Reggeli Sajtófigyelő, 2001. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-08-25
8 valamint a szlovák igazolvány, amely az ittenieket – amennyiben igazolni tudják származásukat – a szlovák állampolgárokéival megegyező jogokkal ruházza fel . Ez tulajdonképpen a státustörvény megfelelője. Andó György gyakran hallja: tíz év múlva nem kell már szlovák önkormányzat. Az elnök mégis bizakodó. Igaz, hogy egyre kevesebben ismerik a nyelvet és vallják nemzetiséginek magukat, de a szlovák nyelvű kult urális rendezvényeken telt ház van. S nem tudni, miért: azok a negyven – ötven évesek, akik korábban nem foglalkoztak szlovákságukkal, most felidézik anyanyelvük szavait. Andó György Jaminában, Békéscsaba szlovák negyedében született – szlovák nyelvű általán os iskolába járt, Pozsonyba ment egyetemre. – Otthon, a családban hogyan beszélnek? – kérdem. – Hát... olykor használjuk a szlovák nyelvet is – felel az önkormányzati elnök. Az evangélikus templomban naponta tartanak szlovák istentiszteletet. A pap ének elve vezeti a liturgiát (recitativo), ami a magyar protestantizmusban ismeretlen. A liturgia nyelve az archaikus, úgynevezett bibliai cseh és a szlovák keveréke, amelyet a nyelvújítás nagy tisztelettel elkerült. A szlovákok jó félkilós, ezerkétszáz éneket tartalmazó, gót betűs énekeskönyvvel, a Tranosciusszal járnak templomba. Szó, mi szó – mondja egy fiatalasszony – , sokan nem értik, főleg a gyerekek. Aradi András Péter vezető lelkész meséli a parókián: egy szlovákiai püspök járt náluk küldöttsége élén, s javasolta, tegyék most már múzeumba a Tranosciust. „Kaptok szlovák énekeskönyvet, új fordításút; küldünk ingyen, amennyi kell. Azt legalább mindenki érti, s egyformát énekelnénk... ti itt, mi otthon, az anyaországban.” Összenéztek akkor a csabai papok, s mondták: köszönjük, de maradnánk a Tranosciusnál. Dobre, mondta a szlovák püspök, mi mást mondhatott volna. Nagyon megcsappant a templomba járók száma, mondja Aradi András Péter. A Nagytemplomban négyezren férnének el, a Kistemplomban hétszázan. Még az ö tvenes években is megtelt mindkét épület, legalább a vasárnapi istentiszteleteken. Ma a Nagytemplomot csak ünnepeken kell kinyitni, különben a kicsiben is szellősen vannak a hívek. A reggeli istentiszteletre pedig jó, ha tízen eljönnek – de megesik, hogy c sak hárman. A nemzeti identitás jövőjét illetően a szlovák pap pesszimista. Régen csak az iskolában tanultak magyarul a csabai gyerekek, de mára megfordult a helyzet: otthon csak magyarul hallanak, s amit esetleg az iskolában tanulnak, az már irodalmi szl ovák. Pedig Békéscsaba nyelvjárássziget; a helyi tót nyelv tele van gyönyörű, archaikus kifejezésekkel, amelyekre egy „irodalmi” szlovák ember felkapja a fejét. – Melyik ország a hazájuk? – kérdem Aradi Andrást. – Szlovákiában nincsenek régi rokoni szála k. Magyarország a hazánk, szlovák az anyanyelvünk. Évszázadok óta élünk együtt békességben a magyarokkal. Trianon előtt ez egy ország volt; őseink, akik a Felvidékről költöztek ide, szintén magyarországi szlovákok voltak. Mindig akad egy két szélsőséges mi ndkét oldalon, aki összevissza beszél, vagy szédült fejjel ostoba falfeliratokat csinál. De Csaba békés hely, és adja isten, hogy az is maradjon. Ha pedig Szlovákiában gátolják a magyar önrendelkezést, ha féltik a nemzeti és történelmi önazonosságukat – eg yébként éppúgy a csehektől, mint a magyaroktól – , ez a szlovák nemzet pubertáskori betegsége. Ki fog gyógyulni belőle – véli Aradi András Péter. Egy budapesti szlovák gyülekezetben szilveszterkor azt mondta a lelkész: énekeljük el a magyar himnuszt. Erre két öregúr hangoskodni kezdett. Tisztelendő úr, azt mi ne énekeljük! Jó, felelte a lelkész, énekeljük a szlovák himnuszt. Hogy is van, kérdezte az egyik öregúr, s nézett a másikra. Várj csak... kezdjed te, mondta a másik. Hát azt meg elfelejtették. A II. világháború utáni kitelepítést, illetve lakosságcserét illetően sok a vita a csabai emberek közt, de még a történészek között is. Ami tény: a háború többékevésbé megkímélte Szlovákiát, Magyarországot tönkretette. A csabai szlovákok többsége úgy emlékszik, nem volt kitelepítés.
