Reggeli Sajtófigyelő, 2001. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-06-18
12 nagyszerűségét”, hogy nem igénylik hozzá „az utódállamok hozzájárulását”. A mai magyar jobboldal – melynek képviselőjeként Harrach nyíltabban beszélhet, mi nt a kormánypozíciójuk által kötött politikusok – kifejezetten arra törekedett, hogy a szomszéd országokkal szemben állva hozzon intézkedéseket a szomszéd országokban élő kisebbségi magyarok ügyében. Martonyi külügyminiszter a parlamenti vitában azt próbál ta bizonygatni, hogy ő igenis tájékoztatta a szomszéd országok nagyköveteit, és nem átallotta a „konzultáció” formájaként beállítani azt a tényt, hogy a Magyar Állandó Értekezleten azokkal a Romániában és Szlovákiában működő magyar pártokkal egyeztették a státustörvény tervezetét, amelyek ott „mellesleg” kormánypártok. (Az RMDSZt és a Magyar Koalíció Pártját sohasem kormánytagok képviselték a MÁÉRT ülésein, ami nem véletlen.) Harrach viszont nem szégyelli kimondani: az a „nagyszerű” az egészben, hogy nem i génylik hozzá „az utódállamok hozzájárulását”. A vita kezdetén még nem lehetett látni, hogy hova vezet mindez. Ma már, a törvény elfogadása előtt látni lehet: a román és szlovák kormány kifogásokat emel, s olyan fél évtized után, amikor Európa vezető orsz ágai a magyar álláspont iránt voltak megértők és a szomszéd országokra gyakoroltak nyomást a magyar kisebbség jogainak érvényesítése érdekében, újra megfordult a helyzet, és a magyar törekvéseket fogadják értetlenül. A döntő kérdés persze nem az, hogy mit szólnak Brüszszelben, Párizsban vagy Washingtonban, hanem hogy mit szólnak Nagyváradon, Munkácson, Újvidéken vagy Kassán, mégpedig nemcsak a magyarok, de a románok, ukránok, szerbek és szlovákok is. Szándékosan nem Bukarestet, Kijevet, Belgrádot vagy Pozs onyt írtam. Mert nem csupán és nem elsősorban az a kérdés, hogy mit mondanak a kormányok. Az is fontos persze, de a szomszéd országok kormányai, amelyeknek külpolitikai pozíciója különféle okokból gyengébb, mint a mai magyar kormányé (a mai magyar kormány egyébként ezt az erősebb pozíciót a korábbi alapszerződések nemzetközi fogadtatásának is köszönheti!), némi ellenkezés után le fogják nyelni a státustörvényt. Ami igazán fontos, az az, hogy miképpen tekintenek majd a nagyváradi románok, a munkácsi ukránok, az újvidéki szerbek és a kassai szlovákok a magyar szomszédra, a magyar kollégára, a magyar iskolatársra. Megértéssel vagy ellenségesen. És ebből a szempontból veszedelmes az a logika, amelyet Harrach oly kendőzetlen nyíltsággal képvisel. Megoldást a szo mszéd országokban élő magyar kisebbségek helyzetére ugyanis csak olyan rendezés kínál, melyet – Ady, Bartók és József Attila szellemében – közösen alakítunk ki a szomszéd országokkal, melyben egyezségre jut a kisebbség a többségi népességgel. A „státustörv ény”, a kisebbségi polgárt a többségitől megkülönböztető igazolványok rendszere bizonyosan nem ilyen. Tudja ezt Harrach, tudják az általa kifejtett logikát követő politikusok is, azért döntenek róla a szomszédok nélkül, kész helyzetet teremtve. Harrach ki fogásolja azt az állításomat, hogy a támogatás súlypontját a státustörvény a szülőföldről Magyarországra teszi át. Holott a státustörvény eredetileg kifejezetten a kisebbségi magyarok magyarországi „különleges jogállásáról” szólt volna. Ahogy az elképzelés konkretizálódott, ahogy kialakult a magyarigazolvány és az ajánló szervezetek szerepe, és ahogy belekerültek olyan elemek, mint „a szülőföldön adott oktatási támogatás”, úgy vált egyre inkább nyilvánvalóbbá, hogy a törvényt – mint erre Markó Béla is rámut atott – jórészt Magyarország területén kívül fogják végrehajtani. (Ehhez hasonló rendelkezéseket más országok sokat hivatkozott szabályai nem tartalmaznak.) És ilyen törvényt hoznak meg a szomszédok egyetértése nélkül, ilyen törvényre mondja Harrach, hogy az „kizárólag a magyar államra és a magyar kisebbségekre tartozik”. Gondoljuk csak meg: akit Magyarországon három hónapig legálisan foglalkoztatnak, az közben otthon munkanélküliellátásban részesül. (Ha lenne munkája, nem jönne ide.) Ami történik, az oda át továbbra is illegális, és a magyar szabályozás ezt ösztönzi. A magyar oktatási támogatást odaát fizetik ki (kicsoda?), és odaát adóköteles jövedelem, ha bevallják. Mindezeket a kérdéseket – az ottani foglalkoztatási és adótörvényekkel való összhangot – a szomszéd állammal közösen kellett volna előre rendezni, ha a magyar állam nemcsak határain belül tartaná fontosnak, hogy a polgárok betartsák a jogszabályokat. Harrach szerint „szomszédaink egyikének sincs erkölcsi alapja arra, hogy kifogásokat emeljen a magyar státustörvény ellen”. Vajon miféle erkölcsi alap kell ahhoz, hogy valaki az effajta abszurditásokat kifogásolhassa? A kolozsvári Bíró Béla, aki – a marosvásárhelyi Máthé Éva Magyar Hírlapbeli cikkéhez hasonlóan – ujjongva üdvözölte a Népszabadság ban az új romániai közigazgatási törvényt, aligha ért egyet Harrachhal abban, hogy „azokban az utódállamokban, ahol a legnagyobb magyar kisebbségek élnek, a Trianon óta eltelt több mint nyolc évtized alatt egyetlen stratégiai jelentőségű, tehát a magyarság megmaradása és gyarapodása szempontjából releváns kisebbségpolitikai döntés sem született”. Bíró szerint „hangzatos szavakkal, szimbolikus gesztusokkal nem sokra megyünk. ... Az autonómiáról, önrendelkezésről és egyebekről folytatott fennkölt viták nem ve zettek sehová, a román politikai partnerekkel folytatott – korántsem felemelő és önérzetduzzasztó – alkudozások viszont számos eredménnyel jártak.” (Népszabadság, május 17.) Az alapszerződések megkötése szlovák, illetve román részről releváns kisebbségpoli tikai döntés, mint ahogy a magyar kisebbség pártjainak részvétele a kormánykoalícióban, a magyar magánegyetem akkreditációja, vagy a román közigazgatási törvény is az. Bíró e cikkében nemcsak a Fideszkormány kisebbségi politikáját bírálja – mégpedig bárk i másnál keményebben, hiszen ismételten azzal vádolja a Fideszt, hogy valójában nem segíteni akar a szomszéd országokban élő magyarokon, hanem csupán azt készíti elő, hogy majdan jobboldali szavazóként települjenek át Magyarországra – , hanem az ellenzéket, kiváltképp az SZDSZt is. Merevséggel vádolja az SZDSZt a kisebbségi kérdésben, s úgy véli, hogy a jobboldali kormánnyal szemben defenzívában van. Annyiban igazat kell neki adnom, hogy az ellenzék nagyobbik pártja, az MSZP kelletlenül és kötözködve ugyan , de mintha
