Kanadai Magyarság, 1955. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1955-02-19 / 8. szám

V. 8. sz. 1955. február 19. 2 KANADAI MAGYARSÁG KANADAI (tyliUuUtUl Szerkesztőség és kiadóhivatal: 362 Bathurst St. Toronto. Telefon: EM-3-7678. Laptulajdonos-főszerkesztő: KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent. Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25. Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk ! Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief and Publisher LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Saturday Editorial and Business Office : 362 Bathurst Street, Toronto, Ont., Canada. Telefon: EM. 3-7678. A TÖRTÉNELEM SZEKERE kátyúba jutott. Soha a múltban — amint lassan kialakulni látszik — ilyen furcsa krízis még nem sújtotta a világ alaku­lását. Régen, ha a diplomácia kimerült, a fegyverek jutottak szóhoz. Itt-ott egy görbe királyi tekintet, egy sértés, egy merénylet elég volt egy háború kirobbantásához. Egy angol állampolgár megsértése, letartóztatása feszültté tette a dip­lomáciai helyzetet. “Könnyű” és “szép” ideje volt ez a tör­ténelemnek. Még pár évvel ezelőtt úgy látszott, hogy ha a helyzet "megérik” s az oroszok nem engednek világuralmi törekvé­seikből, akkor fegyveresen lesz kénytelen a nyugat ezeket az aspirációkat letörni. Ebben mindenki egyetértett és a fegy­verkezés szükséges arányban folytatódott. A preventív há­ború gondolata is igen népszerű volt — ha az ellenfél nem hagyná abba a mértéktelen fegyverkezést — és nagyon nagy pártja volt egy időben az USA-ban. Minden hazájából elkény­­szerített embernek, minden elnyomott nép fiának titkos re­ménysége volt a diplomáciai lehetőségek meghiúsulásának esetében a fegyveres megoldás, hazájának felszabadulása ér­dekében. Sokszor úgy látszott, hogy a nyugat, ha tárgyalá­sokkal sehogysem boldogul,hajlandó ezt az utat választani Ezek az idők, úgy látszik, elmúltak. Formóza esetében a helyzet minden eddiginél kritiku­sabb lett s ez nem az utolsó kiélesedése a két nagy rivális : az USA és Oroszország közötti viszonynak. Háború mégsincs. Itt-ott lövöldöznek ugyan, de komolyan sehol sem indult meg a harc, pedig az ellentétek áthidalhatatlanok. Vöröskína ese­te tulajdonképen csak epizód a két nagyhatalom viszonyában, mely sokrétű és komplikált. A kérdések sokkal súlyosabbak, mint Quemoy, vagy a parti szigetek kiürítésének kérdése, avagy Formosa feladása, esetleg neutralizálása. Vörös- és Nemzeti Kína csak előretolt állása a két nagy riválisnak s szinte komolytalan színháznak tűnik, mikor a két jelentéktelen felet tárgyalni hívják, s hol az USA, hol Oroszország közvetít és próbálja az ellentéteket a kettő kö­zött “elsimítani”. Vörös Kína semmit nem tud tenni Orosz­ország nélkül, hajóhada a 7-ik flottával szemben egy papír­csónak, — hangyaboly, Csiang-Kai-Sek pedig teljesen harc­­képtelen amerikai fegyverek nélkül. Az ellentétek áthidalhatatlanok, nem is lehet ezeket “békésen” megoldani. Formóza nem őskínai terület s az amerikaiak biztonsá-' guk érdekében nem adhatják fel ezt a fontos pozíciót, látván a vörösök állandó, minden eszközzel próbálkozó erőszakos ter­jeszkedését. Vörös Kínának viszont égy hatalmas formózai hadsereg állandó szálka és életfenyegetés a szemében, biz­tonsága addig egy kacsalábon forgó vár, míg szomszédjában egy ilyen tekintélyes, jól felszerelt ellenforradalmi had­sereg él. ** $ A németek országa ketté van szakítva. Egymás ellen uszítják őket. Általános, igazságos választások elérhetetle­nek, farkasszemet néz egymással a két Németország. Az el­lentétek áthidalhatatlanok. Ne beszéljünk a többi kilenc le­­igázott országról, ahol általános választásokat kellene tarta­ni, s ahol végleges békeszerződést kellene már egyszer kötni a háború után 10 évvel. És még sincs háború. A világot igen kevés bölcsességgel kormányozzák, mond­ták már a régi rómaiak is. Nem, mintha kevés volna a bölcs ember, hanem mert az események buták, s kiesnek a bölcsek kezéből. ............ Lehetett volna máskép is, nem kellett volna “idáig” jut­nunk, az oroszokat könnyű lett volna még par évvel ezelőtt megverni, könnyű lett volna a békét úgy megkötni, hogy az oroszok ne tarthassák megszállva fél Európát — mondják a bölcsek, akik csakugyan “előre tudták”. Ma is az okos emberek tömege keresi a megoldást, de nem fogják megtalálni: Churchill, Nehru, Pearson, Eden, Dulles állandó tárgyalásokkal, végnélküli konferenciákban keresik a kibontakozás lehetőségét. Sok hiba történt a múlt­ágyú áll s az van alája írva : Ultima ratio regum, (a hata­­jlom utolsó eszköze). Egyszerű volt minden ezelőtt : az utolsó I eszközt alkalmazták, ha minden más hiábavaló lett. De mi történik ma ? Fenyegetés, ágaskodás, végnélküli ídegharc, összpontosítás, hajóhadak, nagy hadseregek moz­gósítása, de csak “eddig”, tovább nem ! Amerika nem kockáztathat, jólét, bőséges nagy ország, “piacok szerzése” nem ér meg egy mai háborút, míg életére nem törnek : vár. Oroszország nem akar háborút, mert még nem tart ott s nagy fejlődésre van még addig szüksége, ha egyáltalán szüksége van, vagy lesz egy háborúra. Talán a hidegháborúval is eléri céljainak nagy részét. Ha az események kiélesednek, az összes nagyfejűek ösz­­szebujnak, konferenciáznak, közvetítenek, békítenek, repül­nek, utaznak, egyengetnek. A fegyverek azonban hallgatnak. Ezt a furcsa krízist ezen a ponton lehet csak és kell vizsgálni. Egy nagy átalakuláson megy át az emberi történe­lem, csak észre kell venni : a fegyverek felmondták a szolgá­latot ! Nem szabad ezen meglepődnünk, csak tudomásul kell vennünk, ahogy a világ vezetői látszólag már tudomásul is vették. A fegyverek neutralizálták és túlélték önmagukat : borzalmas pusztításuk minden győzelem nyereségénél na­gyobb kockán forog, nemcsak városok, országok, hanem az egész emberiség léte. Senki sem mer a fegyverekhez igazán hozzányúlni. Addig fejlődnek csak a nagy ellentétek — soha nagyobbak nem voltak a történelem folyamán — konzequen­­ciái, míg a fegyverekhez nem kell nyúlni. Hiszen az atom­bombát esetleg ki lehetne kapcsolni a háborúból, ahogy a mérges gázt is automatikusan kikapcsolták a második világ­háborúból, de egy félig már esetleg megvert, elkeseredésében nem válogatós hatalom nem fog gondolkodni, hogy haszná­latával megkísérelje megmenteni kockán forgó létét. És ki tud várni eddig a pillanatig, mikor órákon múlhat országok létezése ? Az események azonban futnak tovább. Nem fog megállni az atomfegyverek miatt semmi. Az atombomba is hozzátar­tozik ugyan a történelemhez, de nem az atombomba csinálja a történelmet, hanem a történelem az atombombát. A történelemnek más eszközt kell úgylátszik kitalálni a jövő felé vezető utak, az áthidalhatatlan ellentétek megol­dására s azt ki is fogja termelni önmagából, mint a kagyló a gyöngyöt, ha homok került az élő testbe. A legutóbbi napok eseményei máris, mintha azt mutatnák, hogy vannak más eszközök is, van talán más megoldás is. Egy még feszültebb idegháború következik : a Malenkov-Bulganin eset jelentő­sebb, mint a kínai feszültség, mintha egy idegszakadás tör­tént volna az orosz idegrendszerben. Valahol el kell szakadni a csontokig tulfeszült idegeknek, ha az egy nemzeti idegrend­szer is, ha hosszabb is az útja ennek az életre-halálra menő sakk-matt játéknak — akkor is, ha a fegyverek felmondták a szolgálatot. Vagy talán annál inkább. J. K. 4* 4* 4* 4* 4« 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 41 rí? 4* 4* 4* 4» 4* 4* 4* 4* 3? "AUTOMATION" - IPARI FORRADALOM AZ ÉRDEKLŐDŐ SÉTATÁRS Irta : Szitnyai Zoltán. Sietve átvágtam az utca másik oldalára. De ő már megpillantott. Néhány “helló”-t hajított utánam. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Aztán keresztnevemet bömbölte : — Dezső ! Dezső ! Nem vettem tudomásul. Más Dezső is akad ebben az osztrák városban. Végül vezeték­nevemet röpítette utánam. Tenorjának dina­mikus hangszórójával bemutatott a járóke­lők sokadalmának. Ez megállásra kényszerí­­tett. Úgy tettem, mintha nagyon örülnék és mosolyogva fordultam feléje. Kövéren, kipirultan és lihegve döcögött át az úttesten. Szokása szerint olyan megálla­pítással kezdte a társalgást, amit nem öröm hallani. — Meghíztál, alaposan meghíztál öregem. Balkarjának vaskos horgonyát a karomba akasztotta és bekapcsolta a motort. Úgy vitt magával, mint oldalkocsiját a kerékpár. Aj­kainak húsos szelepe szuszogva fújtatta az ingerkedő szavakat : — Alig hittem a szememnek, amikor meg­láttalak. Fanyar mosollyal védekeztem : — Talán ez a kabát teszi. Amióta nyuga­ton vagyok, másokra szabatom a ruháimat, hol Kanadában, hol meg Amerikában. — Te csak ne védekezz. Ami igaz, az igaz. Nem szégyen kövérnek lenni. Én sem szé­gyenlem, hogy az vagyok. Ráhagytam. Ezzel az emberrel szemben a védekezés egyetlen mójda az, hogy kikap­csolom hallószervem működését. Egyszerűen nem veszek tudomást róla. Mintha nem. is lenne. Aztán egyebet sem tettem, mint az ő létezésével viaskodtam. Fárasztott a karja, idegesített vékony gégehangja. Legalább ne velem vitetné magát. Egyre bosszúsabban feszengtem, apró mozdulatokkal húzkodtam íkijjebb a karomat, de ő az utolsó pillanatban tetten ért és valósággal magához bilincselt. Végül fellázadtam. — így talán kényelmesebb, — mondtam nagyon határozottan. Megsértődött. Elszótlanodva tett néhány lépést. Némán szuszogott, fújtatott. Meg kell torolnia lázadásomat. Törte a fejét. Váloga­tott lehetőségei között. Aztán visszatért arra, amivel kezdte. Tudta, hogy mi sem kellemet­lenebb, mint ismételten hallani azt, ami kel­lemetlen. — Szóval egy kis kappanhájat növesztet­tél — és elégedetten megtapogatott. — Hja, ez már így van, a mi korunkban. — Hogy-hogy a mi korunkban ? — és in­gerülten húztam fel a szemöldökömet. Hi­szen ez az alak legalább tíz évvel idősebb nálam. — Csak nem akarod letagadni azt is, hogy egyidősek vagyunk ? — Le-ta-gad-ni ?. .. Azt is ?. . . Az előbb sem tagadtam le semmit. Egyébként pedig legalább tíz évvel vagyok fiatalabb nálad. — Nálam ?... Te ?. .. Megnézett és megállt. Hosszan, jóízűen nevetgélt. Kövér teste zötyögött, hájas arca lilásan kivörösödött. Féltem, hogy megfullad. Még a halálba neveti magát ez az áldott jó ember. — Csillapodj — mondtam és elővettem az útlevelemet. — Ebből láthatod, hogy semmi okod sincs a nevetésre. AMERIKA VÁMPOLITIKÁJA Az amerikai vámpolitikát a kongresszus legközelebbi ülésszaka felülvizsgálás alá ve­szi. Nem könnyű dolog lesz olyan elvekben megállapodni, amelyek a belföldi követelmé­nyeket és a külföld várakozásait is kielégítik. A tizenkilencedik század első felében a vá­mok felállításának egyetlen célja az volt, hogy a kincstárnak jövedelmet biztosítsanak. Még 1860-ban is, amikor Amerika még csak mezőgazdasági terményeket produkált, a vá­mok igen alacsonyak voltak. De az 1860-as és 1910-es évek között felállított uj iparágak vámvédelmet igényeltek az izmos európai iparvállalatokkal szemben. Különösen Ang­liának, Európa legerősebb iparországának versenyétől kellett a honi ipart megvédeni. Az első világháború kitörése Amerikát sok fontos anyag forrásától vágta el. Igen fontos vegyianyagokat, orvosságokat nem lehetett Németországból behozni. Hogy a belföldi vál­lalkozást ez anyagok előállítására serkentse, az amerikai kongresszus erőteljes vámemelé­sekhez kezdett. 1930-ban a SmooNHawley Act a tételeket a legmagasabb színvonalra emelte fel. Ez a törvényhozás a republikánus párt kezdeményezésére történt és azóta is ez a párt az, amely a magas vámtarifát pár­tolja. Az 1934-i demokrata kongresszus vámle­szállításokba kezdett, a kölcsönösség el­vén állva ; minden országgal szemben, amely a saját tarifáit leszállította, Amerika is mél­­tányosabb tételeket szabott meg. A második Feltette pápaszemét és elkomorodva nézte adataimat. Dühítette, hogy csatát vesztett és vissza kell vonulnia. Nem ezért lasszózott magához ! Elgondolkodva adta vissza útleve­lemet, majd rámhunyorított vizenyős sze­mével : — Nagy kópé vagy öregem. — Miért lennék nagy kópé ? Valójában azt szerettem volna felelni, kogy kópé az öregapád. Aprókat nevetett. — Mondjuk, hogy ügyes. Sikerült megfia­­talíttatnod magad. — No hallod ! Csak nem tételezed fel, hogy okmányt hamisítottam ? Ennél is jobban dühített, hogy öregebb­nek tart magánál. — Most én mondom, hogy csillapodj — és megveregette a vállamat. Láthatóan élvezte, hogy kihozott a sodromból. — Hiszen én csak vicceltem. Te azonban nagyon megöregedtél, amióta nem találkoztunk. Nem feleltem, ő azonban szórakozni akart. Természetesen az én rovásomra. Tovább ér­deklődött : — Különben, hogy megy sorod ? Mindenki tudja, hogy cudarul, de ha be­vallom, a nyakamba borul örömében. — Remekül, még soha az életben ilyen jól — feleltem hát vidoran. — Az ősszel egy ki­sebb utat tettem Franciaországban és ta­vasszal Olaszországba készülök. — Érdekes, — felelte rosszkedvűen és gyanakodva nézett rám. Nem mintha elhitte volna, amit mondtam, hanem mert gyanús­nak találta, hogy nem panaszkodom. Ez azt jelenti, hogy ha nem is megy jól a sorom, de meg vagyok valahogy. Neki ez is sok. Gond­talan élete élvezéséhez tartozik, hogy má­sok gondokkal küzdjenek. Elhúzódott, léptei lelassultak. Türelmének mérlege betelt. Már csak azon törte a fejét, hogy mivel bocsás­son utamra. Válogatott gazdag gyűjtemé­nyének leltárában. Elmosolyodott, amikor megtalálta a leghatásosabbat. Megállt és bucsúzkodó mozdulattal nyújtotta a kezét. Csak megemelte, hogy eléje járuljak az en­gedélyezett kézfogásra. Én is így tettem. Két egymásnak szege­zett kar lebegett a levegőben, két mozdulat­lan és nyitott tenyér. Köhintett és gúnyosan görbültek el az aj­kai. Neki így is jó. Amit még mondani akar, ahhoz kézfogás sem kell. — No és mikor vándorolsz ? Ezt tőrdöfésnek szánta. Pontosan tudta, hogy tüdőfoltom van és talán soha az életben ki nem vándorolhatok. Legfájóbb pontomon akart megsebezni. Engem azonban jókedvűvé tett, hogy kö­zös sétánk végétért. Közelünkben német rendszámú kocsi ajtaját tárta ki a sofőr és jó ismerősöm, idősebb elegáns úr közelített a kocsi felé. Kaján ötletem támadt. — Kivándorlásról szó sincs ! — nevettem fel. — Épp ott jön a társam, akivel gyárat vettem Münchenben. Vele megyek most a ko­csinkon. Biccentettem és máris német ismerősöm­höz léptem. Arra kértem, hogy vigyen ma­gával egy darabig. Az elrobogó kocsi ablaká­ból visszaintettem sétatársamnak. Az a járda szélén állt kövéren és" megkö­vültén. Holnap már tudja, hogy nem mond­tam igazat, de mégsem viheti magával azt a cudar örömét, hogy ismét sikerült rossz per­ceket szereznie valakinek. világháború uj elhatározásokat követelt. Az amerikai vámpolitika a világ külpolitikájá­nak szerves része. Barátokat vagy ellensége­ket szerzünk, biztonságunkat és barátaink biztonságát érintjük vele. A külföldi vállala­tokat képesekké kell tennünk arra, hogy amerikai cikkeket vásárolhassanak és hogy saját közgazdaságukat fellendíthessék. A vámegyezmények ennélfogva sok esetben az 1934-es színvonal alá nyomták a tételeket. Az 1955-ös kongresszus fogja eldönteni, folytassák-e a vámcsökkentéseket, vagy for­dítsák-e vissza az irányzatot. Eisenhovrer elnök további csökkentést javasol, hároméves szerződésekkel. Az előző kongresszus egyéves kiterjesztést engedélyezett csak, amely jú­nius végén lejár. Az elnök javasolni fogja a “Buy American Act” módosítását is, amely kormány rende­léseknél 25% kedvezményt biztosít a belföldi szerződőknek. Valószínű, hogy a Genf ben legutóbb 35 nemzet által elfogadott elvek alapján fogja a vámok leszállítását kérni. A törvényhozás véleménye megoszlik e kérdésben. Sokan azt vitatják, hogy a kül­földnek már nincs szüksége támogatásra, mások a belföldi fogyasztókat kívánják vé­deni az iparvállalatokkal szemben. Az élet­­színvonal emelését remélik a vámok leszál­lításától, mások azt hangoztatják, hogy az iparvállalatok védelme a munkásság védel­mét is jelenti. Érdekes lesz, vájjon a demokrata párt, amely hagyományosan az alacsony vámta­rifa híve, támogatni fogja-e az elnököt a té­telek leszállításában ? i

Next

/
Thumbnails
Contents