Kanadai Magyarság, 1956. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1956-06-16 / 24. szám

VT. 24. sz. 1956 június 16. v % y ■ MATTYASOVSZKY KORNÉL : EURÓPAI KRÓNIKA ;!7 Ti ELEJT3-E MOSZKVA RÁKOSIT? NEMZETI KOMMUNIZMUS MAGYARORSZÁGON ? Mint már legutóbbi európai krónikámban jeleztem : az európai, főleg az osztrák, német és svájci sajtó manapság igen sokat foglalko­zik hazánkkal. Alkalmat adott erre a vasfüg­göny leszerelésének megkezdése, az osztrák­magyar határ mentén végighúzódó akname­zők részbeni eltávolítása s most legutóbb Ti­to moszkvai látogatása. Ezeknek a különbö­ző sajtójelentéseknek, hírmagyarázatoknak, riportoknak összevetése és összehasonlítása a következő képet tárja elénk a mai magyar­­országi politikai helyzetről : Ma rtiár nem titok, hogy a kommunista párt mindenható főtitkárának, az ország vol­taképpeni urának : Rákosi Mátyásnak : ma­gában a pártban is sok ellensége van, nem is beszélve arról, hogy a kormányzásban részt­vevő, névleg még más párthoz tartozó, de a valójában szintén kommunista irányzatú po­litikusok valósággal gyűlölik Rákosit. Min­denki azt várta, hogy a sztálinizmus felszá­molása, nevezetesen Cservenko bolgár diktá­tor bukása után Rákosira kerül a sor. Hiszen ő volt az, aki Titot éveken át a legheveseb­ben, a legbrutálisabban s személyében gya­­lázkodóan támadta. Márpedig Moszkva és Belgrád kibékülésének egyik feltétele volt — éppen Titoék részéről, — hogy a titoizmust, tehát a nemzeti irányzatú kommunizmust gyalázó, az ellen ideológiailag és politikailag minden eszközzel küzdő moszkovitáknak el kell a középeurópai s balkáni kommunista politikai mezőnyről tünniök. Miért történt tehát, hogy annak ellenére, hogy Moszkva valósággal hízeleg Titonak s mindent elkövet, megnyerésére, sőt újra a szovjet blokkba való bekapcsolására, — Rá­kosit mégsem áldozta fel a titoizmus oltá­rán ? Finnek több oka van. Először is egyetlen csatlós országban sem harcoltak a keresz­tény egyházak olyan bátran és nyiltan a bol­­seviki diktatúra ellen, mint éppen Magyar­­országon. Másodszor Magyarország nem szláv állam s a magyar nép régi, ősi szláv ellenes érzelmei erősen befolyásolták az idegenke­dést, sőt gyűlöletet az orosz ú. n. “felszabadí­tók” ellen. Budapest s a többi magyar vá­ros is teljesen a nyugati életstílus szerint élt mindenkor és ez az életstílus mély nyomokat hagyott, olyannyira, hogy a magyarság még ma is ennek hatása alatt él. Harmadszor : Magyarország évszázadokig élt “közös háztartásban” Ausztriával, s az Osztrák-Magyar Monarchia gazdagsága, bol­dog élete, ereje és tekintélye nem csak az öregebb nemzedék számára eleven emlék még, hanem az apák és nagyapák elbeszélése alapján a fiatalabb nemzedékek is arra vágy­nak, hogy az osztrák szomszéddal, mint a művelt nyugat keleten álló bástyájával kö­zelebbi, szorosabb kapcsolatba kerüljenek. Negyedszer : a magyar nép politikailag felvilágosultabb, önállóbb gondolkozású, mint a szláv csatlósállamok népei, beleértve Ro­mániát is.' S végül : maguk a baloldali pártok, tehát a szociáldemokrata párt is sokkal nemzetibb irányú volt Magyarországon, mint akár Cseh­szlovákiában vagy Jugoszláviában. A ma­KANADA! MAGYARSÁG gyarországi szociáldemokrácia kevésbbé volí nemzetközi, mint az osztrák, francia, vágj balkáni szociáldemokráciák. Ezek a tényezők Rákosi munkáját elejétő fogva nehézzé tették s ez volt a magyarázató innak, hogy sehol a csatlós államokban nen volt olyan kegyetlen, véres rendőri diktatúra mint éppen nálunk Magyarországon, ahol eg} öntudatos parasztságot kellett megtörni ; r nemzeti érdekek képviseletét évszázadokon át ellátó arisztokráciát és középosztályt meg semmisíteni, az egyházakat terrorral elnémí tani, a szabad foglalkozású polgárságot, ke­reskedőket, iparosokat gazdasági terror és fenyegetések, internálások segítségével és igénybevételével a bolseviki állam rabszol­gáivá tenni. Mindezt Moszkvában igen jól tudták. S ezért nem nyúltak Rákosihoz, mert a viszony­lagos sikert neki, az ő konok, kíméletet nem ismerő munkájának tulajdonították. Külföldi újságírók mondották, hogy valahányszor Moszkvában sajtófogadásokon Magyaror­szágról szó esett, Molotov s a többi szovjet­vezetők összeráncolták a homlokukat. . . Nyil­ván tudták, hogy Rákosi, Gerő, Rónai s a többi moszkovita munkája csakis szadista módszerek segítségével valósítható meg s Ä nép maga passzívan ellenáll a bolsevizálás­­nak, roppantul el van keseredve, sőt az ipari munkásság is, — amelyet pedig a hatalom bástyájának tekintenek : nagyon elégedet­len. Már most, ha engednek Titonak, vájjon akad-e a második garnitúrában olyan egyé­niség, aki olyan híven kiszolgálja a Kremlt, aki annyira nem ismer ideológiai kompro­misszumokat, aki minden változást bolseviki fejlődésként fogad el, mint Rákosi Mátyás, Sztálin leghívebb tanítványa, ahogyan ő sa­ját magát idáig nevezte ? A sztálinizmus felszámolása Lengyelor­szágban nem várt fordulattal járt. Az ural­kodó sztálini irányzatot egy titoista, nemzeti kommunizmus váltotta fel, amely igyekszik i Kreml befolyását csökkenteni, amely saját a aga akar külpolitikát csinálni s a belső re­­őrmekat Moszkvától függetlenül megváló­it ani. Ez a példa lebeg a Kreml szeme előtt, miikor legalább egy országot szeretne töké­­etesen a járszalagján tartani és pedig Ma­­ryarors/ágot : a maga Rákosijával. Egy ti­­oista, tehát nemzeti-kommunista irányzatú Magyarország azzal a veszéllyel járhatna, jog} Lengyelország és Magyarország között i kapcsolatok megerősödnek s ez a két egy­koron katolikus állam könnyen átbillenhet a nemzeti kommunizmus útjáról egy szaba­dabb, liberálisabb, Moszkvától függetlenebb politikai vonalra. A most amnesztiát kapott szociáldemokra­ták teljes rehabilitációra törekednek, vala­mint a politikai életben való résztvételre. Ez is olyan tényező, amely Moszkvának nem va­lami rokonszenves. A Kreml tehát igyekszik Rákosit tartani. Vele pedig az eddigi kíméletlen bolseviki dik­tatúrát. De ha most Tito látogatása nyomán Ráko­sit el is ejtenék, s valahol a Krimi-félszige­ten élvezhetné nyugdíját, amit Kruscsev le­vele után fel lehet tételezni, akkor sem jelen­tene ez gyökeres változást a mi szempontunk­ból. Hiszen ott vannak Rákosi munkatársai, tanítványai, hívei, akik továbbra is szerepet kapnának, s kapnak is. Meg azután : vájjon jobb-e egy nemzeti kommunizmus, egy úgy­nevezett titoizmus ? A nemzeti emigrációnak résen kell lennie. Mi a kommunizmus minden válfaját eluta­sítjuk. S minden magyarnak kötelessége a vendéglátó országban ismerőseit, barátait és a sajtót arra figyelmeztetnie, hogy csak egy magjar probléma van : a felszabadítás, a kommunista rémuralom megszüntetése. A bolseviki diktatúra helyett : igazi demokrá­cia, szabadság ! FOGZÁSI ZÄVÄRCK Fogzáskor a baba gyakran nyűgös, rneil gyomra ren­detlen. Próbálja meg ilyenkor a Baba Tablettát (“Baby’s Own Könnyű bevenni ezeket az enyhe, édes, kis tab­lettákat, ízük jó és azonnali enyhülést eredményeznek. 50 éve használják. Vegyen még ma egy csomaggal a gyógy­szertárban. Tablets”). V.V.V.V.VAV.'.V.W.'.V.V. GYÓGYSZERT AZ ÓHAZÁBA Legolcsóbban és garanciá­val vállaljuk bármely gyógyszer küldését, sürgős esetben légipostával is. Küldje el ólrazai receptjét vagy keressen fel személyes megbeszélés végett. A gyógyszerekhez magyar­­nyelvű útasítást melléke­lünk és díjtalan tanáccsal szolgálunk. MED. EXPORT 26 Castle View Ave. TORONTO, ONT. Telefon: WA. 1-2824 V.W.VA'.VAV.V.V.V.V.V. Kérjük külső munkatársa­inkat, tudósitóinkat és hirde­tőinket: hogy cikkeiket, tudó­sításaikat, hirdetéseiket úgy adják postára, hogy mi azt hétfőn (lapzártakor) meg­kapjuk. FÜSTI FECSKÉK Irta : Móricz Zsigmond. Az ilosvai Kubo, a meghalt kémény­seprő helyettese, sorra elvitte a környékre az új segédet, hogy bevezesse a munkába. Sehová sem ereszthette magában, mert Máté az Alföldről került vándorútján Ilos­­vára s egy szót sem tudott tótul. A két fiatal kéményseprő vidáman bal­lagott .a hegyoldalakon, Kubo, a csöndes tót fiú, nagyon tanulékony volt és minden­ről kikérdezte a kollegáját. Ha valami oko­sat hallott, komolyan mondta rá : Ez práktikus. Tényleg. Vagy, ha valami csinos tárgyat vagy szokást tanult el vándortársától, megille­­tődve mondogatta a furcsa ilosvai hang­súllyal : Ez elegáns : de igazán. Hamar megbarátkoztak, mert mind a kótten fiatalok voltak, s bár a hosszú Kubo komolyan viselte magát, mint egy- leendő mestei’hez illik, hiába, ő is kéményseprő volt. Már pedig, ahogy Máté mondta, szo­morú kéményseprőt még senki sem látott. Az igaz, hogy ő olyan volt, mint az ör­dögfiók. Úgy megkacagtatta Kubót, ha a lányokról beszélt, hogy a hosszú tót fiú megállóit és fulásig hahotázott. Különö­sen mikor azt magyarázta el. micsoda fo­gásai vannak neki. Ha ő egy lányra ránéz, annak már “kámpec.” Borzasztó történe­teket mondott el, s volt egy esete, mikor az oltár előtt csábította el egy vőlegény­től a menyasszonyát. Csap ránézett a menyasszonyra s az nem meide kimondani az igent ! Roppant mulatságosan tudta ezeket a históriákat elmondani, de azért a jó Kubo, mikor kikacagta magát, megcsóválta a fe­jét s azt mondta : — De bárátocskám, ez nem elég. mi lette a lánnyal ? — Mi lette ? — kiáltott fel Máté s ka­cagott a furcsa magyarságon, — az lette bárátocskám, hogy ma is ,él, ha meg nem halt. Mit gondolsz, csak nem vehetek el minden lányt, akit megölelgetek. —Ez práktikus felfogás ! — mondta Kubo és nevetett. Hegytetőre értek fel, ahonnan távoli szép kilátás nyílt előttük. Máté megállott pihenni, nem igen szívelte a hegymászást s mikor kifújta magát, kegyetlen nagy hangon beledobta a messziségbe az alföldi kéményseprő nótát : Én vagyok a füsti fecske, Hej ! Szeret engem a menyecske ! Hej de ! Szeret engem, amikor mos ! Hej, mert ! szereti ü ami kormos !. . . — Ez elegáns nóta, — mondta Kubo, mert ő csak ezzel a két jelzővel tudta kel­lően kifejezni magát, hogy elegáns vagy praktikus. Máté felbukfenceztette a nagy tót fiút, aki lehemperedett a kövér hegyi fűbe. Ak­kor nekiszaladt s hosszában átugrotta. No pajtás ! Nem nősz nagyobbra ! — kiáltott rá. • Kubo elhasalt a fűben s úgy nevetett, hogy még a vékonya is megfáj ült. — Ez práktikus kívánság ! — nyögte vé­gül szemét törülgetve. Kubót állítólag azért szuperálták ki a katonaságtól, meid nem volt elég hosszú nadrág a számára. Egy kicsit pihentek. Csönd volt az erdő­ségben, csak a lomb susogott, a madarak énekeltek és a sodronypálya vaskutyái csi­korogtak a fejük felett. Máté elnézte, hogy repülnek a kifeszí­tett hosszú dróton a kis vastargoncák, amelyek a hegyről leszállítják a völgybe, a város végén levő vasgyárba az ércet. — Még ilyet sem láttak mifelénk, — mondta. — Hej, ha elmesélem eccer ott­hon, hogy egy szál dróton ezer mázsa vasat lehet elvinni akár a világ végire ! — Hát bizony ! — szólt Kubo. Máté tovább nézelődött. — Azon kellett volna feljönnünk a bá­nyába ! mondta. — Vagy azon kéne ha­zamenni ! Kubo nagyot nevetett. — Hogy az embert csak megbüntetik, csak becsukják! — Csak !? — nevetett Máté, — az nem nagy baj. — Nem bizony ! Csak egy kicsit ! — vidámodott el Kubo. — De siessünk, — tette hozzá, mert mindjárt dél lesz. Nem tudung estig végezni, pedig az szabály, hogy a bányatelepen pünkösd előtt végez­ni kell, meid levonják. így is nem jöhetünk vissza csak regei, mert écaka nem jön fel a hold és sötétbe ilyen hosszú úton nem lehet menni erdőbe, mert megesznek a medvék. — Az bizony nem volna praktikus ! — viccelt Máté. Kubo felkacagott. — Nem bizony ! De az praktikus, hogy telepen van fürdő, bányászoké. Jól meg lehet fürdeni este. Megborotválkozni, van borbély, csak öt krajcár egyszer borotvál­ni. Bizony, bárátocskám. Regei aztán, mi­helyt virad, jönni vissza. Elegánsan. Aja ! Felállott s hallgatva mentek tovább. Má­té türelmetlenül várta, mikor lesz már vé­ge a hosszú útnak, Kubo nyugodtan, egyen­letesen lépegetett a szép völgy oldalán, mint az öszvér. — Holnap lesz nekem boldogság, — szó­­’alt meg végre s egész arca elérzékenye­­dett. Á menyasszonyára gondolt s nem bírta megállni, hogy ne beszéljen róla. Máté hallgatott. Szinte megcsillant a szeme előtt a Kubo menyasszonyának len­szőke haja, kék szeme, üde piros arca. — Hogy botlott beléd az a lány ? — kérdezte s elkedvetlenedve pillantott a társára. — Ilyen kicsi óta ismerem ! — szólt Kubo s megmutatta, mekkorácska volt a lány, mikor ő megismerte. — Szép lány, — mondta Máté. —Szip, — szólt meggyőződéssel Kubo. Hallgattak, aztán Kubo beszélni kezdett: —- Bárátocskám, én csak egy kis komi­nyár inasocská voltam, az ő papája meg a mester. Nagyon komisz ember volt. Ajaj. Én mindjárt megszerettem az Evelinkát, mikor még csak ojan kicsike volt. De nem is mertem kérni az apjától, nem adta vol­na nekem.. . Ajaj. De csak maratam neki segéd, mindig. Néni pientem sehova, még csak Szombatba se, Miskolcra se, Kassára se, Budapestre se, pedig szerettem volna mindig, mert az nagyon praktikus utazni és tanulni sokat. Ajaj, én csak maradtam és mindig csak akartam, hogy megkérek kezét, de nem mertem, mert nem adta vol­na nekem. Tizennégy esztendő óta csak mindig várok,(mikor szabad megkérni Eve­­linka kezét. Akor tavaj pünkösdkor meg­halt mester, akor monta mesteraszonka : Kubo, csak te maradj it, csináld tovább dolgot, ha téged megválasztanak újesz­­tendőbe kominyárnak, neked adom Eve­linkát. És mondtam : jó kérem, maradok itt, Újévkor nem választottak meg, csak helyettesnek, azt mondta a polgármester, mihelyt meglesz esküvő, megválasztanak, mert azt akarják, hogy az Evelinka férje legyen a kéményseprő mester, osztán ha engem megválasztanak, akor én nem ve­szem el az Evelinkát, Ajaj ! Hogy én nem !. .. Mondtam mesterasszonkának, akor ü mondta : te csak maradj itt Kubo, ha letelik a gyászév, neked adom Evelin­kát. Mert addig ő kapja a fizetést. Én csak helyettes vagyok, de az nekem mindegy. Előrehajolva nekidült a hegyoldalnak, amelyre felkanyarodott az út. A Máté homlokán kidagadt minden ér s villogott a szeme. — Ho’nap, pünkösdkor letelik a gj’ász­­év bárátocskám, — mondta Kubo — meg­tartjuk az eljegyzést, az lesz elegáns, ba­­i*átocskám ! Máté fori’t és tüzelt. Szerette volna mell­­betaszítani ezt a nagy lapos tót fiút, hogy hetet hemperedjen lefelé a hegyen. Ennek jut az a remek kislány ? Meg az a jó állás? Neki is jó lenne az ! Most egyszerre tudta, hogy soha sem látott olyan fehér bőrt. Olyan szőke hajat, kék szemet. .. Jó lehet azt az arcot megcsókolgatni!... Oldalt pillantott a társára, ki fejlesütve vágta a' hegyet. Ez a medve ! Hiszen most is jobban kedveli őt, mint Kubo komát. Hátha még egyszer egy este megölelhetné a kapuban, mint otthon szokás ! Otthon, ahol a szép kéménykotrót úgy emlegették,' mint az ördögöt... Milyen fehér a lába... Mint a hó... A teste is bizonyosan !. .. Hogy is vón az, ha ő nem menne haza. Hanem itt felcsapna kominyámak! Ké­szen várja egy gyönyörűséges asszonynak való, meg egy jó állás... Otthon legfel­jebb asszonyt kapna ilyen könnyen. Mikor Kuboval bement a bányatelepen az irodába, hogy az ellenőrzőkönyvet be­mutassák, már úgy figyelt, mintha a ma­ga üzletébe akarna beletanulni. Csak akkor kedvetleneden el, mikor lát­ta, hogy az urakon kívül senki sem tud magyarul, hát ő egész életében idegenek közt legyen ? Súlyos gonddal bírálta a jö­vőt. .. Hátha otthon is lehetne állást kap­ni. Ott is halandók az emberek, kidülnek az öreg mesterek és mostanában kevés a ké­ményseprő. .. Pláne a világlátott ! aki annyit hazudik, amennyi kell. Nem is volna bolondság valahogy be­csempészni magát egy vastaligába a sod­ronypályán s még ma este visszamenni a városba.'Úgy elcsavarná a lány fejét, hogy sohase igazodna helyre... Ettől kezdve vígan fütyörészett és ha­misan kötődött a tót asszonyokkal, akik egy cseppet se haragudtak a magyar csip­kelődésekért. Mért ne vihetném haza a menyecskét!... Ej, hogy megcsudálnák a fehér asszonyt ! Milyen híre lenne a fehér kéményseprő­­nének ! El is viszem. .. Hadd repedjen a szíve az otthoni lányoknak ! Csak egy dolog nem tetszett neki. Nem látott sehol szép asszonyt. Ezek a tót asz­­szonyok hamar vénülnek — mondta ma­gában s nagyot gondolt rá. — Legokosabb lesz leszakítani, oszt megvan... Van neki babája otthon, Jász­baráton ! Az nem ilyen cukrászkisasszony, de tűzrőlpattant menyecske lesz még hat­vanéves korában is. . . Ej mit ! Haza kell ma jutni a fehérlányhoz. . . a mai este az övé... Pompás tervek és ötletek jártak a fejé­ben . .. Ha nem is igaz, amit Kubónak fül­lentett, itt az alkalom, hogy ezt is meg­próbálja. Mikor dolgát alkonyaira elvégezte, lát­ta, hogy jön a Kubo érte. Kapta magát, el­bújt, megszökött. Bokrok mögött lappang­va, a házak sarkában kezdődő - erdőben suttyongva elillant s megkereste a sod­ronypálya vonalát. Magas oszlopok tar­tották a drótkötelet, amelyen a vastargon­cák surlódva futottak. Felmászott egy ilyen létraforma oszlopon s belelopta ma­gát egyik csillébe, örömmel látta, hogy üres a targonca, csak néhány téglát talált benne, meg egy csomó zsákot. Gyönyörű­ség lesz ezen repülni Ilosváig ! Kellemes ringassa! repült ki a csille a legveszedel­mesebb szakaszon. A völgy fölött olyan magasan járt, hogy már nem építhettek alá támaszt. Két hegycsúcs közt úgy úszott fenn a levegőben, mint a sólyom. —- Ha elmondom el sem hiszik, hogy re­pülve mentem a tót babámhoz ! — kaca­gott Máté, s lenézett a völgybe. Ebben a percben a telepről hatalmas búgást hallott, A gépek fütyültek. Este volt, megállott a munka. A csille elkezdett megcsendesülni. — Tyhű, Atyaisten ! — ordított fel Má­té — még megáll ! Eltalálta. Megállott az egész sor csille. Úgy lógtak a levegőben, mint a feltűzött gombok a zsinóron. Máté megdermedve kapaszkodott meg a csille vasában. — Hát én most mit csinálok ! Nem volt, aki feleljen rá, A völgy húsz öl mélyen feküdt alatta, a legközelebbi láb, amely a földről felnyúlt a sodronykötélig, rettenetes távol, oda eg>r szál dróton el­menni nem lehet. —- És holnap vasárnap ! — kiáltott Má­té észbekapva. — Dehogy ! Pünkösd !. .. Kettős ünnep !... Segítség ! Segítség ! A hangja berikoltotta a hegyoldalt, tá­voli sziklákról gyenge visszhangja is hal­latszott. Mit ér. Bánatosan dűlt a csille fogantyú­jának : itt ünnepel már ő ! Gyorsan sötétedett. Lenn az úton bányá­szok jöttek lefelé a hegyről, égő kahanye­­cet lóbáltak a kezükben. Valamelyik ész­revette Mátét a csillében s elkiáltotta ma­gát : —Csert !... ördög !. .. Csoportokba verődtek, úgy bámulták az ördögöt fenn a vaskutyában, s borzadva mentek át alatta, sűrűn hányva a keresz­tet, bár mind luteránusok voltak, hogy va­lamelyiknek nyakába ne vesse magát. De Máté nem vigasztalódott ezen. Azon sem, mikor a keserves, hosszú hű­vös éjszaka után a friss, dermesztőén har­matos hajnalban a madarak énekére fel­eszmélt és lenézett a földre, egy másik fe­kete ördögöt látott szaporán ballagni ; a társát. Savanyúra húzta a száját, de meggon­dolta, hogy szomorú kéményseprőt még senki sem látott, hát ő lásson először és saját magát ? Olyan nincs ! S hatalmasan rákezdte a nótáját : — Én vagyok a füsti fecske !. . . Kubo majszter felpillantott, honnan az ég tetejéről hallja a hangot s megismerte a kollegáját. Először szóhoz se tudott jutni az ámu­lattól. Aztán elkezdett nevetni : — De az nagyon elegáns hely ! — kiál­tott fel. — Nagyon elegáns ! — rikoltott vissza keservesen Máté. 1 Kubo leült a földre, mert ilyen jókor reg­gel éhgyomorra nem bírta a kacagást. Az­után ujfa felkiáltott : — És hogy az igen praktikus utazás ! — Hej, de még milyen k — mondta Máté. Kubo a szemét törülgette két tiszta ke­­zefejével, amit az este olyan alaposan meg­súrolt, hogy elmehetett volna vele pékle­génynek. Az arca is úgy világított ki a fe­kete kámzsából, mint a hold. — Tisztelem a menyasszonyodat ! — szólt le fanyarul Máté. — Mondd meg ne­ki, tegyen félre egy darabot a menyasz­­szony-kalácsból. Megérdemlem tőle ! —- Igen, bárátocskám ! — szólt Kubo s abban a percben elfeledett minden rette­gést, amit az éjszaka kiállott. Azután, mikor útrakelt, boldogabban lépkedett, szinte röpködött, kacagott, fü­työrészett, mint a. madarak. Tizennégy év óta az éjjel gondolt legelőször arra, hogy olyan eset is eshetik, hogy valaki elhódítja tőle az Evelinkát. . .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents