Reggeli Sajtófigyelő, 2001. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-05-07
4 mögött« nyújtja a magyar kisebbség tagjainak és intézményeinek, s meg sem kísérli elnyerni ehhez a szomszéd állam együttműködését, a többségi népesség egyetértését”. Nos, ami az egyetértést és főképp az együttműködést illeti, ez a jelek szerint eleve reménytelennek tűnik. Románia például – lásd Iliescu elnök és Nastase kormányfő kirohanásait – kifejezet ten ellenségesen reagált a státustörvény hírére, s újabban olyan nacionalisták is csatlakoztak a tiltakozókhoz, mint Vadim Tudor vagy Vladimír Meciar. Bukarestnek (és most már Pozsonynak) azonban aligha az a problémája, hogy Budapest előzetesen nem konzult ált velük. A régiúj román hatalmat – amely 1990 márciusában a marosvásárhelyi pogrommal mutatta be kisebbségpolitikai elképzeléseit – egyszerűen az zavarja, hogy a státustörvény kedvezményeinek köszönhetően felértékelődik a magyarsághoz való tartozás Erdé lyben, ami gátat szabhat az eddigi asszimilációs folyamatoknak. Nastase miniszterelnök legutóbb egy őszinte pillanatában ezt kertelés nélkül ki is mondta. Ha valóban csak maga az elv zavarná őket, miszerint Magyarország – Bauer kifejezésével élve – a hátuk mögött ad támogatást az országukban élő magyaroknak, bizonyára nem vigyáztak volna a legutóbbi horvát választások napján egyenruhás román rendőrök annak a hét bánsági falunak a szavazóhelyiségeire, ahol az ott élő horvát kisebbség tagjai – a Zágrábtól kap ott kettős állampolgárság jogával élve – leadhatták voksaikat a szábor jelöltjeire. A szomszédos országok egyébként kivétel nélkül megalkották a maguk „státustörvényét”. Közismert tény, hogy Románia már bő évtizede igen intenzíven építi kapcsolatait a szom szédos Moldáviában élő románokkal, a kötelező útlevélhasználat eltörlésétől kezdve a román állampolgárság tömeges biztosításáig, ráadásul mindezt Chisinau többszöri és határozott kérése ellenére. A Nastasekormány, amely most oly hevesen tiltakozik a státu störvény ellen, programjában új prioritásként említi a határon túli – így többek között a Magyarországon élő – románokkal való kapcsolatok szorosabbra fűzését. Szlovákiában is érvényben van egy jogszabály, amely az anyaországi és a határon túli szlovákok v iszonyát rendezi egyénekre lebontva, s többek között a hazánkban élő szlovák kisebbség tagjai is igénybe vehetik a kedvezményeket. Már említettük Horvátországot, de említhetnénk Szlovéniát is. Vagy itt van Szerbia, amely a Boszniai Szerb Köztársasággal lét esített „különleges viszony” révén ápolja a maga kapcsolatait az ottani szerbséggel. Ukrajnában is prioritásként kezelik a határon túli ukránok ügyét, az erre vonatkozó törvény most van készülőfélben. Ausztria egyenesen védőhatalmi státust vállalt a délti roli osztrákok fölött, természetesen Olaszország megkérdezése és beleegyezése nélkül. (Bécs egyébként egészen az ENSZig vitte az ügyet, aminek köszönhetően DélTirol területi autonómiát kapott Olaszországon belül, az ott élő osztrákok pedig a legszélesebb körű kisebbségi jogokat élvezik.) Láthatjuk tehát: szomszédaink egyikének sincs erkölcsi alapja arra, hogy kifogásokat emeljen a magyar státustörvény ellen. Mint tudjuk, azokban az utódállamokban, ahol a legnagyobb magyar kisebbségek élnek, a Trianon óta eltelt több mint nyolc évtized alatt egyetlen stratégiai jelentőségű, tehát a magyarság megmaradása és gyarapodása szempontjából releváns kisebbségpolitikai döntés sem született. A Bauer Tamás által ismertetett előrelépések – „kisebbségi nyelvhasználat az utcákon és a közigazgatásban, valamint a kisebbségi nyelvű oktatás bővítése” – a gyakorlatban nem léteznek. A kisebbségi megmaradás alapvető feltételeinek biztosítására ugyanis nincs meg a politikai akarat a szomszédos országokban. Sem az RMDSZ négyéves, s em az MKP eddigi kormányzati részvétele nem hozott áttörést, és az államközi tárgyalások sem jártak értékelhető eredményekkel a kisebbségpolitika terén. A státustörvény lesz nyolcvan év alatt az első jogszabály, amely anélkül képes javítani a magyar kisebb ségek helyzetén, hogy igényelné az utódállamok hozzájárulását. Éppen ez a tény adja a törvény nagyszerűségét. Képzeljük el, ha Bukarest, Pozsony vagy Belgrád dönthetné el, milyen kedvezményeket biztosíthatunk a magyar kisebbségeknek! Természetesen hasznos, ha a diplomáciai udvariassági szabályoknak megfelelően Magyarország tájékoztatja szomszédjait e lépéséről – noha ők ezt hasonló helyzetben nem tették meg – , ám nekik is tudniuk kell azt, hogy ez a kérdés nem rájuk, hanem kizárólag a magyar államra és a ma gyar kisebbségekre tartozik. Persze vannak, nemcsak szomszédjainknál, hanem itthon is, akik ezt nem akarják megérteni. „Ez a politika – írja Bauer Tamás – demonstratív jelzéssel kiszakítja a kisebbségi magyarságot abból a politikai közösségből, amelyben él . Ezzel pedig óhatatlanul rontja annak az esélyeit, hogy a kisebbségi magyarság államának politikai közösségébe integrálódhasson.” A státustörvény és az integrálódás hiánya között azonban csak az keres okokozati összefüggést, aki nincs tisztában a magyar kisebbségek történelmével. Hiszen az elmúlt nyolcvan évben nem volt státustörvény, mégsem volt hajlandó egyetlen szomszédos ország sem a magyar kisebbségek integrálására, illetve az integrálódás előfeltételének, a kisebbségi jogoknak a biztosítására. Ami p edig a politikai közösséget illeti, ezt egyetlen dolog, az állampolgári kötelék, s természetesen az ezzel járó jogok és kötelességek sokasága tartja össze. Vagyis a magyarokat csak úgy lehetne kiszakítani e „közösségből”, ha román, szlovák, jugoszláv stb. állampolgárságuktól is megfosztanák őket. Márpedig a státustörvény esetében ilyesmiről szó sincs. A politikai nemzethez való tartozás és a kultúrnemzeti identitás egyáltalán nem zárja ki egymást. A román buletin és a magyar igazolvány minden további nélkül megfér egymás mellett, ugyanabban a zsebben. Bauer a bírálat mellett alternatívát is kínál a státustörvénnyel szemben: hozzáférhetővé tenni az egész Kárpátmedencében a kereskedelmi tévécsatornákat, több könyvet és videokazettát juttatni az iskolákba és k önyvtárakba, pénzbeli és szakmai eszközökkel emelni a határon túli magyar oktatás nívóját. Ez persze majdnem mind szép és jó, ám két kérdés mindenképpen ide kívánkozik. Először is: miért kell ezeket az elgondolásokat szembeállítani a státustörvénynyel? His zen a törvényben szereplő kedvezmények és a Bauer
