Kanadai Magyarság, 1955. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-08 / 2. szám
KANADAI MAGYARSÁG 3 1955. január 8. TÍZÉVES a MAGYAR EMIGRÁCIÓ Irta : Dr. SAÁD FERENC. 1944 novemberében, amikor a Magyarországon harcoló csapatok hadtápterülete pár vármegyényire zsugorodott össze, megkezdték az ujoncezredek, intézetek, iskolák és tanfolyamok nyugatra való szállítását, családtagokkal együtt. Az akkor kiszállított magyarok egy része soha nem tért vissza hazánkba. így elmondhatjuk, hogy tízéves a magyar emigráció. Amikor erről a szomorú tényről megemlékezünk és megkíséreljük megrajzolni az emigráció eddigi mérlegét ,a magasabb hatalmakhoz kell folyamodnunk, hogy Ítélethozatalunkban adják meg nekünk a szükséges és nélkülözhetetlen tárgyilagosságot, hiszen ha iskolai dolgozatként adnánk fel ezt a témát : “A tízéves magyar emigráció”, akkor száz ember közül kilencvenkilenc csak ennyit írna : “Az emigráció tíz év alatt nem csinált semmit”. Megítélésem szerint ennyire röviden mégsem szabad elintézni a kérdést és nem csupán azért, mert a “semmittevők” közt mi is ot| voltunk. A legtárgyilagosabb gondolkodás szerint ugyanite, ha ténylegesen kevés is a tett ami “érdemes bírói lantra” — a jóakaratot nem lehet kétségbevonni. A fény azonban, amit az emigráció tíz év alatt viszszasugárzott az anyaország felé, bizony hideg fény volt. Az ókorban valaki sürgette Cyrus királyt, hogy közvetlenül harcbalépés előtt tartson katonáinak buzdító beszédet. Cirus így válaszolt : “Ezek az emberek nem hirtelen lettek bátrak és jó harcosok, valami beszéd hatására, ugyanúgy nem, ahogyan valaki nem lehet jó zenész azért, mert hallott egy szép dalt”. . A fokozatos fejlődés törvénye az emigrációra is érvényes. Egyikünk sem született emigránsnak, de azzá lettünk a sors kiszámíthatatlan akaratából. A rosszat senki nem szereti elhinni. Kora gyermekségünktől fogva, mi is sokat hallottunk arról, hogy szabadon szaladgáló félőrültek fel akarják fordítani a világ rendjét és nyilvánvaló képtelenségeket akarnak rákényszeríteni az emberiségre. Egy Johann nevű anarchista 1880-ban a Freiheit c. lapban a középosztály jövő sorsáról elmélkedve így írt : “E megvetendő fajzatot tökéletesen ki kell irtani. A tudomány ma már olyan eszközöket ad kezünkbe, amelyek lehetővé teszik, hogy a fajzat nagybani kiirtását teljesen nyugodt és üzemszerű alapon intézzük el”. Bakunin annak idején egy banketten emelte poharát és ivott : “Minden törvény és rend lerombolására, a gonosz szenvedélyek szabadon eresztésére”. Mi magyarok az ilyen hasonló megnyilatkozásokon felül még hozzá 1919-ben Ízelítőt is kaptunk abból, hogy mit jelent a gonosz szenvedélyek szabadon eresztése. Ennek ellenére nem akartuk hinni, hogy a mi lábunk alól is kihúzzák majd a talajt és a megtörtént katasztrófa után évekig álmélkodtunk, visszatekintgetve : “Hátha van még visszaút ?” Pedig bármennyire fájdalmas is volt, csak előre szabad lett volna néznünk. Nem az első perctől fogva, hanem már azelőtt. 1944 áprilisában egy igen magas magyar közéleti szereplő -ezt. kérdezte tőlem : “Mit csinálna ön az én helyemben ?” “Külföldre, semleges államba mennék” — válaszoltam — “és előkészíteném a magyar emigráció útját. Ezt a feladatot valakinek vállalni kell, annak ellenére, hogy hálátlan”. Mivel a hálátlan feladatot sem ő, sem más nem vállalta, kezdetben sodort bennünket a szél, kit jobb, kit rosszabb helyre és várnunk kellett, hogy majdcsak kézenfog bennünket egy nemzetközi szervezet, annak ellenére, hogy megbélyegzettek vagyunk, mivel éltünk a legtermészetesebb élőlényi joggal, az önvédelem jogával. Mindez olyan korszakban játszódott le, amikor mindenki azt hihette, hogy kiesett a világ feneke és soha emberi erő ezt a Földgolyót mégegyszer nem drótozza össze. Különben is zűrzavaros, háborús időkben minden ember elhagyogatja értékeit. A lelki értékeket is. Brodarics írta már annakidején Krónikájában a mohácsi veszedelemről elmélkedve : “Mindez ami azelőtt fenn vala, elkezde csúszni”. A csúszás csak a primitívség irányába történhetik. Vannak aztán olyanok is, szép számmal, akiknek nem kell viszszacsúszni az állatiasság fokához, mert abból soha ki sem emelkedtek. Ezek játszották először a prímhegedűt az emigrációban. Teljesen soha nem fognak elhallgatni. Pedig ettől az emberfajtától minden gondolkodó óvta az emberiséget. így gr. Széchenyi István is fajtáját, mikor ezt írta : “Lökje magától a magyar a handabandát s mindenek előtt a handabandázókat, kik annyit szólnak s mégis oly keveset mondanak, kiknek már annyiszor vala szánakozásra méltó áldozatja ; lökje ezeket magától és “számítson” — és meglássa, rövid idő múlva, jó számítással mód nélkül előbbre halad, mint. fog érzelmi komédiák eljátszása éfc lázító beszédek elszónoklása által nagy előrelépéseket tenni”. A handabandázók nagy zajongása mellett alig lehetett észrevenni, hogy mégis vannak áldozatkész emberek, akik elkezdték szervezni az emigrációt. Mivel a visszatérés reménye kiirthatatlannak bizonyult és adott politikai helyzetek mellett nem is volt mindig indokolatlan, ez a szervezés hivatásrendi alapon indult meg. Már-már szépen fejlődő szervezetek alakultak, amikor megindult a tengerentúlra való vándorlás lehetősége. Ez a tény a kivándorlók életében, a nagy reménység ellenére, lelki törést idézett elő. Igaz ugyan, hogy valamenynyi hontalan három-négy éven keresztül másról sem beszélt, mint arról, hogy hová és mikor fog kivándorolni, mégis mindenki megdöbbent akkor, amikor hirtelen megnyílott a lehetőség és ezt kérdezte : “Hát tényleg menni kell ?” Abban a pillanatban, mikor egy-egy kivándorló hajó elrugaszkodott az európai parttól, ezerötszáz-kétezer európai lelkében megszületett az európai öntudat. Ma már szinte szabályként lehet kimondani, hogy tengerentúlra kell menni, ha európai akar lenni az ember. A magyar kivándorlókat, különösen Kanadában és az Egyesült Államokban a huszonöt, harminc, ötv^n éve külföldön élő magyarok tömege várta. Valami hirtelen nagy testvéri összeborulást várt mindkét fél, de hamarosan kiderült, hogy az azonos nyelvtől eltekintve, még az egymásraismerés is elég nehéz. Sok-sok magyarázat látott napvilágot, ebben a tekintetben, csak éppen a lélektani és élettani szempontokat nem vették figyelembe. Azt a száraz és könyörtelen tényt, hogy szétágazó lelki fejlődésről van szó, különböző környezeti hatások alatt. Tanulságként ebből legalább annyit kell leszűrni, hogy ezek az elválasztó környezeti hatások jelenleg is dolgoznak. Mégpedig otthon, az óhazában és mindenütt a szétszóródott magyaroknál. A tengerentúlra szóródott magyarok különben hallatlan élniakarásról tettek tanúságot. Az eredményt nem szabad lekicsinyelni. Hiszen ha nem is beszélhetünk kimagasló gazdasági megerősödésről, nagy általánosságban kimondhatjuk, hogy a legutóbbi időkben kivándorolt magyarság anyagilag megizmosodott. Annál szomorúbb a mérleg szellemi és politikai szempontból. A magyarság politikai szempontból támaszt keresett, de általában negatív irányban haladt, mert sohasem tudta tényként lerögzíteni, hogy milyen irányt kell követni, csak azt ismételte folyton, amit, meggyőződése szerint nem kell, vagy nem szabad követnie és ebben a tekintetben régi, otthoni zsinórmértékekhez igazodott. Ennek oka az, hogy legtöbb magyar egyszerűen nem ismeri saját. helyzetét, hiszen eddig is mások gondolkodtak helyette. A tengerentúli magyar általában saját helyzetét így képzeli el : “Én politikai emigráns vagyok”. Ez szép, de a befogadó államok bennünket egyszerűen bevándorlóknak tekintenek. Semmi körülmények között nem azért hozták ide ezt a temérdek képzett és tanult embert, hogy alkalomadtán, vagy ab ovo lemondjanak róluk. így az esetleges hazamenetel szándékát, sem hivatalos helyen,i sem ünnepélyek stb. alkalmával emlegetni nem diplomatikus eljárás, még elkeseredett lelkiállapotban sem. Természetesen alkalomadtán senkit sem kötnek majd az asztallábához, hiszen itt tényleg demokrácia van, de az itt születettek büszkék arra, hogy náluk mindenki jól érzi magát és ezen a természetes büszkeségen semmi kivetnivaló nincsen. Politikai okokból természetesen más elbírálás is lehetséges. Ilyen tekintetben még a Szovjetunió sem kimondottan kényes. A vasfüggöny mögül emigráltak kilencvenkilenc százalékát azonban bevándorlónak minősítik. Ha valaki ebbe a ténybe beletörődni nem tud, akkor hasznos munkát szülőhazája érdekében nem végezhet. Hiszen ennek a hasznos munkának kiinduló pontja a józan ész. Valamennyien láttuk az emigráció végleteit. Láttuk a több mint közönyös magyart, aki megtagadva multat és jövőt csak káromolni tud, ha arról a földről van szó, hol ősei -csontjai porladnak. Csökkentségi érzések kínozzák az ilyet és bizony sem az itteni sem az otthoni magyarság nem veszít velük. Róluk lemondani élvezet. Láttuk a másik végletet, aki nemcsak a maga, de utódjai számára is szinte teljesíthetetlen és aszkézist követelő feladatot szab, amikor a magyarságról van szó. Jó tudni, hogy ilyenek is vannak, de ne kívánjuk mindenkitől, hogy ilyen legyen. Mérjünk emberi mértékkel. Az emigrációtól csak egyet kívánjunk : Jöjjön végre harmóniába Önmagával. Szabjon magának józan és feltétlenül teljesíthető feladatot és azt tartsa is be. Ha a külföldi magyarság megfogadja, hogy fajtestvéreit a fennmaradásért vívott küzdelmében teljes szívvel, lélekkel és teljes erővel támogatja és erre a támogató munkára neveli utódait is, akkor teljesíthető feladatot vállal. Nem kétséges, hogy ez a feladat reális és józan. Természetesen csak összefogással valósítható meg. Ha ezért a munkáért senki sem vár rangot, hírt, dicsőséget, hasznot, üzletet, de még egyszerűen hálát sem, akkor az összefogásnak sem lesz akadálya. Akkor nem lesz az, ami eddig volt, hogy szép és szakszerű terveket kovácsoltunk az ország politikai, gazdasági, kultúrális stb. ujjárendezésére és a dolog középpontjába mindig odaképzeltük magunkat, két oldalt őszülő hajjal, legalábbis miniszteri rangban. Természetesen tapasztalatainkat átadhatjuk az otthoni magyaroknak, hiszen a tapasztalat annyira komoly dolog, hogy mindenütt felhasználják, csak tulgazdag államokban nem, de adjuk, ezt a kincset ingyen minden mellékgondolat nélkül. Mi, hosszas hányódás után, előbb-utóbb, ha akarjuk, ha nem, valami igen értékes ajándékot kapunk majd. Politikai jogot a világ leghatalmasabb államaiban. Ha ezzel a joggal bölcsen és nagyon öntudatosan élni tudunk, akkor nyugodtan halhatunk meg külföldön is abban a tudatban, hogy szülőhazánkon segítettünk.. Értsük meg, hogy a kétezeréves magyar történelem minden szépsége, hibája, nyomorúsága, szinpompás mivolta és állandóan tragikumba torkoló drámaisága egyetlen szóban foglalható össze : Túlélni ! Ha mi a továbbéléshez hozzásegítjük nemzetünket a legdrámaibb és legkétségesebb korszakban, akkor lehetünk bármilyen állampolgárok, imádkozhatunk angol, vagy spanyol nyelven, mégiscsak magyarként halunk meg. A HUNGÁRIA CLUB ^szeretettel közli Toronto és környéke magyarságával, ( hogy minden PÉNTEKEN, SZOMBATON ZENÉS TÁNCESTÉLYT RENDEZ ÉS MINDEN VASÁRNAP ZENÉS KLUB-EST melyen kávét és süteményt szolgálunk fel. 'Ha kellemesen akar szórakozni, jöjjön Toronto legszebb; tánctermébe és hozza el barátait is. 7 BRUNSWICK AVE. (COLLEGE SAROK) Telefon : WA. 1-1868 A KANADAI MAGYARSÁG hirdetéseit ezrek és ezrek olvassák, s éppen ezért jó befektetést csinál, ha elhelyez egy hirdetést lapunkban. Nagyobb hirdetéseknél árajánlattal szívesen szolgálunk. HÍREINK a nagyvilágból BANGKOKI KONFERENCIA Az elmúlt év nemzetközi konferencia-sorozatai ebben az évben úgylátszik tovább folytatódnak. A Délkeletázsiai Védelmi Egyezmény (SEATO) aláíró államai február 23-ára Bangkokba hívtak össze egy nagyarányú nemzetközi konferenciát, amelynek célja azon gyakorlati intézkedések megtárgyalása, amelyekkel a Vietnámi háborút befejező ideiglenes határokat komolyan meg lehet védeni a kommunista fenyegetéssel szemben. Amint annakidején megírtuk ugyanis, a SEATO nagyon hirtelen került tető alá, elsősorban azért, hogy a vietnami háború befejezése idején megmutassa a vörös frontnak, hogy a nyugati hatalmak és barátaik közös erővel lépnének fel, ha a bolsevisták nem tartanák be a kötendő békeszerződést. A SEATO haderejének közös megszervezésére, vagy akár közös főparancsnokság felállítására azonban annakidején nem került sor. Most a bangkoki konferencia ezt a hiányt fogja pótolni éspedig valószínűleg ugyanolyan jellegű közös katonai főparancsnokság felállításával, mint ami a NATO felett is áll. A készülő konferencia fontosságának alátámasztására Eden és Dulles fogják Nagybritanniát, illetve az Egyesült Államokat képviselni. A bangkoki konferencia határidejének ilyen korán való kitűzése egyúttal azt is j mutatja, hogy legalább eddig az időpontig ! nem kerülhet sor semmiféle négyhatalmi, vagy nyugat-vöröskínai megbeszélésre. MENDES-FRANCE GYŐZELME-----------o-----------Tizennégynapi huzavona után a francia parlament végre teljes egészében megszavazta a párisi egyezményt', éspedig 27 szótöbbséggel. A hírt egész Franciaország örömmel fogadta, kivéve a kommunista képviselőket, akik még a parlamentben hangos tüntetésbe kezdtek. “Drágán fogtok fizetni ezért” — “Gyilkosok” s hasonló propagandaszólamokkal adtak hangot annak az amúgyis közismert ténynek, hogy nem franciák, nem is európaiak, hanem egyszerűen a szovjet ügynökei. A sok vajúdás után megszületett Európai Katonai Uniónak még egy formai akadálya van s ez a nyugatnémet parlament esetleges ellenkezése. Lapunk utolsó számában megírtuk, hogy Franciaország után már nincs több látható akadálya az európai közös katonai védelmi rendszernek s ez valóban igaz, mert a Nyugatnémet parlament részéről nem lehet feltételezni, hogy a saját szabadsága és felfegyverzése ellen szavaz. Azonban még hátra van a Saar-kérdés, amelyet a párisi egyezmény német ratifikálása előtt abban a formában kell elfogadni, amelyben a franciák azt kívánták s e körül még lehet szenvedélyes vita. A nyugati diplomaták lelkesedéssel, de mégis kissé bizalmatlanul fogadták a francia parlament határozatát, s a bizalmatlanság oka az, hogy az eredmény ennyi nehézség után, ilyen kis többséggel született meg. Eisenhower kijelentette, hogy Amerika népe hálával és örömmel fogadja az eredményt, Eden szerint pedig ebből a határozatból uj, tartós európai unió alakulhat ki. A legélénkebb hatás természetesen Moszkvában volt. Nyomban a francia parlamenti határozat után illetékes kommunista körök kijelentették, hogy a szovjet, Csehország és Lengyelország közös védelmi egységet alkotnak., A YITO-DJILAS ÜGY Milovan Djilas, Tito volt külügyminisztere és ifjúkori barátja, 1952-ben éles kritikát gyakorolt Tito kormányzási rendszere felett. Az eredmény az volt, hogy Tito megfosztotta Djilast minden párttisztségétől és miniszteri székétől, azonban — a kommunista gyakorlattal ellentétben — nem emeltek vádat ellene, hanem egyszerűen arra kíényszerítették, hogy mint magánember a politikától visszavonultan éljen. 1954 decemberében Djilas egy amerikai újságírónak adott interview-ban megismételte azon véleményét, hogy Tito parancsuralma számos javításra szorul s ebben a véleményében támogatta Vladimir Dejider, Tito másik kebelbarátja és hivatalos történetírója. Djilas azt is hozzáfűzte a jugoszláv diktátorral szemben gyakorolt éles kritikájához, hogy ő a “legtisztább kommunista elvek” alapján gyakorol kritikát. Tito ezúttal nem maradt tétlen. Djilas és Dejider ellen vádat emeltek rágalmazás miatt. Mindketten szabadlábon védekeznek — ami Jugoszlávia nyugati kapcsolatainak köszönhető, — de ebből az alkalomból Tito jónak látta, hogy a nyugati sajtó képviselői előtt nyilatkozatot tegyen arról, hogyan képzeli ő a “szocialista szabadságot”. ‘Jobb szeretem, ha a szocializmust a csendőrszuronyok védik” — mondotta Tito — “mintha a polgári kapitalizmust állítják viszsza s engem börtönbe zárnak”. Egy bizonyos: Tito őszintén beszélt. MEGGYILKOLTÁK PÄMÄMÄ ELNÖKÉT Jósé Antonio Remon, az amerikai befolyás alatt álló Panamai Köztársaság elnökét az elmúlt héten egy lóversenyen pisztolylövésekkel meggyilkolták. Az államfő hatlmát ideiglenesen a Nemzeti Gárda nevű szervezet vette át, amely a meggyilkolt elnök politikai irányát követi. Háromnapi ostromállapot után uj elnököt választottak Jósé Ramon Guizado, a volt panamai külügyminiszter személyében. A gyilkosság kétségtelenül politikai jellegű volt s a jelek szerint a merénylet mozgató ereje a volt elnök, Amulfo Arias. Kommunista befolyásról nincsen szó — jelentette ki az üggyel kapcsolatban Dulles USA külügyminiszter. NYEL¥I ÉS ÁLLAMPOLGÁRSÁGI TANFOLYAMOK ÄZ UJ KAN ADÁSOKNAK Már Kanadaszerte a legtöbb helységben folyamatban vannak ezek a tanfolyamok. Segítségükkel az ország nyelvével gyorsabban ismerkedünk meg s Kanadáról s a kanadai életrendről átfogóbb képet nyerünk. A tanfolyamok abból a szempontból is javunkra válnak, hogy jövő terveinket hogyan formáljuk, s mikor majd a kanadai állampolgárságért folyamodunk látjuk, hogy milyen komoly segítséget jelentenek. A tanfolyamra vonatkozó további részletekért a helyi iskolaügyi hatósághoz, az iskolaigazgatóhoz, a plébánoshoz, vagy tiszteletes úrhoz, vagy akár saját nemzetiségi csoportunk vezetőihez forduljunk.-----------0-----------Ha olyan közösségben élünk, ahol e tanfolyamok még nem szerveződtek meg, magánúton való tandlásunk érdekében a tananyagot, ingyen közvetlenül is, a következő címtől szerezzük be : CANADIAN CITIZENSHIP BRANCH, DEPARTMENT OF CITIZENSHIP & IMMIGRATION OTTAWA, CANADA A közlés hitelességéé^ : Hon. J. W. Pickersgill állampolgársági és bevándorlásügyi miniszter. Laval Fortier, O.B.E., Q.C., állampolgársági és bevándorlásügyi miniszter helyettes.
