna, és egyébrõl nem beszélünk, már az is tetemes összeget tesz ki. Szerintem legfõbb ideje, hogy ezt egyfajta visszatérítendõ kölcsönként fo gjuk fel (ha már így beleéltük magunkat a
