Reggeli Sajtófigyelő, 2001. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-06-30
5 használni, miközben a magyar önvédelem pozíciói – hála Orbán Viktornak – minden eddiginél előnytelenebbek. A magyarországi job boldal úgy tesz, mintha nem tudná, hogy más államok honpolgárai felől törvényileg nem rendelkezhet, hogy más államok szuverenitása és függetlensége határt szab befolyásának, hogy Magyarország gazdasági előnye szomszédaival szemben nem jogcím a nemzetközi j og és a kétoldalú megállapodások (valamint a magyarországi jogrendszer!) durva megsértésére. A helyzetet tetemesen súlyosbítja, hogy a vélt népszerűségre sandító Magyar Szocialista Párt a törvénytervezetet – saját tanácsadói egy részének véleménye ellenér e – megszavazta, amiből arra is lehetne következtetni, hogy a keleteurópai demokrácia, a keleteurópai népek kiengesztelődése, a Dunavölgyi magyarság ügye szempontjából az MSZP még mindig nem teljesen megbízható. Az MSZP „igen” szavazata a magyar progres szió elárulása. Csak egykori pártom, az SZDSZ tett bátor kísérletet a magyarországi parlament becsületének megmentésére. De a 92 százalékos többség kísértetként fog visszajárni, hogy bűnös gyávaságára, erő előtti behódolására emlékeztesse a magyar balközép opportunistáit és karrieristát. Végezetül: a státustörvény Magyarországra magára nézve is végzetes. A törvény – szemben alkotmányunk szellemével – újradefiniálja a „nemzet” fogalmát, etnicista módon, a szalonképtelen szélsőjobboldal ujjmutatását követve. Ebbe a nemzetfogalomba a vérségi leszármazás és a kulturális hovatartozás függvényében tartoznak bele fizikai személyek, tekintet nélkül állampolgárságukra. Ez a magyarországi nemzeti/etnikai kisebbségekre nézve azt jelenti, hogy az egyenlő honpolgári mél tóságot és jogigényt letromfolja az etnokulturális önazonosság, hogy a politikai közösség (a honpolgárok nemzete) elválik az etnokulturális közösségtől. Ez egyrészt visszaveszi – egyelőre jelképesen – a honpolgári emancipáció évszázados vívmányait, másrész t pedig kirekesztő, etnokulturálisvérségi jelentésárnyalattal ruházza föl a „magyarság” képzetét. Mivel a kisebbségi magyarság úgysem fogja élvezni a státustörvény képzelt, illuzórikus előnyeit, a törvényi aktus hatása csak „befelé” fog érvényesülni. A ho npolgárság eszményének visszaszorítása az erkölcsileg, jogilag, politikailag értelmezhetetlen etnokulturális identitás javára égő sebet ejt a jogegyenlőség gondolatára – s minap talán, Isten őrizz, a valóságára is. Ha tekintetbe vesszük a magyarországi job boldal (és az államilag támogatott szélsőjobboldali sajtó, rádió- és tévéműsorok) szponzorált rasszizmusát, nem értelmezhetjük jóindulatúan a magyar nemzet új országgyűlési meghatározását. Ez a rémséges jogszabály romba dönti az eddig elért eredményeket, elmélyíti a magyar demokrácia ijesztő válságát. Szülővárosomban róva e sorokat egy régi jó barátom roskatag íróasztalánál, tudom, ki fogja a leginkább megszenvedni ezt a gyalázatos őrültséget. vissza Kolozsvár, 2001. június végé n Tamás Gáspár Miklós Hárommillió magyar egészségéért A Segítő Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány szakmai ünnepet ül a hét végén Nagyváradon. A hazai közvélemény kevéssé, a határon túli annál inkább ismeri ezt a szervezetet. Az összejövete len egyebek között bejelentik: nagymértékben a szervezet tartós szerepvállalása nyomán román és magyar orvosok Temesváron végrehajtották az első sikeres csontvelőátültetést egy tizenkét éves gyermeken. Még a nyolcvanas évek második felében történt, ho gy egy szakembercsoport – elégedetlen lévén a magyar egészségügy viszonyaival – tervezni kezdte: miképp lehetne a gyógyító munkát hatékonyabbá tenni. Javaslatokkal, tervekkel fordultak az Egészségügyi Minisztériumhoz, biztosítókhoz és lehetséges beruházókh oz, tapasztalatokat szereztek külföldön. Tanulmányozták, hogyan működnek az egészségbiztosítók, a tervezők, a haszonra és nem haszonra dolgozó kórházak, a különböző európai és tengerentúli egészségügyi intézmények. Azt találták, hogy a nem haszonra dolgozó (nonprofit) gyógyító intézmények is eredményesen működhetnek. Szó sincs arról, hogy ezek „szegénykórházak” volnának. Ellenkezőleg: nagyon jól működő szolgáltatóhelyek, amelyekben mindenki minőségi ellátást kap. E modellnek a hazai környezetben való meghon osításán gondolkodott az előbb említett szakembercsoport, amikor kitört a romániai forradalom. 1989 – 1990ben igen sok romániai magyar beteg került hazai gyógyintézetekbe. Például a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Belklinikájára, ahol Kalmár László, az említett szakembercsoport orvoskutató tagja akkoriban dolgozott. Óriási volt a lelkesedés – emlékszik vissza Kalmár doktor – , dicsőségszámba ment, ha nem írtuk be a kórlapra, hogy Kovács József csíkszeredai lakos, és hazai betegként, „ingyenesen” kezel tük. Így ment ez egészen addig, amíg az Antallkormány Népjóléti Minisztériumának közigazgatási államtitkára, Jávor András azt nem mondta: álljon meg a menet, ezt egyetlen ország sem bírja ki. A minisztérium számításai szerint 1990ben körülbelül 300 milli ó forintba került a romániai magyarok itthoni gyógyítása. Kalmár László szerint viszont jóval több mint egymilliárdba. Ezért szakértői csoportjuk nevében fölajánlotta az államtitkárnak, hogy ők alapítványt szervezve sokkal gazdaságosabban, egyszersmind sza kszerűséget szavatolva vállalják a
