Reggeli Sajtófigyelő, 2001. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-08-28
6 elemei viszont már Antall József kijelentésében is megjelentek, hogy „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát”. A tézisantitézis dialektikája alapján azonban a program ősatyja nem Orbán Viktor és nem Antall József, hanem Kádár János volt. Kádár János nevéhez fűződik ugyanis a magyarság olyan mértékű dezintegrációja, amelyre Antall és Orbán logikus válasza a nemzeti integráció programja. A Ká dárkorszakban nemcsak tudatos nemzetpusztítás folyt, hanem egy tudatos nemzetépítés is. Egy új nemzet, a KisMagyarországhoz kötődő magyar államnemzet kiépítése. Egy olyan nemzet kiépítése, amely nem ismétli meg 1956ot, amelyhez képest a szomszédos orszá gokban élő magyarok idegenek. Egy „állítólag adófizető” közösséggé, amely számára érthetetlen, hogy milyen alapon járhat választójog a nyugati magyaroknak, amikor nem Magyarországon fizetnek adót. Egy olyan államnemzeté, amelynek sovinizmusa egyaránt irány ul a „kéregető” határon túli magyarokra és „kívülről” a „mi” ügyeinkbe „beavatkozni” próbáló nyugati magyarokra. Szerencsére a kommunisták sosem dolgoztak tökéletesen, úgyhogy sem a nemzetépítés, sem a nemzetrombolás – a hagyományos nemzet lerombolása – n em sikerült maradéktalanul. Következésképpen Magyarországon ma két magyar nemzet él: egy tízmilliós és egy tizenötmilliós. Ez nem is lenne baj, ha a kettő összessége 25 millió volna. De sajnos nem annyi, hanem csak tizenötmillió, és sajnos annak is csak a kétharmada él a magyar állam területén. A mai kormánypártok a kádári politikával szemben szocializálódtak. A Fidesz genezise kifejezetten a Kádárrendszer elutasítása volt. Ebbe tartozott a magyar államnemzeti koncepció elutasítása is, annak magyarellenes („15 millió ellenes”) sovinizmusával együtt. A nemzeti szolidaritás Célunk az, hogy a Kádárféle kismagyar államnemzet olyan mértékben váljon nyitottá a számára „kívülállókra” – így a nyugati magyarokra és a Kárpátmedence magyarságára – , hogy szolidar itást vállaljon mindazokkal, akik erre igényt tartanak. A szolidaritás: közösségvállalás, amely egyesíti a tízmilliós, kismagyar államnemzetet a 15 milliós magyar nemzettel. Ez a nemzeti integráció lelki síkja, lelki alapja. De vajon csak Magyarországon szűnte meg széles tömegekben a nemzeti szolidaritás érzése? Az általános felfogás az, hogy igen. Látszólag az otthon maradottak szolidaritási érzése gyöngült meg leginkább. A Kádárkorszakban a nyugati magyarok „jól menő idegenekké” váltak sokak számára, a szomszédos országokban élők pedig „nemkívánatos szegény rokonokká”. Valójában ennél bonyolultabban alakult a helyzet. Az anyaországban is mindvégig volt egy „kemény mag”, amely nem felsőbbrendűségi pozícióból tekintett a végek magyarságára és nem a hasz onlesés reményével a nyugati magyarságra. Hanem azzal a meggyőződéssel, hogy mindhárom közösség egy nagy közösséget alkot, így felelősek vagyunk egymásért. Lehet, hogy ez a mag kisebbségben volt a nemzeti szolidaritástól elfordulókhoz képest, de a „kemény magnak” volt és van egy nagy előnye a „tízmilliós” magyarokhoz képest: tudta, mit akar. A kemény magnak alapvető kérdés volt a nemzeti szolidaritás, a tízmilliós nemzet „tagjai” viszont csak a kisebb ellenállás irányában úszva mondtak le a szolidaritásról . Másrészt a végeken és Nyugaton sem minden magyar azonosult a végletekig Magyarországgal. Nemcsak a Máraiversekben jellemzett, keserűen és kilátástalanul, de makacsul kitartó száműzöttek éltek nyugaton, hanem mellettük mindvégig jelen voltak a gyökereik kel tudatosan szakító elvándorlók is, akiket Fasang János művészi eszközökkel mutat be a „Trabanttal a damaszkuszi úton” című regényében. A szomszédos országokban is bőven voltak olyanok, akik, ha nyíltan nem is tagadták meg magyarságukat, de a karrier és a jobb élet reményében inkább a többségi állammal kezdtek azonosulni, mint az anyaországgal. Az anyaországi társadalom azért tűnik bűnbaknak, mert Magyarországon az is magyar, akit nem különösebben izgat a nemzeti szolidaritás. A végeken és Nyugaton ezzel szemben a szolidaritás gyöngülése egyenesen arányos volt az asszimiláció fokával. Persze az asszimilációnak általában nagyon súlyos személyes indítékai vannak, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. Ez azonban nem foszt meg annak a jogától, hogy a legnagy obb nagyrabecsüléssel szóljunk azokról, akik sosem adták fel a nemzeti szolidaritást. Akik megmaradtak magyaroknak, azok számára nem volt kérdés, hogy szolidárisake az anyaország népével, illetve a végek magyarságával. Ezeknek az embereknek nagyon sokat köszönhetünk. A szabad világban élő magyarság szolidaritása és közösségvállalása nemcsak praktikus haszonnal járt (mint például azzal, hogy a nyugati magyarok ellensúlyozták a Ceausescuféle magyarellenes propagandát Nyugaton). A magyarság előőrsei is vol tak a szabad világban: abban a világban, amelynek mára az anyaország is integráns részévé vált, és reményeink szerint a többi magyar nemzetrész is azzá válik. Ma már mi, magyarországiak is nyugati magyarok vagyunk. A nemzeti integrációs program célja többe k között az, hogy a végek magyarsága is felzárkózzon. Csak egyféle magyarság legyen: nyugati. Az egykori „kelet népe” legyen a „nyugat népe”. A Kádárkorszak nemcsak intézményesen, hanem az emberek érzésvilágában is eltűnő félben van. Ezt a nemzeti szolid aritás erősödése tükrözi, hiszen növekvő nemzeti szolidaritás nélkül aligha támogatná a magyarországi lakosság többsége a státustörvényt. Növekvő nemzeti szolidaritás nélkül rontania kellene a Fidesz népszerűségét, hogy vissza akarja adni az állampolgársá got és a választójogot a nagyvilág magyarságának. De nem rontja. Talán javítja is. A kormány célja: nemzeti integráció A szabad világ egykori és új (visszaszerzett) részeiben élő magyarság integrációja folyamatban van. Ez a folyamat
