Kanadai Magyarság, 1958. január-június (8. évfolyam, 1-56. szám)
1958-06-07 / 50. szám
PRICE 10 CENTS "A mi utunk, a magyarság útja, ma is változatlan : híven az ezer éves múltúnkhoz, nemzeti tradíciónkhoz, a keresztény világnézetnek, a krisztusi igazságoknak vagyunk követői, hirdetői" (A fenti idézet Kenesei F. László lapunk első számában megjelent beköszöntő cikkéből való.) ÁRA: 10 CENT Authorized a« Second Class Mail Post Office Department, Ottawa. Till, évfolyam, 50. szám KANADA LEGNAGYOBB HETENKÉNT KÉTSZER MEGJELENŐ MAGYAR LAPJA Toronto, 1958 június 7., szombat Szerkesztőség és kiadóhivatal •96 Dovercourt Road, Toront« TELEFON : LE. 6-0333 Szerkeszti: KENESEI F. LÁSZLÓ Edited and Published at 996 Dovercourt Road, Toront« PHONE LE. 6-0333 J0B10LDAI-BAL0LDA1 Akik resztvettek a német köztársasági elnök konferenciáján Torontoban, az elhangzott beszédek alapján nagy elégtétellel állapíthatták meg, hogy napról-napra erősödő nyugatnémet birodalomtól senkinek sincs félnivalója, legfeljebb a kommunistáknak. Úgy a meghívott szónokok, mint a hallgatóság soraiban számosán voltak, akik a nemzeti szocialista rendszer alatt politikai vagy más okok miatt üldöztetést szenvedtek, s a mai nyugatnémet politikai atmoszférában mindezek biztonságban, sőt baráti körben érezték magukat. Okunk van azt hinni, hogy a hallgatóságban nem volt talán senki, aki ne a kommunista imperializmust tekintené a civilizált emberiség egyetlen igazi fenyegető jelenségének; a német államelnök ennek ellenére nem említette egyetlen szóval sem a nyugati világnak a bolsevizmus szétzúzására irányuló kötelességét, s mindössze azt a kijelentést tette, hogy Németország egyesítése minden németnek a vágya, s ez a vágy be is fog teljesülni. Azok között azonban, akik az érdekes fogadáson nem voltak ott — s most elsősorban kanadai újságíró kollégáinkról beszélünk, sokan vannak, akik a németektől, mint volt háborús ellenségeiktől félnek, vagy akik a németeket nem képesek másképp tekinteni, mint a fanatikus nácik utódjait; csodálatos módon azonban mindig a nyugatnémeteket, nem pedigf a kommunista rendszer alatt felfegyverzett és iskolázott keletnémet csatlós-államot tekintik Hitler egyenes utódának. Ezek azok, akik megvetőleg "jobboldali"-nak neveznek mindenkit, aki a kommunisták ellen küzd, s amikor az elmúlt német rendszer erőszakossága miatt a mai szabad Nyugatnémetország minden egyes lakóját felelősségre akarják vonni, elfelejtik, hogy a németek a kommunizmus ellen harcoltak már akkor, amikor a moszkvai rendszer — legalább látszólag — még Amerika és Nagybritannia szövetségese volt. Ugyanez a tévedés jellemzi azokat az újságírókat is, akik De Gaulle miniszterelnökké való kinevezése mögött valami "sötét fasiszta machinációt" vélnek felfedezni. Volt egy olyan torontoi újság is, amely azt állította, hogy De Gaulle Hitlernél is fasisztább, s hogy még annál is kevesebb jogi alappal került hatalomra, mint 1933-ban a német diktátor. Akkor, amikor Franciaországban mindössze egy régóta esedékes alkotmányreform valósult meg, illetve van megvalósulóban, s ennek a reformnak a bevezetése meglepően kevés áldozattal sikerült, a torontoi megtévesztett lapok, illetve olvasóközönségük egy része úgy hiszi, hogy ebben a politikai küzdelemben a demokratikusan érző külföldi szemlélő szimpátiája esetleg a kommunistabarát csőcselék oldalán kellene, hogy legyen. A súlyosan megtévesztett, politikai jelszavak hatása alatt álló újságírók egy része ab ovo gyilkosnak minősít mindent, amire azt lehet ráfogni, hogy az "jobboldali", s azoknak az oldalára áll, akik magukat "baloldalinak" nevezik. Csaknem 2500 éve annak, hogy az ókori Athénben megalakult az első népképviseleti kormány, amely kormányzási rendszerét "demokráciának" — népuralomnak — nevezte. Ez volt az első olyan gyülekezet, amelyen a különböző pártállású kiküldöttek a középen helyetfoglalő elnök jobb- illetve baloldalán helyezkedtek el, hogy elhelyezkedésükkel is kimutassák, hogy az elnök propoziciójánál még többet akarnak (ezek voltak a jobboldalon) vagy az elnöki törvénytervezetet túlzottnak találják (ezek álltak a baloldalon.) Mikor a tizennyolcadik és tizenkilencedik században az európai kultúrállamok fokozatosan bevezették a parlamenti rendszert, a kormányon rendesen olyan társadalmi körből származó egyének voltak, akik a régebbi, öröklött jogokon alapuló jogszabályokat szerették volna fenntartani. Minthogy időközben a korábban jogokat alig élvező tömegek képviselői ezeket a jogszabályokat túlzottaknak találták, ezért az úgynevezett "baloldali" parlamenti helyeket foglalták el. Innen eredt az az ezerszer megcsúfolt téveszme, hogy "aki baloldali parlamenti politikát folytat, az a népért küzd". A tizenkilencedik század közepén, az európai nemzeti államok kialakulása során mindenütt sor került bizonyosfokú hódító politikára. Erre az időre esnek a kisebb, nagyobb nacionalista országok küzdelmei nemzeti önállóságukért, valamint az európai nagyhatalmak gyarmatosító hadjáratai is. Mindezek a küzdelmek a katonai jellegű kormányok fénykorában játszódtak le. A militáris kormányzat természete pedig az, hogy a cél érdekében nem válogatja meg az eszközöket, a túlzott birodalmi politikát és a túlzott nacionalista politikát mindenkor a jobboldali képviselők támogatták a legerélyesebben. Innen ered az a másik, ugyancsak ezerszer megcsúfolt téveszme, hogy "aki jobboldali politikát folytat, az a diktatúra és a militarizmus oldalán áll". Jobboldal — baloldal: nem egyéb, mint olcsó általánosítás. Jelszavak és tömegjelölések mögött a valóságban élő emberek vannak, akik rendszerint soha nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy politikai nézetüket egyénileg is hangoztassák. Még a legdemokratikusabb választásokon is csak néhány párt között lehet választani, a kisebbségben maradtak pedigl akarva-akarat lanul követni kénytelenek annak a pártnak az akaratát, amely pillanatnyilag többségben van. Nem lehet megkövetelni az átlagembertől, sőt még a gondolkodó, mélyen érző embertől sem, hogy lemondjon az általánosításról. Elvégre minden általánosítás arra szolgál, hogy megkönnyítse az ember elhelyezkedését a maga társadalmában. Az egyénnek nincs sem ideje, sem módja arra, hogy a vele kapcsolatba kerülő embertársait egyénileg bírálja meg. Egyszerűbb és a nagyszámok törvényei miatt talán célravezetőbb is általános megjelölések mögé menekülni, mint amilyen az is, hogy egy embertársunk "jobboldali" vagy "balodali". De az újságíróknak és a politikusoknak hivatásuk van. Az ő szavaikat sokezren, sokm i 11 i ta n követni fogják. Ezért legalább annyi lelkiismeretességet megkívánhatunk minden újságírótól, hogy azokat az általánosító kifejezéseket, amelyeket egy-eg^ akut politikai probléma során használ, mai értelmükben és nem elavult, elszintelenedett értelmükben használja. Mert a mai, helyes értelemben: a politikai baloldal — a kommunizmus — az az áramlat, amely a diktatúrát, a katonai hódítást, a véresszájú nacionalizmust testesíti meg, és gyakran a politikai jobboldal az, amely a demokrácia legtisztább eszméiért küzd. >5Qoooooo<^OBg«K^aoooQoeoQoooooooooowoooeaooqo«>oeo&goeeQQOoaeg De Gaulle a hatalmon! Kik az uj kormány ta?iai ? A francia parlament kommunista tagjai csodálkozva nézték hétfőn De Gaulle bevonulását a képviselőházba. De Gaulle nem megválasztott tagja a parlamentnek, nem képviselő. A francia alkotmány értelmében azonban a köztársasági elnök bárkit megbízhat kormányalakítással, ha francia állampolgár. Ez történt ebben az esetben is. De Gaulle méltóságteljesen, sőt mogorván lépett be a parlament épületébe, amely a körülötte álló tömeget és rendőrkordonokat látva erődítményhez hasonlított. Első szava az volt a parlamenthez "ha nem kapok teljhatalmat, lemondok". De Gaulle 350 szavazattal 163 ellenében megkapta a szükséges felhatalmazást, hogy 6 hónapig parlament nélkül, szükségrendeletekke! fog kormányozni, azután pedig alkotmány-reformjavaslatot terjeszt a képviselők elé. De Gaullera három elsődleges nagy feladat megoldása vár. 1. A polgárháború veszélyének azonnali elhárítása a nemzeti egység felállításával; 2. az algíri lázadás felszámolása s ezzel az algíri hadseregnek egységes parancsnokság alá hozatala és 3. Franciaország pénzügyi helyzetének megmentése, vagyis a küszöbönálló állami csőd elhárítása. A vita során felszóltak ugyan De Gaulle ellen is egyes képviselők, amit De Gaulle jóindulatúlag, sőt humorosan igyekezett visszautasítani. Még a kommunistákhoz is volt szava : "Remélem önöknek is Franciaország a hazájuk? Csodálkozom, hogy a francia parlamentnek akadnak olyan tagjai is, akik azt hiszik rólam, hogy a parlament nélkül szeretném megváltoztatni Franciaország alkotmányát. Célom az, hogy a reform megvalósításával biztosítsam a Köztársaság fennállását". Ezzel De'Gaulle megnyerte a baloldalt is a maga számára. De Gaulle nyilván azt a politikát akarja nyélbe ütni, hogy könnyebb legyeket fogni mézzel, mint ecettel. Az alkotmányreformra nézve a közvélemény még csak találgatásokká* 1 2 3 kényte'en megelégedni. Valószínű, hoqy a francia reform egyes intézményeit az amerikai Egyesült Államok alkotmányából fogja mintának venni, vagyis a megválasztott képviselőktől független államelnök és közigazgatás rendszerét fogja törvényesíteni. De Gaulle most Algírba készül, hogy ott megmossa a "zen: dűlők" fejét, akik közül számosán vannak olyanok, akik a II. világháború alatt nem őtr. hanem az áruló Pétain-kormányt támogatták. Úgy hírlik, hogy Sálán tábornok és SousteHe Algírból Párizsba repültek, ahol azt szeretnék elérni, hogy valamelyikük ugyancsak bekerüljön az új kormányba. Ezeket De Gaulle egyelőre kihagyta a kormánylistából, amelynek összetétele következő: Államminiszterek: Guy AAollet, Pierre Pflimlin, Louis Jaquinet, Felix Houpfiouet-Boigny. Külügy: Maurice Cuve de Murville. Pénzügy: Antoine Pinay. Belügy: Emile Pelletier. Igazságügy: Michel Debré. Iskolaügy: Jean Berthoin. Hadügy: De Gaulle. Tájékoztatásügy: André Malraux. Munkaügy: Paul Bacon. Gyarmatügy: Bemard Cornut-Gentile. Algíri ügyek: Max Lejeune. Ez a kormány a kommunistákat kivéve az összes pártok képviselőiből lett összeválogatva. A nemzeti egység előfeltételei tehát ezzel adva lennének. Általában mondva De Gaulle jó előjelek alatt indul Franciaország megmentésére. Ez történt még... LÖVIK A FRANCIÁKAT A TUNISZIAK Tuniszból jelentik, hogy a tuniszi légvédelmi ütegek ismét megtámadtak három francia repülőgépet Tunisz felett. A jelentés szerint az egyik gépet lelőtték. „Tunisznak viszont nincsen vesztenivalója ezzel kapcsolatban”, -— mondják a tuniszi lapok. • AZ ÉSZAKATLANTI EGYEZMÉNYT NEM ÉRINTI AZ UJ FRANCIA KORMÁNY Paul Henry Spaak, volt belga külügyminiszter, a^ Északatlanti Egyezmény főtitkára úgy nyilatkozott, hogy semmi ok sincsen annak feltételezésére, hogy az új francia kormány bármily módon befolyásolná az Északatlanti Szerződés hatályát. • LIBANONBAN FOLYNAK A HARCOK A libanoni kbrmány to. vábbra is erélyes akcióban áll a felkelők ellen. A napokban megérkezett az első hajórakomány, amely amerikai tankokat és egyéb hadi felszerelést tartalmazott. Ez az első látható segély, amit az USA Libanonnak ígért. A tankok megérkezése nyilván jó hatással van a kormány karhatalmi szerveire s így kilátás van a kommunisták által szított „felkelés” hamaros felszámolására. • UNJÁK NASSZER AGRESSZÍV POLITIKÁJÁT AZ ARABOK IS Az oroszok által sugalmazott egyiptomi propagandahadjárattal foglalkoztak a Bengaziban összejött Arab Liga megbízottai. Egyhangú, lag elítélték Nasszer támadó szellemű propagandáját és beavatkozási kísérletét Liba non ellen. „Eljön még annak is az ideje, — mondották — hogy Nasszerral az arab á1 ’amok majd máskép is fognak beszélni, mint ezt idáig tét ték”. • FEGYVEREKET KÉRNEK A TUNISZIAK Általános sztrájkkal és ut cai tüntetésekkel kérik a tu. nisziak, hogy a kormányuk tegyen lépéseket az angol és amerikai kormánynál fegyve rek szállítása iránt, hogy azokkal eltávolíthassák a francia erőket Tuniszból. Egv 200.000-es tömeg vonult fel órákon át a tuniszi francia követség előtt, migtán Habib Borguiba elnök nyilvános beszédében követelt, angol és amerikai fegyvereket, valamint a franciák kivonulását Tuniszból. • HRUSCSOV SZÓFIÁBA REPÜLT Nikita Hruscsov vasárnap Moszkvából repülőgépen Szófiába utazott, ahol résztvesz a bolgár kommunista párt kongresszusán. Szomorú évfordulókban "gazdag" történelmünk egyik legtragikusabb évfordulója; az emberi butaság, gyűlölet és rosszindulat örökké szégyenteljes dokumentuma a Június 4. Június negyedikén írták alá a trianoni "Békeszerződést", melyről már annak aláírása pillanatában tudta minden épelméjű és logikusan gondolkodó ember, hogy minden, csak éppen nem békeszerződés. Sajnos, a megszövegezők és aláírók elmeállapotát indokolatlan gyűlöletük befolyásolta; és ennek köszönhető, hogy "béke" helyett egy olyan szerződést kreáltak, mely magja lett egy második, az elsőnél sokkal borzalmasabb világháborúnak, de magja egy harmadiknak is, melyet ideig-óráig halogatnak ugyan, de előbb-utóbb elkövetkezik majd, hogy minden borzalmával sújtson, talán az egész emberiségre, csak azért, mert harminc esztendővel ezelőtt néhány ostoba "politikus" szadista erőszakkal megbontott egy világrendet és minden rendelkezésre álló eszközzel megpróbált sírba temetni egy nemzetet, melynek, létét, fennállását és virágzását köszönhette egész Európa. A pánszláv vágyálom megszállottainak aknamunkája akkor látszólagos sikerre* vezetett; megtalálták beteg rögeszméik támogatóit, akik műveletlenségüknél fogva nem vették észre, hogy saját nemzetük sírját ássák, mikor a pánszláv álom halvaszületett csecsemőjét dédelgetik. Vandál kezekkel daraboltak, osztogattak a máséból, szétmarcangoltak egy ezer esztendős birodalmat, melynek léte történelmi szükségesség, — csak azért, hogy a magyarfaló hiénák bosszúvágyát kielégítsék. A sors megfosztotta őket attól az "örömtől", hogy eszeveszett munkájuk eredményében gyönyörködhessenek : valamennyien elpusztultak. Az általuk elvetett mag azonban szörnyű fává terebélyesedett és ma már csak a jó Isten a megmondhatója, hogy a gyűlölet és esztelenség sugallta "béke" milyen halált jelent az emberiségre. Régi és úgylátszik örök törvény a világon, hogy mindig az ártatlanok bűnhődnek. Magyarország mindkét világháborúba saját akarata ellenére sodródott bele, hogy azután rákényszerített szerepét vállalva becsülettel helytálljon akkor is, mikor a háború előidézői már régen köpönyeget forgatva menekültek, mint a patkányok a süllyedő hajóról. Mi sem természetesebb, hogy azután azok üvöltötték leghangosabban a feszítsd meg-et, akiknek becstelenségük és aljasságuk után a legkevesebb joguk lett volna. A becsület azonban megszűnt erény lenni a bosszúállás katlanában, helyébe a jellemtelenség nemesült erénnyé és e fonák helyzet eredménye az, amiben ma reszket a világ, gyáva szívvel remélve a kibontakozást. Az idő, a hűség, a becsület minket igazol és erre ma már, — ha nyíltan bevallani még nem is merik — minden ellenségünk rádöbbent. A trianoni igazságtalanságok okozta katasztrófák sorozata még nem ért véget és a sír, melyet a mi számunkra ástak, egyre szélesedik, egyre nő, hogy elnyeléssel fenyegesse az egész világot. Talán sikerül még megelőzni a végső katasztrófát, megállítani apokalipszis lovasait. Minden ember vágya ez ma, győzőké és legyőzötteké egyaránt. Súlyos tanulság egyben, hogy; a vilá-jot csak a szeretet kormányozhatja, a megértés, egymás kölcsöiös megbecsülése, — gyűlölet, bosszúállás, elvakultság, hyper nacionalista vágyálmok és trianonok nélkül. Trianon magyar-tragédiának készült és világ-tragédiává vált. Reméljük, tanultak belőle . . . Tálalják n Manti Chartát a lengyelek A Szabad Lengyel Haderők /olt frontharcosainak 600 de. !egátusa tartott összejövetelt Hamiltonban. A szervezet 5000 Amerikában élő volt lengyel frontharcos központi szövetsége. A gyűlésen Sznuk ezredes elkeseredett hangon tett említést az Atlanti Chartáról, amelynek egyik alapelve szerint a II. világháború után az egész világon félelemmentes életet kellett volna biztosítani minden ember számára. Sznuk ezredes bizonyos körök felé azt a szemrehányást tette, hogy Lengyelországot ok nélkül dobták oda prédául a kommunizmusnak éppen saját szövetségesei. „Érthető, hogy el vagyunk keseredve — mondotta Sznuk — valahányszor az Atlanti Chartára ' gondolunk, amely arra lett volna hivatott, hogy, igazságot szolgáltasson a né, peknek.” Azzal, hogy az Aft* lanti Charta elveit nem lép. tették életbe, erős csorbát szenvedtek az olyan erkölcsi értékek, mint a szabadság és a félelemtől mentes élet. Ha ellene akarunk állni sikeresen a Szovjetnek, úgy nem csupán atombombákat kell gyár. tanunk, hanem bíznunk kell Istenben és helyre kell állítanunk és érvényt kell szereznünk azoknak az erkölcsi fogalmaknak és értékeknél*, amelyek az Atlanti Charta résztvevőinek lebeglek szemük előtt.
