Kanadai Magyarság, 1959. július-december (9. évfolyam, 52-77. szám)

1959-12-26 / 77. szám

IX. évfolyam, 77. sz. 1959 december 26, szombat 8 kanadai magyarság OKTÓBERI DAL A VOLGÁRÓL Az üllői úti fákon már sárgult télének múzeumában, a papok a levél. Egy-kettő még ott lenge­dezett az ágakon. A többit elvit, te a szél. A százados megállt a lehullt levelek között, melyeket még nem takarítottak el az utca­seprők, felnézett az ablakra s az­tán valami szorongó érzés fogta el a szívét. — Fel menjen, vagy ne? Néhány órával ezelőtt érke­zett Kecskemétről s mindig, ha Budapesten járt, valami fájdal­mas érzés szorította össze a szí. vét. Miért nézik meg az embe­rek? Miért tekintenek ezek a ma­gyarok olyan furcsán lángoló szemmel az egyenruhájára. És miért nézi Erzsiké is olyan idege­nül, ha néha még találkozni tud vele? Tulajdonképpen érthetet­len volt az egész. Hiszen szerette ezt a kis magyar lányt és valahol a szíve legmélyén érezte, hogy Erzsiké is szereti őt. De nemcsak érezte, hanem tudta is, hogy va­lami rettentő jégfal áll közöttük. Valamikor, négy-öt év előtt, fent a Jeniszei partján látott ilyen jég­hegyeket. Befedték a földet a napsugár e!0tt. A százados úgy érezte, hogy megtett mindent, amit lehetett. Mióta megismerte Erzsit, nem ivott többet, megtanult magya­rul, s ha nagyot nem is tudta más­ként kimondani, mint "nagi" a kis magyar lány mosolyában érezte az elismerést. Talán a sze-, retet is. — Megnyomta a kapu­csengőt. S pár perc múlva ott állt előtte a lány. — Úristen I Pjotr! Mit keresel itt? — Gyere be hamar! Nem akarom, hogy épp most lássanak meg a lakók ... És méghozzá ebben az egyenruhában. Bent, a kis bútorozott szobá­ban a rozzant dívány sarkán An­na néni horgolt, s mikor meglát­ta a jövevényt, összecsapta a ke­zét : — Pjotr! Hát csakugyan igaz? Csakugyan? Búcsúzni jött? — Búcsúzni? Miért — kérdez­te a százados. Erzsiké szeme olyan lett most, mintha a csillagos ég ragyogott volna benne: — Azért Pjotr, mert a Szovjet csarpatok kiürítik Magyarorszá­got. Ti haza mentek. Mi meg majjd éljük a magunk életét. — Honnan hallottad ezt? — kérdezte a százados. A lány belenyúlt a retiküljébe és kihúzott egy litografált papirt. S a szeme, az arca tűzbe gyúlt, mikor odanyújtotta. — Idenézz Pjotr! Tizenhét pont! Az egyetemi hallgatók, a munkások, a parasztok azt köve­telik : — menjetek haza. Pjotr égszínkék szeme mintha elborult volna egy pillanatra. — Mondd Erzsiké: te boldog volnál, ha engem nem látnál so­ha többé? — Nem tudom. Talán fájna a szívem, hogy téged nem látlak. Becsületes jó fiú voltál, Pjotr. Tu. dom, hogy nem tettél semmi rosszat se nekem, se a magya­roknak. És talán szerettelek is egy kicsikét. De hidd el nekem, soha, de soha olyan boldog nem lehetnék az életben, mint mikor az utolsó magyar virágszálat, az utolsó őszirózsát átadom búcsú­ként neked, vagy a tábornokod­nak, mikor azt parancsolja: Vi­gyázz! Indulj! Irány Oroszor. szág ! — De hát mit vétettem én ti ellenetek? — kérdezte a száza­dos.-— Te semmit! — mondta An­na néni. — Ti vétettek. Vala­mennyien. — Nem értem! — sóhajtott Pjotr. — Te Pjotr, nem is értheted ezt! -— simogatta meg a száza­dos kezét egy kis vigasztalással a lány. — A rosszak között min­dig van jó és a jók között mindig akad rossz. De látod, mikor te felöltötted ezt az egyenruhát, akkor akarva, akaratlan az ördög­gel vállaltál közösséget. — Az ördög? — kacagott han­gosan Pjotr. — Ez valami reak­ciós számár. Láttam én is az isten­kódexeiben, a bezárt templomok ikonjain. Anna néni közben megfőzte a teát, hozzá öntötte a konyha­szekrény alján tavalyról megma­radt rumot. Aztán Erzsiké kéz, dett beszélni: — Látod, Pjotr, te veled még nyíltan beszélhetek. Tudom: te tőled nem kell félnem, hogy hi­­v'átod a MVD-t, vagy éppen eze­ket a magyar pribékeket. De rajtad is ott van az ördög egyen­ruhája. Ha beeresztelek ebbe a nyomoréit lakásba, akkor attól kell félnem, hogy a sátánt bocsá­tottam bei Ha megcsókolnálak/ akkor azt mondaná az anyám, a szomszéd, hogy a sátánt csókol­tam szájon. És ha a feleséged, vagy akár a szeretőd lennék, ak­kor örökké a te egyenruhádat látnám magam előtt. Hiszen eb­ben az egyenruhában gyalázták meg a húgomat, ebben az uni­formisban akasztották fel a bá­tyámat és ez az egyenruha örök­re azt jelenti nekem, hogy te is olyan gyalázatos vagy, mint a többiek. A kinyitott rádión valami fúr. csa hang szipogott most. — Gyerünk a rádió elé! — fogta kézen Pjotrt Erzsiké. — Gyere velem, ruszki százados. Ki tudja, mi történik ott. Az üllői úti fák rászórták utol­só leveleiket, amint mentek, mentek a Sándor utca felé és a város olyan volt, mintha valami nagyszerű karnevál tombolt vol­na, a régi házak között, a Szent­­királyi utcán és a Mikszáth-téren. — Mi van itt ma? — kérdezte Pjotr és Erzsiké helyett egy te­herautóról valóságos szavalókó­rus kiáltott Pjotr felé: — Ruszki I Menj haza. Minden ruszki menjen haza. A teherautón overallos fiata­lok álltak. Az autó farában egy feketeszemü kis munkáslány tar­totta a különös lobogót. Piros­­fehér-zöld volt, de a közepéből már hiányzott a sarló-kalapács és a vörös csillag. A zászló közepén már csak egy nagy lyuk volt. Talán bicskával vágták ki belő­le az emblémát. És a kis fekete­­szemű, az autóról leszólt Erzsi­nek : — Nem szégyenli magát? Minden ruszki menjen haza. A magáé is! A lány behúzta a férfit egy kapu alá: A szeme könnyes volt. — Ne haragudj rám Pjotr, de átod: kár volt velem jönnöd. és hiba volt, hogy engedtelek velem jönni. Az orosz százados kék szeme elborult: — De hát mi van itt, kislány? — kérdezte. — Mi rosszat tettem én ezeknek az elvtársaknak? Te tudod, hogy én semmit. Tudom, — bólintott Erzsiké. De te ezeknek és mindnyájunk­nak nem Pjotr Szergejevics szá­zados, a jó fiú vagy, hanem a Vörös Hadsereg. Oroszország. Te vagy a megszállás, az idegen el­nyomó, te vagy a szurony, aki megtámasztod a mi gazembe­reinket, te vagy a kéz, aki ello­pod a csecsemő szájából a tejet, ettől a néptől a szabadságot. — Mit tehetnék érted, érte­tek? — kérdezte Pjotr. És ma­gamért, hogy kiszabaduljak eb­ből a néma gyűlöletből, abból a tüzből, amely itt körül vesz, mint valami égő korona, mint egy iz­zó gyűrű, amelyben csak elégni lehet? A lány gyengéden megfogta a Pjotr kezét: — Menj haza Pjotr. Menjetek el innen. Valamennyien. A kapualj előtt új és új teher­autók rohantak, diákok menetel­tek sorban és az utcán nem az Internacionalé, hanem a szabad­ság mámoros indulóját énekelték’ az egybefogódzott egyetemi hall­gatónők, a tisztinövendékek, a fiatal munkások: Szabadságot Magyarország­nak! Mindenki menjen a rádió elé. — Gyerünk! — mondotta a lány. A Sándor utcában már. nyüzs­­gött a tömeg. Ezrek, tízezrek áll­tak ott. Egy lobogóhajú csepeli ifjú-munkás a teherautó motor­házáról ordította az erkélyen ál­ló sápadt komisszárok felé: — Kutyák vagytok valameny­­nyien ! Könnygránátot dobtok a sorainkba ! — Halál az ÁVH-ra ! — kiálto­zott rekedtes hangján egy véres­­szemű öreg munkás. -— Ebben a pillanatban páncélosok lánctalpa csörgött az aszfalton. Kis ma­gyar tankok törtek útat a szét­nyíló tömegen át. Egy lapossap­­kás magyar őrnagy szállt ki az első páncélosból. A kapu előtt, a nagy erkély alatt állt: — Mi történik itt? — kérdez­te komoran. Erzsiké kiszakította kezét a Pjotréból. Mint egy nyúlánk macska felugrott a magyar pán­célos oldalára. A haja lobogott az októberi szellőben : — őrnagy bajtárs! Itt nem akarják megengedni, hogy beol­vassák a nép kívánságait. Ezekre a fiúkra, lányokra könnygáz bombát dobtak az emeletről. Ott ... ott nézze a folyosón, ké­szen állnak a géppisztolyos gyil­kosok, hogy a népre lőj jenek. A szűk utcában, mint a kezdő­dő orkán szele söpört végig, tíz­ezrek kiáltása : — Vesszen Gerő! Magyar szabadságot! A többi aztán már pillanatok alatt játszódott le. Valahol ki­nyílt az ablak. Valahonnan az erkélyre lépett néhány rossz ké­pű géppisztolyos legény. Pjotr felugrott a tankra. — Erzsi! Gyere le! Gyere azonnal I — Nem megyek! Vesszenek, pusztuljanak! Törjétek be a ka­pukat ! — Tűz! — vezényelt valahon­nan fentről egy parancsoló hang. Elsőnek a magyar tiszt terült el a földön. Aztán Pjotr rémülten látta, hogy mint egy kis fehér galamb bukik le a páncélos tete­jéről Erzsiké, s a homlokából cso­rog a vér. Előrántotta a revolverét. Tü­zelt. Négyszer, ötször, hatszor a gyilkosok felé. Még látta, hogy kettő odahanyatlik az erkély kor­látjára, aztán ő is egy könnyű ütést érzett a vállán. De még hallotta a szabadság számumjá­nak zúgását, a sebesültek jajga­tását, a haldoklók hörgését! Egy ország jajgatott, ordított ott a csillagok felé: Fegyvert! Fegyvert adjatok nekünk! • A sátoraljaújhelyi laktanyában egy rozzant piszkos asztalnál ott ült vele szemben . az MDV őr­nagy. Előtte egy nagy üveg tör­kölypálinka és két vizes pohár. Nézte a százados papírjait. — Disznóság! — mo.rogta oroszul. — A többieket, akikkel tele van ez a disznóól, tisztek, közkatonák megértem. Csűrhe voltak, nem részesültek kellő ideológiai -nevelésben, de te Pjotr Szergejevics elvtárs? Téged nem értelek. Kitűnő káder, első­rangú szolgálati minősítés. Mi az ördög vitt rá, hogy Te is átállj azokhoz a magyar fasisztákhoz? — Nem fasiszták voltak! Mun­kások ! Proletárok! — kiáltotta úgy, hogy sebesült vállán csak­nem felszakadt a piszkos, átvér. zett kötés. Az MVD-s töltött, mindkettő-* üknek. — Igyál Pjotr Szergejevics. De figyelmeztetlek, hogy ez a pohár pálinka még nem jelenti azt, hogy elkerülöd a katorgát, vagy az akasztófát. Én csak tudni aka­rom : miért csináltad. A kis ma­gyar lányért? És arra is figyel­meztetlek : nekem nem lehet ha. zudni. Az MVD mindent tud. Pjotr egy hajtásra kiürítette a poharat. — Nézd, őrnagy elvtárs, te udod legjobban, hogy nekem már mindegy. Ha azt mondhat­nám, hogy a kis magyar lányért csináltam, talán enyhítő 'körül­mény lenne. Tizenöt év helyett, csak’ tizenkettőt kapnék. Nicse­­vo! De én megmondom neked az igazat, amire nem a pártis­­koia, hanem az a kis szőke ma­gyar harisnya vezetett rá engem. Te azelőtt azt mondtad nekem, hogy a magyarok ellenforradal­márok voltak, vagy fasiszták. Pe­dig én tudom, hogy nem azok voltak. Ugyanolyan munkások, mint akik dolgoznak a szverd­­lovszki gyárakban, a doni bá­nyákban, a leningrád’i üzemek­ben és akiknek mi mindig azt mondjuk, hogy van egy prole­tár-internacionalizmus, hogy mi a munkások barátai vagyunk. De akkor miért tartunk csapato­kat a dolgozók országaiban? Miért lövünk rájuk? Miért kel­lett akkor meghalnia annak a szőke kislánynak? Az őrnagy újra töltött, s most majdnem parancsolólag mondta: — Igyál, százados elvtárs! És beszélj. Nagyon érdekes, amit mondasz. — Tudom, hogy most a ma­gam helyzetét súlyosbítom! — folytatta Pjotr.— Jó orosz va­gyok. Legalább is azt hiszem. De azt is hiszem, hogy valahol nem jó úton vagyunk, őrnagy elvtárs. Mikor azzal a kislánnyal beszél­tem, megmondta nekem, hogy tudna szeretni engem. De ez, ez az egyenruha, ez a vörös csillag, itt a sapkámon ... a tüzes gyű­rűt jelenti, a gyűlölet, a megve­tés lángoló ördög-kerekét. — Neked az a kötelességed, hogy engedelmeskedj és ne töp­rengj. Te az engedelmességet szegted meg. A hűséget a prole­tárhatalomhoz, — csapott az asz­talra az MVD-s. — Nem tudom. Én csak azt látom, hogy nem csak én élek ebben a tüzes körben. Oroszor­szágot, — érted-e — nem a Szovjetuniót, hanem a mi Orosz, országunkat is egy óriási láng­­gyűrű veszi körül . . . — Az imperialisták atombom­bája . . . — A népek gyűlölete. Nem érzed? Sok rosszat követtünk el mások ellen. És a mi határainkon ég ez a tűz. Minden nap job­ban. Minden nap magasabbra csap a láng. A népek szeméből, az emberek leikéből. Néha úgy érzem magam, mint mikor a Je­niszei torkolatánál néztem az északi fényt. Köröskörül a hatá­rokon nemcsak Poznan ég, nem­csak Budapest. Vladivosztoktöl Indiáig és a török határig egy rettenetes tűz lobog, fel egészen az égig, fel odáig, ahova csak az észak fény ér el. És hidd el agy napon megégünk a népek gyűlöletében. Bent ég a proletár. latalom. De Oroszország is. — Te ezt komolyan hiszed, Pjotr százados? — Miután láttam a pesti ut­cán a halottakat, Erzsikét, a gye­rekeket, akiket a proletárság tankjai tiportak széjjel, hiszem jobban, mint valaha. Mikor an­nak a kis haldokló magyar lány­nak a szemébe néztem utoljára, megnyílt előttem az ég és én lát­tam az Igazságot. Az MVD-s újra töltött. Ho! a poharakra nézett, hol Pjotr-ra, hol pedig arra a vaskos szolgálati J revolverre, amely az íróasztalon kettőjük között feküdt. Egy ki­csit már részegen, nehezen forgó nyelvvel kérdezte: — Hát mi az igazság. Pjotr? Mi hiányzik neked a dicsőséges Szovjetunióból. Van rangod. Van jó fizetésed. Meg van mindened. Talán még több is, ami egy ka­tonának kell. Felelj! Mi hiány­zik? Mit nem adott meg a dicső­séges proletárhatalom? — Mindent megadott őrnagy elvtárs, csak két dolgot nem: a szabadságot és az igazságot. — Barom vagy! — üvöltötte az őrnagy. — A mi hazánkban nem lehet szabadság, mert akkor feloszlunk, mint az éjjeli pára. — És ha nem lehet, akkor egy­szer megégünk a tűzben . . . — Hát akkor mi lehet, mit akarsz Pjotr. Hogy akarsz mene­külni? Hogy akarsz visszajutni az édesanyádhoz, aki ott vár a Meghosszabbították a Colom bo-tervet A "Colombo Terv" Tanácsadó Bizottságának legutóbb, az in­donéziai Jogjakartában tartott gyűlésén elhatározták, hogy a Dél- és Délkelet.Ázsia gazdasági felsegítésére létesített e szerve­zet működését további öt évvel, vagyis 1961-től 1966-ig meg­hosszabbítják. Az 1951-ben elin­dított Terv-nek ez már harmadik eredményes időszakát jelenti. Kanada elejétől kezdve egyike volt az ú. n. 'adományozó álla­moknak" és jelenleg mintegy 50 millió dollárral járul hozzá évente fenntartásához. Eredeti­leg az Államközösség négy erő­sen, fejlett állama, Anglia, Kana­da, Ausztrália és Uj-Zéland áll­tak össze azzal a céllal, hogy gaz­dasági támogatásban részesítse­nek három elmaradottabb álla­mot, nevezetesen Indiát, Pakis­­tánt és Ceylont. Hamarosan ki­derült, hogy a Colombo Tervre más területeknek is égető szük­sége volt a világ e részén, úgy­hogy nemsokára úgy az adomá­nyozó, mint az adományban ré­szesülő államok sorában több olyan állam jelentette be csatla­kozását, amelyek nem voltak tag­jai az Államközösségnek. Az előbbiek között van az Egyesült Államok és Japán, az utóbbiak között Indonézia és Burma. A Colombo Terv célja a Dél- és Délkelet-Ázsia-i államok meg­segítése, hogy gazdaságilag talpraállbassanak. A támogatás között tóke, tőkeeszközök és anyagok is szerepelnek, de a fő­hangsúlyt a technikai segítségre fektetik, amelynek keretében ázsiai technikusokat képeznek ki, ingyen végeznek földméré­seket, terveket dolgoznak ki iparok létesítésére és telepítésé­re, valamint mérnöki támogatást nyújtanak felépítésükhöz. Hosszú távlatból .nézve, való­színűleg a technikus-csereakció lesz a Terv legmarandóbb ered­ménye. Minden egyes mérnök, aki például egy indiai duzzasztó­gáton dolgozik, a helybeli tech­nikusok egész sorát képezi ki. Ugyanúgy minden pakisztáni, aki valamely kanadai egyetemen vagy mezőgazdasági főiskolán végzi ingyenes tanulmányait, hazatérve teljes felkészültséggel rendelkezik hazája technikai fej­lesztésére. A Terv Ceylonban székelő Technikai Együttműkö­dési Hivatal (Colomboban) végzi az emberek és gondolatok e cseréjének szervezését, amely­nek eredménye a Terv lelkének nevezhető. A Colombo Terv feltétlen Volga mentén? Az őrnagy már részeg volt, nem látta, amint a százados keze előre nyúlik és lassan csúszik a revolver felé. — A Volgát említette őrnagy elvtárs, az édesanyámat. Higyje el nekem sokat vívódtam magam­ban, hogy lehet kijutni a tüzes gyűrűből. Úgy,'ahogy ezek a ma­gyarok meghaltak? S akkor rá­jöttem,'hogy maradt még egy út. Felfelé. Fel a magasba, ahol már nem perzselnek a gyűlölet láng­jai, s ahonnan nagyon felülről, nagyon magasról nézzük majd, amint a könnyű tavaszi szél, vagy a szteppei vihar végig sö­pör a Volgán. Keze már észrevétlenül elérte a revolvert. Halkan, nagyon hal­kan, hogy a berúgott MVD-s már talán nem is hallotta, dúdol­ni kezdte a régi dalt: ... Jó anyám, ne várj hiába, Megszakad a lánc talán, Szabad lesz szegény fiad majd, Szabad lesz orosz hazám! Az MVD-s már csak a revolver dörrenésére riadt fel. — Pjotr Szergejevics száza­dos! — üvöltötte. — Mit tettél? Pjotr már nem felelt. Lecsukó­dó szemei azonban még látták Erzsikét, a magyarokat, a pesti utcák halottait, akik már ott men­tek előtte a nagy-nagy fényes égi országúton, amely fölött lán­golt a szabadság véres csillaga. (Hadak Utján) szükségszerűség és ezért továb­bi kiterjesztése nem volt kétsé­ges. A szükség nagy a világ e részén. A gazdasági fejlődés alig tud lépést tartani a növekvő né­pességgel, sőt egyes vidékeken még el is marad mögötte, Sok helyen az évi fejenkénti jövede­lem nem éri el egy amerikai ipa­ri munkás egy heti fizetését. Ugyanakkor az adományban részesülő országoktól keletre ott van Vöröskína figyelemreméltó gazdasági fejlődésével. Igaz, hogy ez eredményt nagy emberi szenvedés árán éri el. Mint minden gazdaságilag fej­letlen országban, a legnagyobb hiány az iparosításhoz nélkülöz­hetetlen tőkében mutatkozik. A Szovjetunióban a tőkét a paraszt­ság feláldozásával teremtették elő azáltal, hogy kényszerítették őket termékeknek potom áron az államnak való átengedésére. Az állam azután e termékeket igen magas áron adta el az egyébként éhezés elé néző többi alattvalóknak és az így "meg­takarított" összegeket fektette be az iparosításba. Most a kí­naiak ugyanazt teszik, amit az oroszok tettek első ötéves tervük idején. Agyondolgoztatott és rosszul élelmezett népüket min­dig nagyobb és nagyobb telje­sítményekre kényszerítik. Mi­vel mindenki az államnak dol­gozik és attól vesz mindent, ez utóbbi szűri le a rabszolga-mun­ka és az inflációs árak minden levét. A jelentések szerint e "többlet" az elmúlt évben a nemzeti jövedelem 20% át tette ki. Ez a kínaiak befektetési tőké­je, amely iparosodása alapjait van hivatva lefektetni. A régi szovjet és az új kínai módszer azonban természetesen nem alkalmazható szabad gazda­sági rendszerben. Bevezetése azt jelentené, hogy eltűnnék az emberi szabadság és a lakosság a kínai kommünok rabszolga­­sorsára lenne kárhoztatva. A Nyugatnak éppen azt kell bebi­zonyítania Dél. és Délkelet-Ázsia éhes millióinak, hogy az élet­­színvonal elfogadható színvonal­ra emelhető szabad gazdasági rendszerben is, rabszolgamunka és gazdasági kihasználás nélkül. Csak, ha ezt sikerül elérnünk, nyerhetjük meg a nagy küzdel­met "az emberek leikéért" amely küzdelemben a kommunizmussal állunk szemben és amelynek csa­tatere ma Ázsiában van. A Colombo Tervnek ez az igazi jelentősége és ebből a szempontból kell néznünk or­szágunknak ahhoz való hozzájá­rulását. Amit tehát tettünk e Terv megvalósítása érdekében, ázsiai tanulók kiképzése, szerszámok és gépek szállítása terén olyan nagyszabású tervek megvalósí­tására, mint az indiai Mayurakhi villanyerőmű telep és öntözési terv, vagy a pakistani Warsak duzzasztógát, — nem jótékony­ság, hanem felvilágosult önér­dek, mintegy kötelességszerű szolgálat az emberiségnek, a szabad életformának. aw5oooafl«oooo«»eoeoopoooooeogc< ORBÁN FRIGYES : Az uj mii "A ifjú titán ott ült íróasztalá­nál s egy novellájának a befeje. zésén dolgozott. Nem ez lesz az első műalkotása s nem is az utol­só. Már számtalan kisebb-na­­gyobb lélegzetű írása látott nap­világot, bár mérsékelt sikerrel. A mérsékelt sikert úgy kell értel­mezni, hogy alkotójának mindig megnyerte tetszését, csak a szerkesztők vonultak mély pasz­­szivitásba. Röviden: még egy sem jelent meg a számára életet jelentő újsághasábon. Erős akarata lévén a sok ku­darc sem törte le. Tudta és érez­te, hogy van tehetsége, csak még kiforratlan. Már a könyökén jöttek ki azok a szólamok, melyeket a szerkesz­tők pufogtattak el vele szemben. — ... sajnos még nem üti meg a mértéket . . . még nem lég gördülékeny . . . még a stí­­us sem megfelelő . . . sokat kell olvasnia . . . ő minden tanácsot megfoga­dott. Sokat olvasott és sokat írt. S írásaival rendszeresen bombáz­­a a szerkesztőségeket". Mikor idáig jutott az írásban, etette a tollat és rágyújtott egy cigarettára. Hamiskásan elmosolyodott. Minden oka megvolt rá, hiszen z ifjú titán nem volt más, mint saját maga. Saját siralmait zeng. e el és fogja a továbbiak során elsorolni. Kigúnyolja önmagát, de megírja azt a sok sérelmet, mi őt érte. Amikor olvasatlanul dták vissza írásait s amikor leg­­obbnak hitt müvére a tömör vé­lemény az volt, hogy pocsék. Ennek már vége. Elhatározta, hogy egy olyan írást fog ihleni, amely más lesz, mint a többi. Különb lesz és új­szerű. És úgy fogja megalkotni, bogy a szerkesztő jóindulatát is megnyerje. Abból a kőszívű, ri­deg, de mindenkor igazságos emberből egy kis jóérzést, gcmd. juk talán elnézést is kicsikarjon. Újult erővel vetette magát a munkába. Egy óra leforgása alatt el is készült új művével. A toll­szárát ugyan jócskán elrágta s a hamutartó színültig telve cigaret­tacsutkákkal. A feje is fájt egy kicsit, de kész volt. — A nagy mű be van fejezve — állt fel diadalmasan s jóleső érzéssel nyújtózott egyet. S azon nyomban a friss kéz­irattal felrohant az egyik hetilap szerkesztőségébe. Szerencséje volt, mert a szerkesztő éppen rá­ért egy kicsit s így azonnal el­olvasta az ifjú titán új művét. A jóságos szerkesztő bácsi azonnal átlátott a szitán és mo­solyogva tette le a kéziratot. Ránézett a kipirult arcú, izga­tottan váró ifjúra s megszólalt: —• Kedves fiatal barátom, hogy tehetséges azt kétséget ki­záróan megállapítottam ebből az írásból, de — s itt kényesen vi­gyázott arra, nehogy olyan szó­lamot használjon, amik az Ifjú müvében, mint "szerkesztői ki­fogások" szerepelnek, -— hibák azonban vannak. De ezeken le­het segíteni. írását elfogadom » a két hét múlva megjelenő szám­ban viszont fogja látni. Tesmé­­szetesen egy kicsit belejavítunk. Azonban még sokat kell fejlőd­nie ahhoz, hogy minden írása kö­zölhető legyen. Mikor az ifjú boldogan elvi­­harzott, a jóságos szerkesztő bá­csi lelkiszemei előtt megjelent az ő küzdelmes ifjúsága. Mennyi kilincselés, mennyi . küzdelem, keserűség, harc van a háta mö­gött, míg eljutott idáig. Talán az ő első müve is csak egy jóságos szerkesztő jóindulatából jelenhe­tett meg s indította el ezen a gö­röngyös, de annál ma geszt osabb pályán. A jóságos szerkesztő elővette a piros cerúzáját és hozzáfogott, hogy átírja az ifjú titán művét. Mert egy pár lényegtelen apró­ságot kellett beleírni, pár apró­ságot, amit összefüggésnek, ér­telemnek és poénnak neveznek. • Megfejtették a hosszú élet titkát?! Alice Spitty 109 esztendős chi­cagói asszony azt mondja, azért ént meg ilyen magas életkort, mert nem dolgozott semmit, nem evett húst, nem cigarettázott és alkoholt sem fogyasztott soha. Ez hát a hosszú élet titka? Ko­rántsem, mert Betty Cardon, aki 112 esztendős, azt bizonygatja, hogy a titok nyitja az ő élet­módja. "Egész életemben — mondotta — nehéz munkát vé­geztem, mindennap megittam két deci pálinkát és elszívtam legalább két cigarettát".

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents