Kanadai Magyarság, 1955. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-08 / 2. szám

1955. január 8. 2 KANADAI MAGYARSÁG Szerkesztőség és kiadóhivatal: 362 Bathurst St. Toronto. Telefon: EM-3-7678. Laptulajdonos-f őszerkesztő: KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre §5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent. Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25. Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk ! Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Kedves Barátom ! Az általános figyelem, amit az “Amiről érdemes be­szélni” című elmemozdító vezércikked kiváltott, jóleső köte­lességemmé teszi, hogy megkíséreljem értékes kezdeménye­zésedet továbbra is az érdeklődés homlokterében tartani. Már az “Elefántcsontornyomból” c. írásomban, aminek szives voltál nyilvánosságot adni, hangsúlyoztam, hogy mindnyájunk jólfelfogott érdeke a közügyekkel foglalkozni és védekezni azok ellen, akik a társadalom s így a külföldön élő magyarság egységének alantos eszközökkel való meg­bontását tűzték ki maguk elé célul. A lepergett hetek és hó­napok eseményei éppen nem temették be az akkor fölvetett gondolatokat, sőt ellenkezőleg ! igen sok j el mutat arra, hogy időszerűségük fokozódott. Fölösleges leltároznunk az azóta minden konstruktív szándék ellen a legfondorlatosabb mó­don és eszközökkel acsarkodó romboló kísérleteket. Inkább összegezhetjük eredményüket, rögzítve az egyre általáno­sabbá váló keserűséget a következőkben : íme, tíz esztendős az emigráció s ahelyett, hogy a nemzetnek ez az idegenbe szakadt csonkja egységbe forrt volna, a bellum omnium contra omnes, a mindenki háborúja mindenki ellen állapo­tába döntve, maradék energiáit a belharcok kiküszöbölésére kénytelen fordítani ! Pillanatig sem tagadható, hogy minden politikai termé­szetű emigrációban, éppen mert politikai ! viták, esetleg he­ves viták tanúi vagyunk. A hiba nem is. ez. Ahol nincs vita, ott a szellem holt. A hiba, a nagyonsulyos hiba forrása más; nevezetesen az, hogy ez a vita nem elvi síkon, hanem szemé­lyeskedéssé torzítva folyik immár. S amikor ezt a megálla­pítást tesszük, akkor eljutunk a jelenlegi áldatlan állapot legvégzetesebb ismertetőjegyéhez. Azok, akiknek még volna befolyásuk tekintélyüknél fogva ez áldatlan állapotnak vé­get vetni, sietnek elefántcsonttornyuk vélt védelme alatt kinyilatkoztatni, hogy mindez csupán személyi harc ! A hangsúly nyilván a “csupán” szón van valószínűleg, amikor be nem avatkozásukra keresnek önmaguk előtt mentséget. Végre is tisztán kell látnunk e kérdésben, hogy közelebb jussunk a megoldáshoz. A politika történetében, — kétség­telen, — két elem kapcsolatát kisérhetjük nyomon : az elvi rendszerét és a személy (egyéniség) valóságáét. A kettő annyira elválaszthatatlan, hogy osztom Takács I. Géza dr. honfitársunk ezen megállapítását : “Az elvek, tehát vala­mely ügy eszmei meggondolásait emberek alakítják ki, szer­kesztik meg és vallják”. (KMU. 1954, aug. 20.) Igen, embe­rek töprengenek egy-egy közösség vágyain, érdekein, azo­kat ők fogalmazzák meg, s küzdenek megvalósításukért. Küzdenek ? Igen, de e küzdelem próbaköve az, hogy ho­gyan ? Színvonalas vitát indítva-e az elvi különbözések fe­lett, e síkon szigorú becsületességgel kitartva-e, avagy egy­­egy “elvi meggondolás” képviselőjét személyében (becsüle­tében) támadva, mocskolva igyekeznek-e lehetetleníteni. Napjainkban az utóbbi “módszer” foglalta el az elsőhelyét. E “módszernek” az ismertető jelei a rágalom legkülönbözőbb válfajaihoz tartoznak. A kézenfekvő rágalomtól a legbonyo­lultabb gyanúsításig szórják és szóratják ezek a magukat politikusoknak tekintő szerencsétlenek a szennyet és sarat arra, aki útjukban van. Hamisított jegyzőkönyvek, kétes alakokból összeállított “jury”-k, névtelen vagy álneves le­velek és cikkek, suttogó és félhangos propaganda (“azt mondják”, “tényként áll”, “hallottam”, stb.), mind-mind a megtévesztés megannyi eszköze. Igen, eszünkbe jut, amit már B. Constant ír az öntelt, korlátlan hatalomra törő “po­litikusról”. íme : “Mikor a bitorló a becsületes emberek ellen föllép, akkor elrendeli a rágalmat, hogy a sok és durva is­métlés után az “Ítélet” népitéletnek lássék. A zsarnok meg­tiltja az események megvitatását, csak engedelmességet kö­vetel. A bitorló nevetséges vizsgálatot rendel el, amelynek az a célja, hogy szentesítse az ő visszaéléseit az emberi sza­badság ellen. . . Nincs határa a bitorlásnak, amikor a bele- j egyezés jeleit akarja kicsikarni”. Már a fentiekből is következik, hogy bármennyire ^ sze­mélyes természetűnek tűnjék fel az első pillanatra az ilyen rágalomhadjárat, annak alfája és ómegája, mégis az elvi ellentétben gyökerezik. (A kivételek it is csak a szabályt erősítik). De az is világos, hogy az elvek önmagukért nem harcolnak. Emberek vitatkoznak, emberek indítanak és mozgatnak akciókat. Ismét az a kérdés : becsületes eszkö­zökkel-e, avagy becstelenekkel ? Rágalomhadjáratok, becsü­letrontó szándékok sorozatának vagyunk tanúi a külföldi magyarság körében. Nyilvánvaló, hogy ez nem volna így, ha valakiknek nem állna ez a társadalombomlasztás az érde­kükben ! S így mindenesetre osztjuk azok felfogását, akik azt vallják, hogy “bűnös lehet ott a politikai cél, ahol a meg­valósítására használt eszközök erkölcstelenek”. De még más okon is elvi jelentőségűek ezek a “csupán” személyi ellentétek. Az ilyen aljas eszközökkel dolgozó “po­litikus” alapállásából kiindulva nem ismer határt. Nem is ismerhet. Ha X-szel végzett, soron következik Y, majd Z. s. i t. E féktelen terror eredménye azután megmutatkozik abban, amit Te így szögeztél le : “az igazán értékes és ko­moly elemek visszahúzódnak minden közszerepléstől !” Igen, ez is politikai cél! Kikapcsolódni, félretenni az útból min­den tisztességes hazafit. Mindebből az is nyilvánvaló, hogy ez a politika kétség­bevonhatatlan prostituálása olyanok részéről, akiknek vagy ez a be nem vallott szándékuk, vagy akiknek halvány fogal­muk sincsen a politikáról és az igazi politikai küzdelemről. Amikor ők egységről harsognak, akkor törekvéseikből nyomfcfon kiütközik a diktatúrákban ismeretes egység kép­zete. Ez az “egység” az ellentmondást nem tűrő parancs­uralmi rendszerek koncentrációs táborvilágának szürke, szolgai egyformasága. Mi azt valljuk, hogy emberek vagyunk, tehát tévedhe­tünk. Logikusan következik ebből, hogy szükségesnek tart­juk az ellenzéket, amely építő bírálatával, szakszerű hozzá­szólásaival, javaslataival támogatja a többség által a közös­ség javára kitűzött cél elérésében a tisztességes törekvé­seket. Ha ezek zömmel a háttérben meghúzódó cselszövők a magyar ügyre valóban tekintettel lennének, bizonyára meg­gondolnák, hogy az idegen szem nagyítóüvege alatt milyen hihetetlen károkat okoznak az általuk felidézett torzsalko­dásokkal a tőlük állítólag hőn szeretett ügynek ! (Ugyanezt a meggondolást alkalmazhatjuk e rágalomhadjárat peresí­­tésére vonatkozólag. Az ilyen eljárás költségeinek igazán másutt van a megfelelőbb helyük. Pl. idegennyelvű magyar­ságismertető szövegek kiadására kellene fordítani). Bár soraim nem tartanak igényt a jelenlegi áldatlan állapotok kimerítő elemzésére, mégsem mulaszthatom el fölhívni a figyelmet még egy különös jelenségre. Arra, hogy ezek az “akarnokok” a külföldön élő magyarság melyik ré­tegében igyekszenek magukat híveket toborozni, — főleg, természetesen az osztályellentétek marxistaízű kihegye­zésével. He * * Mármost fölmerül a kérdés : lehet-e tennünk az ellen a bűnös társadalombontó akció ellen valamit ? s ha igen, mit kell tennünk ? Le Bon (1841—1931) valahol azt tanácsolja — egyéb­ként elfogadható okkal, — hogy a legjobb módszer az agyon­­hallgatás ezekkel az aljas merényletekkel szemben. Lehet, hogy a XIX. században ez még használt. Korunkban más a helyzet s e más helyzetből le kell vonnunk ezt a következte­tést : tétlenségünk ezeket az erkölcsi gátlást amúgysem is­merő dúvadakat csak felbátorítja. Vérszemet kapnak, ha nem akad senki, aki dúlásuknak véget vessen. Másrészt sok tájé­kozatlan embert teljesen megtéveszt a megtámadott fél hall­gatása s a “sok és durva ismétlés” nyomán elhiszi X, vagy Y stb. kárára terjesztett rágalmakat. A keresztény türelemreintés sem jár eredménnyel tehát, ha csak az egyik félnél talál meghallgatásra. Ezért idézem a másik XIX. századbeli jeles gondolkozó, L. de Bonald (1754— 1840), ezen szavait : “Az Isten azt parancsolja az embernek, hogy bocsásson meg, de a társadalomnak, hogy büntessen !” A Te javaslatod megvalósítása a társadalom feladata,: amely a megfelelő felvilágosítás és tájékoztatás nyomán Íté­letet hoz, megtalálva annak a módját is, hogy e társadalom­bomlasztó elemeket köréből kiközösítse. A külföldön élő magyarságnak nehéz munkája lesz, mert egy az évek során egyre bonyolultabbá vált bűnszövetkezet fondorlataival találja majd tisztogató tevékenységében ma­gát szemben. Mindazokat, akik belelátnak e bűnszövetkezet űzelmeibe, természetesen gyűlölt ellenségüknek tekintik, s mindent elkövetnek megsemmisítésükre. Totalitárius egyé­nektől csak totalitárius “hadviselés” várható. Ezért ismétlem, hogy a külföldön élő magyarságot egészében érinti az a rá­galomhadjárat, amelyben a megtévesztő cselfogások sem hiá­nyoznak. Ha ez a tisztogatás megtörténik végre, akkor majd megindul a magyarság az egység útján. Addig azonban, mi­helyt valaki kiemelkedik a tömegből, tehát alkalmasnak bi­zonyul a vezetésre, megindul ellene a legkörmönfontabb ás­­kálódás. Tekintélyét ezentúl tehát azzal az erővel kell meg­őriznünk, amit a becsületes emberek társadalma kölcsönöz neki a vezetéssel járó súlyos felelőssége viszonzásául. Ko­rábban az erő formái közé a rendőri fegyelem, a Törvény szi­gora, a pénz stb. tartozott, ma ezeket helyettesíti a társada­lom fegyelme, értelmessége, tisztessége. S mert a tapasztalat egy törpe kisebbség felforgató tevékenységére vall, hihető, hogy a társadalom nagyobbik fele a többség akaratába fog­lalva a fegyelem-értelem-tisztesség fogalmait, ki tudja zárni az emigráció hivatásait teljesíteni akaró külföldi magyarság köréből azokat, akik e szándékát mindenáron és minden esz­közzel idáig megbuktatták. Fogadd őszinte nagyrabecsülésem kifejezését, amellyel maradok igaz híved : Dr. CSERY- C. MIHÁLY. §paEnEaEaEnEaEnEaE[3EnEnEr«j B MEGHÍVÓ §j “TAVASZ A TÉLBEN” Q című zenés, táncos, vidám Tarka Est-re, melyet ^ Ea jelenleg Kanadában tartózkodó nagy magyar művésznőd a h □ n eiSZELECZKY ZITA b b tiszteletére rendez Toronto magyarsága a CENTRAL TECHNICAL SCHOOL színháztermében Harbord Street-en (Lippincott sarok) 1955 JANUÁR 15-ÉN, SZOMBATON ESTE PONTOSAN 8 ÓRAKOR. B Közreműködnek: E SZELECZKY ZITA NASZÓDY SÁNDOR B HARASZTOSSY IRÉN GONDOS LAJOS (J B JÁNOSI MARGIT KARNAY TIBOR B CSÓK ERZSÉBET INOTAY HÁZASPÁR Qj E DORNIS JUDITH H B Műsorvezető : NYÁRY NAGY MIHÁLY E Jegy ára : $1.00 3 mr Kérjük a nagy érdeklődésre való tekintettel jegyeikről elővételben gondoskodni ! == £ Elővételi helyek : FÉSZEK ÉTTEREM, 263 College St., é IjALL NATIONS BOOK & FILM SERVICE 340 College^ P]St.,BÁLINT KÖNYVKERESKEDÉS, 272 Spadina Ave.,tf y L’EUROPA ÉTTEREM, 469 Bloor St. W., 8=3 H a a a E?BaBaBQBQBHBaB3BQBaBQBai3 AVE MARIA Irta : Béla deák-Hajnal volt mire Kovács Terkának szere­nádot adtak. Nem sokat ért az egész. Akkorra csak a másodprímás cincogott velük. A többi cigány fokozatosan lemaradt az egyre soványodó borravalóval. A jogász csömörlött, macskazajos hangu­latban ballagott a főtéren. Lábai még bizto­san vitték, de fájt a feje, gyomra undorí­tóan émelygett. Korhelylevesre vágyott. A vendéglőket azonban zárva találta. Csak a piaci “Kis Büdös” állt nyitva, a vásárosok kedvelt ivója. A jogász benézett egy pilla­natra, de a rossz szag miatt anélkül, hogy rendelt volna valamit, kitámolygott az ajtón. Odakint a vásárosok cihelődtek. Tojásos, csirkés, gyümölcsös kofák bajlódtak rozoga sátraikkal, összekötött lábú tyúkok káricsál­­tak, kocsisok káromkodtak, falusi asszonyok perlekedtek csípőre tért kc"z?l. Ennek a lármás világnak színes hang­zavarába egyszercsak belekondult a ciszter­citák templomának nagyharangja. A harangzúgás hívogatóan lebegett az éb­redező város felett. Elnyelte a vásár zsiva­­lyát, el a durva káromkodásokat is. A jogász némi tétovázás után arrafelé in­dult. Ment gépiesen az áhítatra serkentő ün­nepélyes hangok forrása felé. Máskor nem igen járt templomba. Vasár­nap is legfeljebb a “szagos mise” végén állt oda az ajtóban szorongok közé. Azért csak, hogy utána jogcíme legyen gyönyörködni a korzón felvonuló leányokban. Sokkal fonto­sabb volt neki a déli sörözés a restiben s a jogászcimborák vidám társasága minden “kenetteljes” szentbeszédnél, imakönyvnél s ahhoz hasonló “haszontalan” dolognál. Most mégis húzta valami megmagyaráz­hatatlan erő. Nemcsak a harang ércnyelvé­nek tömören zengő Angelus-a. Ahogy közeledett hozzá, úgy sokasodtak az előtte tipegő főkötős nénikék s a korai munkájuk előtt belső erősítésre vágyó szót­­lan emberek. Úgy lépett be a templomba, mintha soha­sem járt volna ott. Minden újságként hatott. Az oltárok, a padok végén tartókban álló szí­nes körmeneti zászlók, a rengeteg virág szin- és illatáradata, mely kellemesen keveredett a szenteltvíz s a tömjén láthatatlan ködével. Uj volt az örökmécses néma, de méltóságtel­jes figyelmeztetése, az oltárképek, freskók ünnepi áhítata és megdöbbent a szelídarcú názáreti Mester komoly figyelmeztetésétől : “Én vagyok az út, az igazság és az élet !” Fáradt volt. Éppen cihelődni akart, hogy kimenjen, amikor megszólalt a kóruson az orgona. Első hangjai alig észrevehetően szűrődtek bele az áhítatos csendbe. Aztán diadalmas, tömör hangorkánként törtek fel a szentély márványoszlopainak díszes, virágos fői felé. Akaratlanul is követte a láthatatlan hang­hullámok tömör fűzérét. Szeme akkor a szentély fölötti mennyezet freskóján akadt meg, az Üdvözítő, szeretettel kitárt karjain. Mintha őt is magához akarta volna ölelni. Helyette újabb felírás beszélt: ‘ Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fárad­tak vagytok s én megvigasztallak bennete­ket.” A jogász megrendültén olvasta. Már nem gondolt arra, hogy hazamenjen. A kép, meg a felírás fogva tartották. Máskor is nézte. De sohasem látta ilyen tisztán, ilyen meg­döbbentően. Vagy csak most fogta fel az iga­zi értelmét ? Beült az egyik padba. Egy szalmakalapos, szürke asszonyság mellé. Meg se kísérelte a távozást. Nagy illetlenség lett volna. A fő­oltárnál mise kezdődött. Hallgatói zokon ve­szik, ha elmegy. Más az ő erkölcsük, mint a szagosmisék híveinek. Nem azért járnak templomba, hogy uj ruháikat mutogassák, vagy a mise végén az elmúlt hét pletykáit teregessék. Olyanok ők, akik az Üdvözítő szavait komolyan veszik. És jönnek hozzá, mert megfáradtak. Mert a szelíd tekintetű názáreti Mester az Ut, az Igazság és az Élet számunkra. Végighallgatta a misét, mégsem tudott menni. A mágneses erő, ami oda vonzotta, most odavezette az Istenanya virágdíszben pompázó oltárához. Sokan térdeltek ott. ő is közéjük térdelt.,Nem tudott imádkozni. Ima­könyvet se hozott. De az most nem is volt fontos. Lelke delejesen fordult az isteni tisz­taság felé. Forrón vágyott a felsőbbrendű fényforrás, a magasztos szeplőtelenség és mindaz után, ami életéből hiányzott. A gon­dolat és érzésáradat tömjénfüstként szállt belőle a szeplőtelen asszony fehér lábaihoz. Most undorral gondolt a mulató cimborák trágár élceire, arra az ürességre, mely a szertelen lumpolások során a mámoros ré­szegségben és örömleányok ölelésében akart tartalmat keresni. Sokáig térdelt az oltár előtt. A főkötős né­nikék is elmentek, mire feltápászkodott, hogy hazainduljon. Attól kezdve a korai misékre járt. De aztán a lump cimborák újra visszavit­ték a korcsmába, meg az örömtanyákra. Utolsó jogászévének kezdetén más szobát bérelt. Tanító özvegye volt az uj háziasszony, aki egyetlen leányával lakta a ház többi ré­szét. A házikisasszony is tanítónő volt. A cisz­terciták iskolájában tanított. Kendőzetlen arcával, sima hajával első pillanatra egysze­rűnek, igénytelennek látszott. Afféle házias mintaleánynak, aki főzni, harisnyát stoppol­ni tud ugyan, de a divatos táncokat nem is­meri s a fiatalemberek előtt szemérmesen le­süti a szemét. Mindennapos szentmisehallga­tó volt. Anyjával együtt a korai misére járt. A jogász eleinte folytatta korábbi élet­módját. Aztán egy tavaszi vasárnap a mama elcsalta a nagymisére. Korán mentek. Jutott hely az első padok­ban is. A ciszterciták szép, körülményes szer­­tartású, több papos nagymisét celebráltak s fent a kóruson nagyon szépen énekeltek. A jogászt újra az a különös áhítat szállta meg, mint a részeg hajnalon, amikor az An­gelus csalta oda. Alig tűnt fel, hogy a tanító­kisasszony ezúttal nincs velük. — A kóruson van, súgta a mama egy ró­­zsafűzér titok után. Abban a pillanatban csendült fel odafent Schubert “Ave Maria”-jának fennkölt dalla­ma. Tiszta, szép szopránhang énekelte fino­man, lágyan ájtatosan. A jogász szive édes gyönyörűséggel telt meg. Úgy itta a hang és dallam magasztos szépségeit, mint a nagybeteg a csodálatos hatású orvosságot. — A leányom hangja, — súgta újra a ma­ma a feltaláló és tulajdonos különös büszke­ségével. Amikor mise után együtt tartottak haza­felé, a jogász egész másnak látta a leányt mint azelőtt. Egyszerre feltűnt finom, kar­csú, törékeny alakja, arcának a fényezetlen porcelánhoz hasonló, hamvas, fehér bőre, csillagként fénylő, szelíd tekintetű szeme. — Gyönyörűen énekelt, — mondta neki búcsuzásul a szobája ajtaja előtt. A leány elpirult s valami melankolikus za­varral nyújtotta búcsúra keskeny, hűvös kezét. — Őrülök, hogy tetszett, — mondta mo­solyogva. Aztán besietett az anyja után. Ettől kezdve a jogász gyökeresen megvál­tozott. Végleg szakított lump életmódjával. Szorgalmasan tanult. Készült utolsó szigor­latára. A tanulás könnyen ment. A leányt min­dennap láthatta. A szelíd tekintetű csillag­szemekből merítette az erőt. Együtt jártak a korai miséidre és együtt tanultak. A leány készségesen vállalta a kikérdező szerepét. Annyit tanult, hogy először életében nyu­godtan nézett a közelgő szigorlat elé. Egy májusi vasárnapon érkezett el a bú­csú pillanata. Kacagó-sugaras nap volt. Az orgonák pa­zar pompája akkor teljesedett ki legjobban. Kellemes illatuk mámorossá tette a levegőt. A jogász csomagolt. A leány is készülődött valamerre. Egyszerre értek a kapuhoz. A ta­nítónő balkarján pompás orgonacsokor pi­hent. A jogász különös meghatottságot érzett. A búcsú mélabúján kívül valami esetlen lám­­palázt is. A kapu előtt megálltak. Kezet foglak. — Ha sikerül a szigorlatom — kezdte a jo­gász zavartan, — akkor tulajdonképen b? is fejeztem a vidéki jogászéletet. . . A leány tiszta mosollyal nézett rá. Zavartan folytatta : — De azért, ha magának nincs ellene ki­fogása, ügyvédbojtárkodni is ide jövök. — Csak jöjjön ! Szeretettel várjuk, — mo­solygott a leány szelíd napsugármosollyal az egyik orgonafürtöt a fiú gomblukába fűzve. — Hová viszi a többit ? — kérdezte a jo­gász boldogságánál is nagyobb irigységgel. A leány könnyedén elpirult. — Azt éppen nem szerettem volna el­árulni. — Mit ígérjek, hogy elárulja ? — Semmit. Megmondom anélkül is. Már túl vagyok a nehezén. A litániára viszem, a Boldogságos Szűznek, hogy sikerüljön a szi­gorlata. Bíborba szökött arccal mondta ezt. Az utolsó szó után sarkon fordult és elsietett. A jogász sokáig nézett utána. Addig, míg a következő utcasarkon be nem fordult. Az­tán a villámgyors repüléssel csapongó fecs­kék felvitték tekintetét az azúrfényben kék­lő mennyboltozatra. Áradó, édes érzéssel szívta tele tüdejét az orgonaillattól mámoros levegővel. Lelkében ugyanakkor csodálatos dallam csendült fel. Schubert “Ave Mariá”-jának, ünnepi akkordjai.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents