Reggeli Sajtófigyelő, 2001. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-04-20
6 A második világháborút és az 1920ban megvont határok helyreállítását követően a magyarkérdés négy évtizedre „lekerült a napirendről”, hiszen Magyarország és szomszédai egyaránt a szocialista blokk részévé váltak, s a Szovjetuniónak alárendelt magyar állam elismerte, hogy a magyar kisebbségek sorsa az egyes szomszéd államok belügye. A magyarkérdés 1989 után kerülhetett újra napirendre, amikor helyreállt Magyarország és szomszédai szuverenitása. A szomszéd országok magyar kisebbségei az elmúlt nyolcvan évben ellenálltak a rájuk nehezedő asszimilációs nyomásnak, megőrizték és megőrzik magyar tudatukat. Ez számukra folyamatos áldozatvállalást, sőt harcot jelent, hiszen az érvényesülés útja a többségi nyelv és kultúra elsajátításán keresztül vezet. Érdemes emlék eznünk ugyanakkor arra, hogy a magyar nyelv és kultúra megőrzése a magyar kisebbségek számára nem jelenti magától értetődően a magyar államhoz fűződő kapcsolatot: a két világháború között Romániában a (többek között Kós Károly által képviselt) transzszilva nizmus koncepciója a magyar államtól független erdélyi magyar identitást kívánt felkelteni. Újra meg újra felbukkant ez a lehetőség mindig, amikor a kisebbségi magyarok meg akarták magukat különböztetni Horthy vagy Kádár magyar államától (utoljára például 1968ban). A szuverenitását visszaszerzett magyar állam nem követheti a Szovjetuniónak alárendelt magyar államot, amely a közömbösség álláspontjára helyezkedett, hiszen a demokratikus állam emberjogi elkötelezettsége és a közös történelmi tudat egyaránt az t követeli meg, hogy tiszteletben tartsa a kisebbségi közösségek magyar elkötelezettségét, és bizonyos felelősséget vállaljon a szomszédságban rekedt magyarok sorsáért. Ezt a felelősséget mondja ki az új magyar demokrácia 1989ben elfogadott alkotmánya is. Nem követheti a két világháború közötti magyar állam irredenta hagyományát sem. Bécsi döntéseket Ribbentrop és Ciano nélkül nem lehet kierőszakolni, márpedig a Ribbentropok és Cianók korának egyszer s mindenkorra vége. Magyarország ahhoz a demokratikus ál lamközösséghez csatlakozott, amely kizárja az effajta politikát az államközi kapcsolatokból, s amely éppen ezt erősítette meg a magyar állam által is támogatott jugoszláviai beavatkozásaival. Milyen politika adódik a magyar állam számára a közömbösség és a z irredentizmus között? A magyar állam csak abból indulhat ki, hogy a szomszédságban rekedt magyarok mindaddig, amíg az államhatárok valóban el nem veszítik jelentőségüket (s ez Európa e részében a ma élő nemzedék életében aligha következik be), a szomszéd országok polgárai maradnak, anyagi boldogulásuk annak az államnak a gazdasági és szociális viszonyaitól függ majd, amelyben élnek. Őket a második világháború után egy ideig még formálisan is diszkriminálták (elvették tulajdonukat, áttelepítették őket stb. ), és az ezt követő évtizedekben is hátrányt szenvedtek a szakmai előmenetelben, ki voltak zárva bizonyos állami foglalkozások gyakorlásából. Most arra kell törekedni, hogy végre egyenrangú polgárokként emancipálódhassanak és integrálódhassanak az adott or szág gazdaságába, társadalmába, intézményeibe. A szomszéd országok magyar pártjainak, szervezeteinek politikája erre az emancipációra irányul, legyen szó akár a nevesítetlen földek sorsáról Szlovákiában, akár az egyházi tulajdon visszaadásáról Romániában. Míg a nacionalista pártok és mozgalmak a Szlovák Nemzeti Párttól a NagyRománia Pártig és a Matica Slovenskától a Vatra Romaneascáig a magyarok idegen voltát, a társadalomból való ki szorítását, az országból való elűzését hirdetik, a magyar kisebbségek politikai mozgalmainak célja a szülőföldön maradás és az integráció. A kisebbségi magyar közösségek az asszimiláció elutasításával, magyar nyelvük és kultúrájuk megőrzésével egyrészt gaz dagabbá teszik életüket, másrészt viszont komoly áldozatot is vállalnak. A magyar államnak támogatnia kell őket ebben. Ez a támogatás szükségképpen kettős: politikai támogatást jelent ahhoz, hogy a szomszéd államok elismerjék és biztosítsák a magyar kisebb ségek jogát a magyar nyelv használatához, a magyar nyelvű oktatáshoz és a magyar kultúrához, ugyanakkor anyagi támogatást is jelent a magyar oktatási és kulturális intézményrendszer fenntartásához és fejlesztéséhez. Soksok pénzt, forintmilliárdokat és tíz milliárdokat kíván ez a magyar állam költségvetéséből, a magyar adófizetők pénzéből. Meg kell őrizni és tovább kell fejleszteni a magyar óvodákat és iskolákat, létrehozni vagy megerősíteni a magyar nyelvű felsőoktatást, támogatni a magyar könyvtárakat, sz ínházakat, rádió- és televízióadásokat. Szakembereket kell képezni és küldeni ezeknek az oktatási és kulturális intézményeknek a működtetéséhez. A rendszerváltás utáni magyar kormányok számos lépést tettek ebben az irányban. Az Antallkormány által létreho zott magyar – ukrán, magyar – horvát és magyar – szlovén, majd a Hornkormány által megkötött magyar – szlovák és magyar – román alapszerződés elismertette a partnerekkel, hogy a magyar kisebbség jogainak rendezése nem belügy, hanem Magyarországgal kötött szerződés tárgya. Az egyes alapszerződések különbözőképpen ugyan, de rögzítették a magyar lakosság kisebbségi jogait. Ezzel egyidejűleg a magyar kisebbségeknek a rendszerváltást követően létrejött, parlamenti pártként működő szervezetei három országban is kormányzat i tényezővé váltak, és kormányprogramok részévé tettek fontos kisebbségi követeléseket, mindenekelőtt a kisebbségi nyelvhasználatot az utcákon és a közigazgatásban, valamint a kisebbségi nyelvű oktatás bővítését. A magyar kisebbségek pártjai mindenütt a de mokratikus, nyugati orientációjú politikai erők partnerei voltak a belpolitikában, s a nyelvi és kulturális jogokért folytatott harc eredményei összekapcsolódhattak a magyar kisebbség gazdaságiszociális integrációjával. Egyelőre persze csak kezdeti eredmé nyeket könyvelhetünk el, de a korábbi helyzethez képest ezek is becsülendők. Igaz az is, hogy a korábbi sérelmek orvoslásával, a magyar nyelvű felsőoktatás megteremtésével szemben még mindig nagy az ellenállás. Egy évtized elteltével a kérdés az, hogy mi a továbblépés útja, s miképpen járuljon hozzá ehhez a magyar állam. Az egyik lehetőség az emancipáció és a nyelvikulturális jogok politikájának folytatása. A kisebbségi magyarok számára hozzáférhető magyar nyelvikulturális környezet bővítésében sok teendő hárulhat a magyar államra. Tekintettel például a televíziónak az információszerzésben és kultúraközvetítésben játszott kiemelkedő szerepére, kívánatos lenne, ha a szomszéd országok magyarjai számára hozzáférhetővé válna műholdon mind az öt magyarországi o rszágos tévéadás. Ez azt jelentené, hogy nemcsak a magas kultúra, de a populáris kultúra is hozzáférhetővé válna az anyanyelven. Lehet fanyalogni a kereskedelmi televíziók műsorán, de érdemes tekintetbe venni, hogy ha szatellitantennán, illetve kábelen csa k a Magyar Televízió kettes programja és a Duna TV nézhető a határon túl, akkor kommersz műsorokat keresve a nézők óhatatlanul a román, szlovák stb. magántelevíziókra kapcsolnak át. Az eddiginél sokkal több magyar könyvet és videokazettát kellene a magyar könyvtárakba és iskolákba juttatni. Többszörösére kellene növelni a magyar iskolahálózatnak juttatott pénzbeli támogatást és a pedagógusok helyi és magyarországi továbbképzését. A határon túli magyar felsőoktatást pedig oktatók kiküldésével kell segíteni, e nélkül ugyanis a színvonalas önálló egyetemi képzésnek nincsenek meg a feltételei. A magyar felsőoktatás fejlesztésének formáit (önálló egyetem, önálló kar vagy magyar nyelvű kurzusok a meglevő szervezeti keretek között) nem Budapestről, hanem a helyszín en kell kiválasztani, s a magyar államnak azt a pénzbeli és/vagy szakmai segítséget kell nyújtania, amelyre a magyar kisebbség intézményei igényt tartanak.
