Reggeli Sajtófigyelő, 2001. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-07-26
7 kapcsolatban az adhat okot vitára, hogy a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat hogyan osszák el a különböző régiók között. Rédai Attila vissza A gombaárus státustörvénye Az erdélyi magyarok ismerik, hogy milyen ke dvezményeket kaptak a szászok Lukács Csaba Munkatársunktól Felküldve: 2001. július 26. 7 . oldal Székelyföldre menet, valahol Kolozsvár előtt magyar rendszámú autó fékez a gombaárusoknál. Az utazók láttán az eladó tört magyarsággal próbálkozik: ha mi kic sit megtanulni magyar, adni nekünk is igazolvány? Azt már románul teszi hozzá, hogy elsősorban nyugatra utazna vele, s talán Magyarországra, munkát vállalni. A magyar Országgyűlés által nemrégiben elfogadott státustörvény ma a női nemmel kapcsolatos problé makör kibeszélése után a legjobb beszédtéma Erdélyben – magyarok, románok és cigányok beszélnek róla, kiki nemzetisége és vérmérséklete szerint – utóbbiak várhatóan testületileg magyarnak fogják vallani magukat, hiszen ma is sokuk megélhetése függ Magyaro rszágtól, a magyar iskolába járó gyerek után megígért húszezer forinti apanázs pedig jóval több, mint a román állam által biztosított gyermeknevelési segély. A románokat is talán ez zavarja a legjobban, hiszen a tervezett igazolvány és a vele járó kedvezmé nyek az eddig legerősebb magyarságszervező erőnek bizonyulhatnak – az RMDSZ tizenegy esztendővel ezelőtti megalakulása óta nem volt ilyen átfogó és mozgósító közösségi cselekmény a magyarok lakta területeken. Most nagyon sokan keresik a gyökereiket, vagy p róbálnak valamilyen módon beleférni a különben meglehetősen befogadóra fogalmazott kritériumokba – a nacionalista románok rémálmai szerint hatmillió magyar lesz rövidesen Romániában, jó részük – mint ahogyan Adrian Nastase fogalmazott gúnyosan – „egy budap esti metrójegyért” magyarnak vallják magukat. A székelyek úgy gondolják, bukaresti miniszterelnöküknek sokkal inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy piacilag életképes vállalkozások települjenek a tömbmagyar régiókba is, mert ha ezer dolláros havi fizetés t kínálnának a székely munkavállalóknak, senki sem élne a státustörvény kínálta anyaországi munkavá llalási kedvezménnyel. De ha már nem biztosított az itthoni megélhetés, az elvándorló munkaerő okán is nyer az ország (az más kérdés, hogy csak rövid távon), hiszen kevesebben állnak sorba munkanélkülisegélyért és más szociális juttatásért. Ugyanez a hely zet az iskolai oktatással is – elsősorban a román állam feladata lenne a (kisebbségi) adófizetők jogos igényének kielégítése, de legalább ne fájjon, ha más is részt vállal – önként, a nemzettársak iránti felelősségérzettől vezérelve – a feladatból. Románia végül magára maradt az ellenérzéseivel, s ha az ország komolyan gondolja a nemzeti kisebbségek megőrzésének fontosságát, akkor nem lehet érdeke, hogy a magyar közösség aszszimilálódjon. Csak akkor jogos a törvény elleni berzenkedése, ha igazából ezt akarj a, de akkor ezt vállania is kell az európai közösség előtt. És nézzük, hogyan vélekednek a székelyföldi magyarok a státustörvényről. Az ottani értelmiséggel elbeszélgetve kiderül: az elmúlt évszázad számukra legjelentősebb eseményének gondolják, mert azon túl, hogy elismeri a magyar nemzethez való tartozásukat, esélyt ad az asszimilációs folyamat visszafordítására. Annak is örülnek, hogy a polgári kormány törvénykezdeményezését hasonló mértékű parlamenti konszenzus fogadta, mint a NATOcsatlakozáshoz szüksé ges törvényeket – ezáltal megdőlt a mítosz, amely szerint az anyaország számára nem fontos a határon túli magyar közösségek ügye. Azt látják, a magyar belpolitikában egyre csökkent azok aránya, akik nem tekintik prioritásnak a határon túli nemzetrészekkel való törődést.
