Kanadai Magyarság, 1955. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-19 / 12. szám
V. 12. sz. 1955. március 19. 2 KANADAI MAGYARSÁG @4tUuUeHt Szerkesztőség és kiauonivatai: 362 Bathurst St. Toronto. Telefon: EM-3-7678. Laptulajdonos-főszerkesztő: KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre 85, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent. Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25. Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk 1 Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief and Publisher LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Saturday Editorial and Business Office : 362 Bathurst Street, Toronto, Ont., Canada. Kanadai magyarok üzenete a Szabadságünnep alkalmából az Ur 1955. esztendejében “Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót”. Mintha nekünk kanadai magyaroknak írta volna ezeket a sorokat a lánglelkü magyar költő, mert amit mi érzünk most, hogy Nektek küldünk, rabhazában sínylődő magyar testvéreink, azt el lehet zokogni, azt bele lehet kiáltani a pusztába, mint a kínjában tehetetlenül ordító oroszlán, azt el lehet imádkozni, halk sírással, ólomkarikás ablakú templomok félhomályában, csak éppen szavakkal nem lehet elmondani. Mert mit is mondjunk mi Nektek ? Üzenjük a dúsan terített asztalok mellől, hogy tűrjétek az éhséget és a hideget, hiszen örökké nem tart semmi ? Biztassunk benneteket az emberi szabadság nagyszerű országaiból, hogy ápoljátok a magyar szabadságot ? Ápoljátok a hó alatt, a műhelyek rőt kohófényénél, az irodák poros aktái között, a búzavirágos zöld mezőkön, az intemálótáborok drótsövényei mögött, a börtönök penészlő padlóján és az öreg temetők korhadt fákeresztjei alatt ? Mondjuk azt jólöltözöttségünkhen, hogy viseljétek büszkén rongyaitokat ? Beszéljünk nektek hitről mi, akik lassan már kételkedünk csupán ? óh, nem kedves Testvéreink ! Egy érzésünk tiszta még és ez az érzés az irántatok érzett mélységes aggódó szeretet. Nem tudunk és nem akarunk hiú reményeket ébreszteni bennetek, hiszen ti is tudjátok, hogy a magyar kérdés csak egy kis része az összezsugorodott föld számtalan és ma már végzetszerűen összetartozó problémáinak. Van azonban egy gondolat, amiben összedobban a szivünk, ami benne lüktet az ereinkben, amit nem mondunk ki, de őrjítő aggodalommal és akarattal érzünk az ezer és ezer kilométeren át : Testvérek, Magyarok, a Kárpátmedencében, a mi soha el nem felejthető napsugaras szülőhazánkban, nektek azt a borzalmat, amit rátok mért az Isten, túl kell élnetek. Foggal és körömmel védekezve, halálordítással rémítve meg a támadót, halóporban is visszavágva, de túl kell élnetek ! Azt, hogy megvan ehhez az a titokzatos erő, amit a végveszélybe jutott élet termel, tíz esztendő alatt ezerszer és ezerszer bebizonyítottátok. Ennek az erőnek legfőbb forrása volt a hit, ami ezeresztendős tűzzel lángolt fel lelketekben és azóta sem szűnt meg hatni, mint az egyetlen tevékeny erő ma a Duna völgyében. Higyjétek el nekünk, hogy a sok szenvedés mellett, ez a halhatatlan, hegyeket megl endítő hit, mely valóban eltüntetett minden különbséget ember és ember között és egyesített mindenkit Istenben, a magyar történelemnek legfájdalmasabb, de leggyönyörűbb élménye. Ez a történelem, ez a vérrel és fájdalommal rótt aranykönyv, legyen még vigasztalótok a Szentírás mellett. Minél többet forgatjátok lapjait, annál inkább rájöttök majd, hogy halálra fáradtatok ugyan a harcban, de nem vagytok pusztulásra szánva. Előbb pusztítaná el népünket a jólét, mint a két hívatlanul vissza-visszatérő ismerős : az éhség és a háború. Az Ur nevelőeszközei ezek, aki azt akarja, hogy megérje még népünk a Duna völgyében a második ezer esztendőt. Akit az Ur szeret azt bünteti. Arra is megtanít majd a történelem, hogy nemes nemzeteket soha nem lehetett fenyegetéssel és handabandával, erőmutogatással véglegesen megfélemlíteni. Sokat kísérleteztek már ezzel a gyáva és ravasz népek és az eredmény mindig pontosan az ellenkezője lett annak, mint amit ezzel el akartak érni. Belénk hasít a fájdalom, ha eszünkbe jut, hogy az elmúlt tíz esztendőben hányán adták oda alázatosan életüket hazánkért, az otthonért, amelyen kívül valóban nincsen számunkra hely és hitünkért. S minderről ma csak a temetők iehér keresztjei beszélhetnek. Ezek a keresztek azonban megmutatják nektek is, nekünk is a becsület útját, a nehéz, de egyedül járható utat. Mi pedig itt, jó ruhánkkal, dús asztalunkkal és biztonságérzetünkkel, alázatosan hajtjuk meg fejünket tisztes és hősies szegénységiek felé és még csak azt kérjük az Egek Urától, ebben az anyagelvű világban : Legalább annyit engedj meg Uram, hogy méltó maradhassak a magyar névre ! DR. SAÁD FERENC. Fiú alsónemű Jersey-atléta trikók, alsónadrágok Férfi alsónemű LEGJOBB Leány alsónemük Viseljen Penman-féle ^ fehérneműt, minőségben páratlan, Penman-féle köt r mert a szövött árúk jobbminőségű ^ anyagból készülnek. A Penman-féle alsóneműk 1868 óta közkedveltségnek örvendenek. árúk : Golf nadrág keztyűk, Merino “71” és “95” márkájú férfi alsóneműk. Egyéb íhmmaitii Női alsóneműk Gyermekalsónemű MunKaszokní AZ UTOLSÓ BETYÁR Irta : Móricz Zsigmond. Tél van, hideg. Olyan hideg, hogy megfagyott az egész világ. A földön kuporogva gurul végig a göröngy, mint a kavics, ha a kóbor embere kővévált csizmája orrával elrúgja. De megfagyott a csizmában a szalma, a szalmában a láb ; megfagyott a boton a kéz, a mellben a szív és az agyban a gondolat. Mégis menni kell. Mint egy romló gép, úgy haladt előre mindig lassabban az ember. Nem tudva, honnan hová. A feje előreszegve, mint, a bivalyé, mikor jármot húz, a szeme véres és kidülledt, a hidegtől vizes. Egyszerre csak egy szélostor, csupa éles tűből vert korbács vág végig rajta s félrecsapva kurta gatyáját, mint a gereben eszi bele magát a kékrefagyott élő húsba. A betyár megáll s hátat fordít a szélnek, míg az el nem repül. Akkor valami gondolatféle támad benne. Az jut eszébe, hogy azok a kutyák, akik üldözik, meleg mundérba vannak öltözve ; ha megéheztek, pecsenyét sütnek, kalácsot nyakainak és adomázva kacagnak a futó betyáron, ő pedig két napja nem evett s már a gyaloglás sem melegíti. — Megölöm a világot ! — emeli fel botját s rémítő érzéssel gondol mindenkire, aki nem fázik és nem szenved. Azután nekiindul. Ugyanazzal az egyenletes lassúsággal. Nincs hova siessen ; nem is tudja, hol jár. Eltévedt a pusztán. Besötétedik. Mélységes barna-fekete köd telepszik a földre. Vigasztalan, reménytelen. Az ember csak megy, megy. Hirtelen nagy, fekete tömeg állja útját. Felnéz s szeme a váratlan meglepetéstől kimered. Ház van előtte. Két lépés az ablak. Odamegy, benéz. Feketefüstös, alacsony szoba, a pásztorkandallóban tűz világít, bent gyerekek kacagnak. — Megölöm mindet ! Az ajtón nem keresi a kilincs madzagát, nekiesik egész testével s majdnem bebukik rajta. Belép. Valami állati hang tör ki belőle. A botot fel akarja emelni, hogy üssön, de az ujja nem mozdul, csak a karját emeli. Arca eltorzul és szeme szinte kifordul üregéből. Rettenve hallgatott el a család. Csak a gazda, ki betegen fekszik, kiáltja : — Ki az ? A bot koppan a földön. A tűz éppen fellobban s a világosság megkápráztatja a betyár szemét. Tehetetlenül áll s csak gondolatban morogja : — Megölöm őket! — de a gyilkosság perce elmúlt. — Jó estét bácsi. Adjon Isten jó estét — szól az asszony s a gyereket leteszi a földre. Feláll, közelebb megy. — Ilyen időben Istent kísérteni !... — mondja s szépen beteszi az ajtót. A betyár nem szól csak áll. A szeme egy fél sonkát lelt meg a kandalló gerendáján, szeretne rárohanni, mint a vad, de lám, máris feltámadt benne az ember : nem akarja, hogy éhes kutyának nézzék. Rávetette szemét az asszonyra. Közönséges kis, szélesszájú, benyomott arcú személy; vékony, száraz, semmi teste, de meleg, csakúgy árad belőle a melegség. Megfogta a betyár kezét. Azt, amelyikkel a botot tartotta. Nem is sietett róla levenni s megindult a vér keringeni az ember ereiben. — Jézus Isten, hisz ez az ember megfagyott ! — kiáltott az asszony. — Csupa egy jég a húsa. Ügyi éhes is, lelkem ? A betyár megrántotta a szemöldökét, de a szeme újra odatapadt a sonkára, zöldes tűzzel, mint a farkasé. — Jaj, csak a tűzhöz ne menjen, üljön ide az ajtóhoz ! — s leültette egy lócára, mintha a tulajdon ura lett volna. Kifejtette meleg ujjai közül a botot s pálinkát hozott elő. A betyár nem tudta megfogni az üveget, úgy kellett beletölteni az asszonynak. Mikor égetni s melegíteni kezdte bent a szesz, újra ez volt az első gondolata : — Megölöm mindet ! És ismételgette magában, de hagyta, hogy az asszony etesse, itassa, levetkőztesse s mikor fagyos csizmáját nem lehetett lehúzni, úgy tegye bele mindenestül a lábát egy dézsa hideg, friss kútvízbe. Az asszony azzal a csudálatos oktalan jósággal súrolta, mosta hóval a fejét, vállát, hátát, amelynek sejtelme sincs róla, hogy most jót tesz. . . s a férfi azzal az egykedvű oktalansággal tűrte, amely nem is sejti, hogy jót tesznek vele. Hisz az természetes. Máskép megfagyna... Közben pedig mondogatta : — Megölöm őket ! De nem szólt egy szót sem. Megetették, lefektették. S ő feküdt mereven, behúnyva a szemét s azt gondolta, hogy most meg kell halni. Kinyújtotta a lábát, keresztbetette a kezét, mint a halottakhoz illik s várta utolsó óráját. Másnap reggel fölpattant a szemhéja s a nedves, kiolvadt kis ablakon át látta, hogy megindult a havazás, a hideg is enyhült s odakint sűrűn hull a hó. A betyár elgondolta, hogy ha ide nem akad, most ott fekszik kint, még merevebben, még csendesebben s beborítaná az Isten a fehér szemfedővel... Mindig jobban kezdett dolgozni az elméje. — Cudar dolog élni. Annak jó, aki nincs. Mégis, hogy haragusznak, ha az ember valakit bejuttat a másvilágra, pedig hisz ott van a paradicsom. .. S lám, egy a vége mindennek : a gödör. Jó megszabadulni a kínlódástól. S milyen könnyű is. .. Az asszony lármázni kezdett a gyerekekre, kik a hógolyózás után piszkosan, kacagva s havasan rontottak be. A másik ágyon a beteg úgy látszik nagyon rosszul van, keservesen nyöszörög. — Be jó volna, ha leszakadna a fedél s agyonütne mindenkit. Egy csomó szerencsétlennel kevesebb volna. Felnézett a rongyos kunyhó tetejére. Padlás nincs, a szalmafedél dérrel borítva, lecsüngő pókháló, mint kivirágzott rozmaring. — Rossz fázni, még rosszabb éhezni. Ez a baj, ez a kettő. És vannak, akik sohasem fáznak, sohasem éheznek. De ha azokhoz megy be az üldözött, akiknek mindenük van... Hirtelen elképzelte, mi lett volna, ha az este nem ide téved, hanem valami kastélyba... Újra feltámad egészen az ádáz embergyölplete. — Megölöm őket. Mert azoknak büntetés, ezeknek megváltás a halál. Hevesen emelte fel öklét s leeresztette uj. ra. Csöndes lett. Behunyta szemét s megszűnt gondolkozni. Egy meleg tenyért érzett homlokán. Felnézett. Az asszony állt előtte. — Jó reggelt már na. — Jó reggelt. — Mit álmodott ? Ó, hisz már jól va*. — Jól. — Pedig bizony alig hittem ; úgy állított be az este, mint az ijedelem. Jaj, jó ember, minek megy útra ilyen időben ? — Hm. — Muszáj volt, ügyi ? Csak az én uramat is meggyógyítaná már a jó Isten. Jaj, nem tudom én, hogy kell élni a világban. — Mi baj ? — Ó, egyebe sincs a szegénynek csak baja. Már most kifogytam mindenből, bementem volna a városba, a sógorhoz, kérni egy kis lisztét-mit kölcsön, majd csak megérjük a tavaszt, de ez az én emberem mindennap rosszabbul van, most már magánál sincs. A pulyának főztem egy kis létyót... ér is az a habarék valamit, mikor csak csupa víz, se lisztem, se zsírom. De a gyerek, szegény nem bánja, csak legyen kanalazni. Aj, mennyit is kell sanyarogni, míg felnő a pulya... így ömlött a szó, mint az ócska daráló síró hangja. Az eleven nyomorúság a fekvő férfit úgy megrendítette, hogy felült s tevékeny elméje elfelejtett minden okoskodást. — Hát mi lesz veletek ? — kérdezte olyan gonddal, mintha testvére lett volna az aszszony. — Tudja a jó Isten. A betyár sóhajtott, lehajtotta a fejét s elgondolkozott. — Hány esztendős vagy ? — int a legnagyobb fiúnak, ki az anyja szoknyája mellől bámészkodott. A gyerek félretekerte a nyakát, s nem felelt. Az anyja szólt helyette. — Nagy lógó e már. Van vagy tízesztendős, úgy tartom. De olyan szégyellős. .. — Bejönnél velem a városba ? Vásárolni... — Be, — szólt csendesen a kisfiú. — Hogyne, be bizony, — kap a szón az asszony. — Hisz egy órányi út sincs. . . Jaj, de nincsen nekünk pénzünk. — Van nekem, — vágott közbe a betyár — vagy lesz — tette hozzá sötéten. Az asszony ránézett s csendesen szólt : — Jaj csak ne úgy kerítse. .. Nem szoktunk mink ahhoz... Tán inkább éhen halnék... Pedig bolondság... Bánom is én, csak magának ne legyen baja. .. Nem haragszik ? A betyár megtorpanva hallgatta, hogy alkuszik az asszony lelkiismeretével, ő is azt csinálta, a lelkiismeretével számolt. — Ne búsulj nem olyan pénz. .. — szólt vontatva. Azzal felkelt és öltözött. — öltözz — szólt a gyereknek is. Az asszony az apjuk ruhájába bugyolálta a fiút és elmondta a városbeli ismerőseit, rokonait, férjhezmentének a történetét. — Hát osztán mikor jönnek vissza ? A férfi nagyot hallgatott rá. — Én nem jövök vissza. — Jaj, dehogy is nem. Ügyi, látjuk még ? — Soha. — Pedig az én uram is úgy szereti a jó embert. .. Osztán Rudas Ferenc nevezetű a sógorom. .. A betyár erővel tépte ki magát, sose volt ilyen keserves perce. — Isten áldja meg, — szólott s vitte a kisfiút az ölében. Az úton úgy eldiskurált vele, mintha a maga fia lett volna.
