Kanadai Magyarság, 1955. július-december (5. évfolyam, 27-51. szám)

1955-11-19 / 45. szám

Még jönni kell, még jönni fog, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vörösmarty KAH AD AI Authorized as Second Class Mail Post Office Department, Ottawa. ßoitadiiut '%u*upvU<x*t6 C a n a d a’ s largest Anfi-Communist weekly in Hungarian language Kanada legnagyobb magyarnyelvű anti-kommunista hetilapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal 996 Dovercourt Rd., Toronto Szerkeszti : KENESEI F. LÁSZLÓ Edited and Published at 996 Dovercourt Rd., Toronto V. évfolyam 45. szám. Ára : 10 Cent. Toronto, 1955 november 19. FURCSA MAFFIA Szó sem volt még Moszkva urainak belgrádi kanossa­­járásáról, Vorosilov tábornagy Eisenhower elnökhöz írt ba­ráti leveléről, mindössze diplomáciai tapogatódzások folytak a négyhatalmi konferencia összehívását illetően, amikor Moszkva kanadai ügynökei már uj, szokatlan hangot a titok­ban jóelőre kiosztott szerephez, jobban simuló gúnyát öltöt­tek magukra. A kommunista lapokról lekerült a “Világ proletárjai egyesüljetek” jelszó. Helyette “Tartós békét”, “Kanada le­gyen a kanadai népé”, “Demokratikus nemzeti frontot” kö­veteltek a kommunista szócső első oldalán a felírások. A “Ma­gyar Irodalmi Társaság” pedig a pimaszság netovábbjaként kiadta Szőke István elvtárs angol nyelvű könyvét “We are Canadian’s” címmel. Máról-holnapra olyan “békeszerető”, “demokratikus”, a kanadai népért aggódó “kanadaiak” lettek az elvtársak, hogy hozzájuk képest — az éppen Moszkvából visszaérkezett egy Salsberg urat kivéve — St. Laurent miniszterelnöktől, Drew ellenzéki vezérig, minden jó kanadai csak kezdőnek számított. Annak, aki csak egy kicsit is ismeri az orosz kétszínű­ségben gyökerező bolsevista módszereket — mely 1812-ben falhoz állította Napóleont, 1939-ben átejtette Hitlert — ez a legújabb szovjet húzás, nem jelenthetett semmi különöseb­bet. Legfeljebb annyit, hogy az ötödik hadoszlopok akcióba léptek azzal a rosszul leplezett szándékkal, hogy az éppen soron következő moszkvai manőver : “a genfi szellem” igá­jába fogják a közvéleményt. Ebben, a szovjet legújabb külpolitikai sakkhúzását alá­támasztó akcióban, különösen fontos szerepet szántak Kana­dának, a rohamlépésekkel fejlődő gazdasági és politikai nagy­hatalomnak, az USA közvetlen szomszédjának, ahol a kom­munista pártok szabadon működhetnek, nem úgy mint oda­át, ahol kíméletlenül felszámolták őket és minden kísérletei csirájában elfojtanak. A dolog kezdett szépen alakulni. Létrejött a “genfi ta lálkozó” Piccasso, töröttszárnyú békegalambja “uj idők* uj dalaival” vigasztalta a hidegháború nyavalyájába belefárad! emberiséget. Mert jólesett, siettünk elhinni, hogy a szovjet tényleg békét akar és ezzel a már-már közhitté vált érzéssel, a Szovjet majdnem a tízéves hidegháború legnagyobb diada­lát aratta. Először Mr. Sinclair, halászati miniszter ment Szi­bériába lábát törni, aztán Mr. Pearson külügyminiszter in­dult útnak. A jószándékú és békéért mindent elhivő kanadai közvéleménynek meg egyenesen tetszett, a nagyok veszeke­désében rájutó “közvetítő” szerep. A számításba azonban hiba csúszott. Az az egymillió, háború után bevándorolt, aki közvetlen tapasztalataiból is­merte a kommunizmust, átlátott a szitán, felmérte a moszk­vai csapda következményeit, nem rejtette véka alá vélemé­nyét és miután legalább olyan jó kanadaiak mint Szőke elv­társ és társai, márcsak uj hazájuk érdekében is kötelessé­­küknek érezték, a korábban kivándorolt honfitársaikat,, a kanadai közvéleményt és az illetékeseket tájékoztatni. Ellen­akcióba kezdtek és elvtársék részére nagyon félő volt a do­log, hogy az egész akció visszafelé fog elsülni és Molotov azóta már be is következett “nyet”-jei olyan reakciót fognak kiváltani, amit Moszkva urai szerettek volna elkerülni. Kézenfekvő volt tehát a teendő, melyet abból a felisme­résből vontak le, hogy a kanadai közvélemény szándékolt be­folyásolása csak abban az esetben vezethet eredményre, ha sikerül a hajthatatlan és meggyőződésesen antikommunista réteget valamilyen formában felszámolni, vagy legalább is hitelképességét a lakosság zöme előtt aláásni. Ezért született meg az “amnesztia-rendelet”, a hazacsa­logató közlemények és levelek a szirén-hangú megnyilatko­zások a “félrevezetett”, “becsapott” “ujkanadás magyar testvéreink” felé, a közéleti vezetők, szervezetek tekintélyé­nek lejáratása. Mindez a “genfi-szellem” árnyékában és an­nak gyorsan tűnő hatását kihasználva. VÖRÖSKINA KEZE MONTREALBAN Azért merészkedett az azóta már “miniszter elvtárs” Maczkiewicz, Kanada lakosságának és állampolgárainak egy jó részét “huligán”-nak, “Hitler-banditának” minősíteni mert tudta, hogy az illetékesek keze, a nagy vonalakban foly­tatott diplomáciai játék következtében pillanatnyilag köt­ve van. Ezért és kizárólag ezért érdemes ismételten foglalkozni azokkal a megnyilatkozásokkal, melyek akarva-nemakarva az antikommunista uj bevándoroltak hitelét, becsületét ássák alá, a szovjet célok érdekében belső meghasonlást idéznek vagy idézhetnek elő. Helyeselnünk kell a különböző csoportok és szervezetek tiltakozását. Vonatkozzék ez Maczkiewicz vagy Mr. Magon kijelentéseire vagy az egyes napilapok meggondolatlan cik­keire. Kétszeres köszönettel kell azonban fogadnunk azokat a megnyilatkozásokat, amelyek “bennszülött” hivatalos vagy hivatott kanadai személyektől és szervektől erednek, mert ezek igazi szövetségeseink a kommunizmus elleni közös harc­ban és amikor segítenek leküzdeni ezt a furcsa maffiát, ér­zésük szerint leghatásosabban szolgálják az ország a “de­mokratikus Kanada” érdekeit is. Hála Istennek szép szám­mal vannak. A legújabb ilyen természetű megnyilatkozások közül kettőről emlékezünk meg : Az egyik a “Liberty” című folyóirat, mely igen erélye­sen szembeszáll azzal a kommunista oldalról elindított vád­dal, hogy az “ujkanadások” a munkanélküliség okozói. Meg­állapítja, hogy a háború után bevándoroltak közül 510 ezer férfi és 200 ezer nő dolgozik a kanadai gazdasági életben és túlnyomó többsége a bennszülöttek által lepézett, kétkézi munkát végez. Az egymillió ujkanadás heti 6 és félmillió, évi 100 millió Dollárt költ élelmiszerre. Fogyasztásuk nélkül Ka­nada mezőgazdasága leküzdhetetlen válságba jutott volna. A bevándoroltak 500 millió dollár készpénzt és félmilliárd érté­kű vagyontárgyat hoztak magukkal. 128 ezer házat, 90 ezer kályhát, 55 ezer refrigeretort, 107 ezer rádiót, 30 ezer televí­ziót, 42 ezer gépkocsit vásároltak, temérdek ruhát, bútort és egyéb háztartási és közhasználati cikket és így a kanadai ipar legjobb fogyasztói és munkanélküliség igazi levezetői. Se szeri- se száma az “ujkanadás” vállalkozásoknak. Gyer­mekeik az iskolákban és egyetemeken az elsők között van­nak, művészeik uj színnel gazdagították a szellemi életet. Hasznos és teljes értékű polgárai máris Kanadának ; nem ők, hanem az a bűnös, aki az “ujkanadás” jelzőt egyáltalában ki­találta. A másik idézetet Roy E. Belyea városi tanácsnok, min­den kanadai lapnak megküldött sajtótudósítójából (Press Release) vesszük. Belyea a legmesszebbmenően elitéli Mr. Magone-nak — az ujkanadások bűnözési arányszámára vonatkozó — nyilat­kozatát, mert tudja, hogy valótlan. Kéri újonnan érkezett testvéreit, hogy tekintsék azt annak, aminek később a nyilat­kozatot tévő is minősítette, “minden tárgyi alapot nélkülöző­nek”. Biztosítja az ujkanadásokat, hogy nemcsak ő, hanem az ország lakosságának túlnyomó többsége örömmel látja az uj bevándorlókat, annál is inkább, mert nem is olyan régen apáink és dédapáink szintén Európából jöttek ide — “s mind­az amit ma Kanadában látunk és amire büszkék vagyunk az ő közös munkájuk és testvéri együttműködésüknek ered-; ménye”. Szeretnénk hinni, hogy rövidesen az elsősorban hivatot­tak is megtalálják a módját annak, hogy az ujkanadások el­len tervszerűen szított “furcsa maffiának” véget vessenek és nem engedik a dolgokat úgy elfajulni, hogy a legjobb szán­dékkal érkező bevándoroltak, uj hazájukban kitaszítottnak, másodrendű állampolgárnak, szellemi ghettóba zártnak érez­zék magukat — csak azért, mert ezt Moszkva érdekei pilla­natnyilag így kívánják. egy Alom elszáll A RCMP kábítószer osztálya egy beépített detektív út­mutatása alapján átkutatott egy francia lobogó alatt hajózó kereskedelmi gőzöst, amelyen 31 font vegytiszta heroint ta­láltak, majd az adatok alapján felfedezték és lefoglalták a montreáli kábítószerközpont raktárát, több mint 10 millió dollár értékben. A bizonyítékok arra mutatnak, hogy a bor­zalmas hatású kábítószert Vöröskínában állították elő (ahol az ópiumgyártás nem ütközik törvényes tilalomba) és a fran­cia hajón azzal a céllal szállították, hogy Montreálban és New Yorkban árubabocsássák. A heroint főleg gyenge ideg­zetű fiatalok között adják el, s mivel aki a kábítószer rab­jává vált, többé nem képes tőle megszabadulni, az áldozat bármi árat hajlandó megfizetni, hogy a számára nélkülözhe­tetlen injekciót, vagy szippantást megszerezhesse. A vörö­sök ezt a borzalmas szenvedélyt lelkiismeretlen ügynökeik útján azért terjesztik, hogy könnyen dollárhoz jussanak. Számos amerikai család folytat kilátástalan küzdelmet egy­­egy megfertőzött, elcsábított fiatalkorú tagja megmenté­séért. A szülők azt hiszik, hogy gyermekük “rossz társaság” áldozata lett. De azt nem tudják, hogy ez a rossz társaság azonos a nyugati kontinensen működő bolseviki gangszterek­­kel, akik a csendes tömeggyilkolás ezen legundorítóbb mód­jához folyamodnak azért, hogy az otthoni 600 millió rab­szolgájukat fegyveres erővel továbbra is rabszolgaságban tarthassák. Hadd szóljunk megint egyszer azokhoz a magyarokhoz, akik még itt is, vagy Amerikában képesek ennek a tömeg­gyilkos, világrontó bandának a szekerét tolni : a ti gyerme­keteket is fenyegeti az a közvetlen veszély, hogy a kommu­nista Vöröskínából erőszakkal idecsempészett és itt piacra­­dobott heroin áldozatává lesz, hogy élőhalottá válik és úgy magát, mint családját pusztulásba dönti, csak azért, hogy fegyvervásárlásra szolgáló dollárokat termeljen a vörösök számára a saját vére árán ! Mr. Szőke és a “Kanadai Magyar Munkás” olvasói : tud­játok, hogy vöröskínai heroint árulnak a kanadai és amerikai magyar fiatalság között ? Annak a Vöröskínának a gyilkos kábítószerét, amelyet ti bálványoztok és békeszerető kultúr­­népnek tartotok ? Már nem ülnek együtt Genfben a külügy­miniszterek, — de azért még hangos Páris a legújabb orosz-mániától, még terveznek újabb nemzetközi kereskedelmi üzleteket a Szovjet . felé New Yorkban. Az sincs kizárva, hogy Genfben jövőre újra össze fognak jönni. Még sokmillió optimista nyugati polgár és sokezer jóindulatú nyugati politikus reméli, hogy a koexisztencia álma a megvalósulásig fog tar­tani, — de a túlsó oldalon, a bolsevisták ol­dalán már megszólalt a vekker : tessék feléb­redni, az álom elszállt, s a valóság ugyanaz, mint régen : gonosz, kegyetlen harc a nyu­gati kultúra, az emberi szabadság ellen. Azt egyetlen józan szemlélő sem remélhet­te, hogy Sztálin halála és az USA fegyveres erejének megnövekedése, valamint a hidro­génbomba egyik pillanatról a másikra de­mokratákat és szabadságszerető államférfia­kat csinál a szovjet tömeggyilkos vezetőiből. Azt azonban igenis el lehetett hinni, hogy a véreskezű diktátor halála után a kisebb ka­liberű epigonok le fognak térni a Marx-Le­­nin-Sztalin-féle világromboló alapelvektől, hogy fokozatosan engedni fognak a merev, elavult és embertelen hódítási politikából, s hogy ennek lassú következményeként a nyu­gati eszmék fokozatosan szaturálni fogják a vörös világ mindennapi életét. A gyakor­latban ez azt jelentette volna, hogy előbb ki­sebb, majd komolyabb összeköttetési vona­lak épülnek kelet és nyugat között kereske­delmi és kultúrális téren, — fokozatosan le­hullanak a rabnemzetek arról a kommunista testről, amelyhez egyedül az erőszak kap­csolja őket, — gazdagodik a szovjet világ és ennek következtében lassan teljesen meg­szűnnek a bolsevizmus létfeltételei, amelye­ket Jókai röviden úgy nevezett, hogy “a pálinka és a rongy”. Egy ilyen fejlődési folyamatnak — amely hitünk szerint valamikor mégis be fog kö­vetkezni — az első lépése lett volna egy tisz­tességesen értelmezett és végrehajtott ko­exisztencia, amelyben a vörösök, ha még nem is fogadták volna el a szabad világ alapeszméit, legalább megszűntek volna a Lenin-Sztalini eszmét propagálni és expor­tálni, s legalább hódítási terveikről letettek volna. A nyári genfi konferencia papíron eze­ket az elveket fektette le és történtek is — főleg nyugati részről — kisebb kísérletek annak a bázisnak a kialakítására, amelyre ezt a békés együttélést — mint a világ gyó­gyulásának első fázisát — alapítani lehetett volna. De ez az álom elszállt, még mielőtt érez­hettük volna az édességét. Kezdődött az éb­resztőóra berregése a Molotov-féle “önvallo­mással”. Molotov ugyanis februárban a leg­felsőbb szovjet ülésén azt a kijelentést tette, hogy : “A Szovjetben eddig már lefektették a szocialista társadalom alapjait”. Ezt a ki­jelentést kellett nyilvánosan kiigazítani oly­képpen, hogy “A Szovjetben nemcsak lefek­tették a szocialista társadalom alapjait, ha­nem a szocialista társadalmat már meg is valósították, amint ez kitűnik a kommunis­ta párt közleményeiből”. Ezek szerint a szo­cialista állam megvalósulására nem az a bi­zonyíték, hogy a Szovjetben az emberek a szocialista eszmék szerint élnek, hanem az, hogy a mindenható kommunista párt azt ál­lítja, hogy ez így van. Újra meg van tehát erősítve a kommunista párt egyeduralma a szovjet emberek, s a szovjet politika felett. De az úgynevezett “megvalósult szocia­lizmus” jellegét Sztálin úgy domborította ki, hogy a szocialista államban mindenki “mun­kájának megfelelően” él, míg a kapitalista államban tehetségének megfelelően élt. Ma­gyarul : a szovjet értelemben vett szocialis­ta államban kizárólag rabszolgák élhetnek. Azzal, hogy Kruscsevék most ismét Sztálin­ra hivatkoznak, azzal ismét Sztálint, illetve Lenint és Marxot tették meg a mai szovjet politika legfőbb inspirátorainak. Ismét ér­vényben vannak tehát azok az elvek is, me­lyeket ezek a vörös apostolok a koexiszten­cia kérdésében már régen lefektettek. “A kapitalizmus semmi körülmények kö­zött sem létezhet a szovjet köztársasággal együtt, — a köztük való összeütközés kike­rülhetetlen” — mondotta Lenin. “Csak az a kérdés, hogy a kapitalisták elleni háborúnk­ban ki győz” — mondotta Sztálin. “A végső győzelmünk attól függ, mennyi ideig tudjuk elodázni a kapitalista országok elleni hábo­rúnkat, amit el kell odázni addig, míg kellően meg nem erősödünk, de elkerülni nem sza­bad és nem is lehet” — mondotta ugyancsak Sztálin. EHHEZ a “koexisztenciás” politiká­hoz való visszatérést jelenti Molotov önvallo­mása. Ehhez az ortodox Leninizmus-Marxizmus­­hoz való visszakanyarodást jelzi Kaganovics szovjet helyettes miniszterelnök moszkvai beszéde, melyet az októberi forradalom 38. évfordulóján mondott el. “Ez az évszázad meg kell, hogy hozza a kommunizmus győ­zelmét az egész világon” — mondotta, s ez­zel egy csapásra lerántotta a leplet mind­azokról az álszent Ígéretekről, melyet a Genf­ben és másutt működő kommunisták az ex­panzió felszámolására tettek.“ A kommuniz­mus útlevél és ujjlenyomatok nélkül hatol be idegen országokba, míg meg nem hozza a végleges diadalt”, — tette hozzá Kagano­vics. ERRE az egyenesen Amerika címére in­tézett szemtelen provokációra csak egy he­lyes válasz lehet: “Lássuk azt a behatolást!” S ezt nyomon kellene követni a vörösök fe­lé való teljes bezárkózásnak, s az atomfegy­verek sokkal fokozottabb mértékben való gyártásának, amíg a koexisztenciális sike­rektől megrészegedett bolsevisták kissé me­gint kijózanodnak. Igen, a szocialista eszmék nagyrésze meg­valósult már. Nem a Szovjetben, hanem az USA-ban, Kanadában, Nagybritanniában és a többi nyugati államban. Nálunk például már valóban jól élnek a munkások, akik a világviszonylatban legmagasabb fizetések mellett most fokozatosan megkapják az évi biztosított bért és a vállalat hasznaiban va­ló részesedést is. Ha EZT ÉRTENÉK a vö­rös vezetők a szocialista eszmék megvalósí­tása alatt, akkor volna koexisztencia. De nem ezt értik. ŐK A VILÁGFORRADALMAT ÉRTIK, a VILÁGHÁBORÚT értik, azt a bol­sevista győzelmet, amelyet előbb megbecs­­telenített nők, tömegsírok, szibériai depor­­táció jellemez, majd később átvedlik a pusz­ta életért, a mindennapi tál levesért dolgozó rabszolga-százmilliók szürke nyomorúságá­ba. EZZEL a nyugattal kíván koexisztálni Kaganovics, Kruscsev, Molotov. Aztán ülni a hatalom trónján és nevetni az áldozatok jaj­gatásán, s kijelenteni, hogy ime, most már megvalósult a kommunizmus. Szerencse, hogy az álom elszállt. Szeren­cse, hogy ezekre a kijelentésekre fel kellett ébredni mindenkinek, aki hitt az utóbbi pár hónap szovjet kijelentéseinek őszinteségé­ben. S most nyugodtan megindulhat a továb­bi fejlődés az egyetlen helyes úton : a nyu­gati hatalmi politika útján. mim mim mim mim mim mim mim mim mim JL mim mim mim mim mim mim V "Ä TÁRSADALOM SZENNYE" ez mi vagyunk, emigránsok, — mondotta Mo­lotov Genfben. A Kanadai Magyar Munkás bálványozott Molotovja, a koexisztenciás bo­londok bölcs ideálja nem kevesebbet mon­dott, mint hogy a szovjet soha nem fog hoz­zájárulni ahhoz, hogy megnyissa határait a nyugati látogatók és nyugati eszmék számá­ra, mert ezzel megnyitná az utat arra, hogy “a gyűlölet, az atombombák és a külföldre szökött emigránsok, a társadalom ezen szennyei elárasszák a békeszerető Szovjet­uniót”. Jólesik hallani, hogy a tömeggyilkos Molo­tov szemében mi vagyunk a társadalom szennye. S azt hisszük, hogy a kommunista­barát emigránsok számára ez a “szenny” jó lesz arra, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

Next

/
Thumbnails
Contents