Reggeli Sajtófigyelő, 2001. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-05-03
3 inkább súlyosbítja az eredeti trauma okozta sokkot. A kedvezményezettek szemvillanás alatt meg fogják tapasztalni, hogy kedvezményeik semmit sem érnek. A Fideszkisgazdapárti koalíció azzal az ígérettel kerül t hatalomra 1998ban, hogy felgyorsítja s betetőzi a polgárosodást. Egy évvel az ígéretben foglaltak megmérettetése előtt úgy tűnik, hogy az ígéret valóra váltása felemásra sikeredett. A polgárosodás folyamata valóban előrehaladt, de a folyamatban a kormán y szerepe csak annyi volt, hogy nem akadályozta azt. Aki bírta energiával, volt munkája, piacképes tudással rendelkezett, kiléphetett a nemzetközi térbe, az kultúrában és anyagiakban egyaránt gyarapodhatott. A kormány hatalomra kerülése óta komoly erőfeszí téseket tett arra, hogy biztos egzisztenciát mondhassanak magukénak mindazok, akik elszánták magukat arra, hogy szolgálatába álljanak. E nem túl polgári attitűd igencsak kifizetődőnek bizonyult, és következményei végső soron szintén a polgárosodást szolgál ták. Bárhonnan és bárhogyan is jött a pénz, aki a kormány kegyéből számára juttatott pénzből villát, nyaralót épített, autót vásárolt, külföldre utazott, gyermekeit angolra tanítatta, netán könyvet, színházjegyet vett, az - mint régen mondták - "objektíve" hozzájárult a polgári társadalom kialakulásához. Ugyancsak a polgárosodást szolgálta, hogy a kormány nyíltan nem adta fel az európai csatlakozás gondolatát, s teljes erővel belevetette magát a csatlakozási tárgyalásokba. Ha polgárosodásban az utóbbi évekb en ment is előre Magyarország, nem ment előre annyira, amennyire mehetett volna. Sőt! Azt láttuk, hogy miközben az ország előrehaladt, a kormány visszafelé araszolt. Elsősorban nem is arra gondolunk, hogy a parlamenti többség biztosításának érdekében a nag yobb kormánypárt kénytelen volt gazemberekkel és tökfilkókkal szövetkezni, ami a polgáriatlanság vajszínű árnyalatát keverte be a kormányzás színeibe. A kormány lényegében feladta európai és polgári vonzalmait, amikor elfogadta a szélsőjobb parlamenti támo gatását, s nap mint nap tanújelét adja, hogy a következő választásokon még erősebben számít erre a támogatásra. A szélsőjobbnak nyilván tetszik az a markáns nemzeti szocialista program, melynek valóra váltásán a kormány folyamatosan munkálkodik. E program egyik pillére az állami szerepvállalás erősítése, az állampolgárok alattvalóvá züllesztése, a polgári léthez elválaszthatatlanul hozzá tartozó autonómia forrásainak elapasztása. A jog uralmát a korbács és a kalács alkalmazásában rejlő szabályozás váltotta fel. Mindez lelkes fogadtatásra talált azok körében, akik szívétől és eszétől mindig is idegen volt az eltérő teljesítmények által legitimált egyenlőtlenség, a több tudás, a több munka, a több befektetés okán keletkező többlethaszon elismerése. Még inkább tetszhet a szélsőjobbnak a kormány retorikája, melynek lényege az etnocentrikus nemzeti ideológia avítt és erkölcsileg vállalhatatlan propagálása. Akik ezt a kormányt támogatják, illetve ennek a kormánynak túlélését akarják, azoknak tudniuk kell, hogy az e tnocentrikus nemzeti ideológián alapuló politikai gyakorlat lehetetlenné teszi az európai csatlakozást, mely nem tűri az etnikai alapon történő megkülönböztetést. A határokon belül az etnocentrikus ideológiához való ragaszkodás elkerülhetetlenül vezet a ro maellenes diszkriminációhoz. Nincs az az országimázs központ, mely bármennyi pénzen képes lenne ellensúlyozni azt a társadalomlélektani kárt, melyet a magyarországi romakisebbség európai emigrációja okoz. Az etnocentrikus nemzeti ideológia alkalmazása a ha tárokon kívüli magyarságra várhatóan valóságos aknamezőt hoz létre. A múlttal való szakítást, az új ezredév igényeinek megfelelő politizálást ígérő kormány mindjárt hatalomra lépését követően páratlan hévvel vetette be magát a historizálásba. Polgárhoz mél tatlan feudális díszletekkel vette körül magát, legitimációját nevetséges módon az Árpádházi királyok korából meríti. Csak természetes, hogy ez a kormány nem tudta feldolgozni a trianoni békeszerződés traumáját, miként nem tudta feldolgozni ezt a traumát a Horthykor egyetlen kormánya sem. Ha nem lett volna szovjet megszállás, feltehető, hogy az 1947es párizsi békeszerződés aláírását követően uralomra jutott kormányok sem lettek volna képesek a trauma feldolgozására. A rendszerváltás egyik legszebb remény e lehetne, hogy a magyarság végre kiszabaduljon a trianoni trauma poklából. A kormány etnocentrikus nemzeti politikája ezt a reményt veszélyezteti. Hatalmas ostobaságot követ el minden parlamenti képviselő, aki megszavazza a kormány szívének oly kedves stá tustörvényt. Ez a törvény nemhogy gyógyítja, hanem inkább súlyosbítja az eredeti trauma okozta sokkot. A kedvezményezettek szemvillanás alatt meg
