Kanadai Magyarság, 1955. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-29 / 5. szám

1955. január 29. KANADAI MAGYARSÁG KANADAI *%<Htq<VUaKá Szerkesztőség és kiadóhivatal: 362 Bathurst St. Toronto. Telefon: EM-3-7678. Laptulajdonos-fó'szerkesztő: KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent. , Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25. Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk ! Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ Igen tisztelt Főszerkesztő Ur ! Nagy és őszinte érdeklődéssel kisérem a b. lapjában meg­jelenő írásokat, amelyek egyrészt a száműzetésben élő ma­gyarságban a lelket tartják, másrészt megjelölik a lélekgyil kosság különböző válfajait. Egyrészt tehát figyelmeztetnek feladatainkra, másrészt azon kísérletekre, amikkel meg akar­nak minket gátolni feladataink teljesítésében. Egyre többet olvasunk ezekkel kapcsolatban az egység­törekvésekről is, aminek megvalósulását minden becsületes ember szívből kívánja. Mindezekhez a következőkben szeret­nék hozzászólni. Igaz, hogy a társadalom nagyobb része elitéli a névtelen leveleket, mende-mondákat és álneves, stb. közleményeket, — de az is igaz, hogy tehetetlenül nézi az utánuk támadt bom­lást. Ez a tehetetlenség a társadalom nehézkességéből ter­mészetszerűleg adódik. Sajnos, ehhez járul igen sokszoi a megfelelő vezetők hiánya. Az adott vezetők közül sokan ma­guk előtt téves, — hogy ne írjam : hamis érvekkel mente­getett semlegessége. Nem szabadna pedig nekik elfelejteniük, hogy aki tisztséget visel, annak kötelességei is vannak ! El­sőrangú kötelességük, hogy őrködjenek a magyar becsület és társadalmi béke megtartásán. Nem adhatják az előkelő idegent abban a közösségben, amelyhez tartoznak, s amely­nek bizalmát élvezik. A társadalom vezetés nélkül válik tö­meggé. A vezetők, amikor felbukkannak a társadalombom lasztó jelenségek, erélyes kézzel rendet kell teremtsenek. így majd megszerzik maguknak azt á tekintélyt, amely szankciók alkalmazására is felhatalmazza őket. Saját jólfelfogott érde­keiken kívül félreérthetetlen magatartást vár tőlük a magyar becsület védelme is. Senki se higyje, hogy e “belső” torzsal­kodásoknak a híre megáll a célbavett közösség határainál. Ennek ellenkezőjéről gondoskodnak lelki ismeretlenségükben a gyülöletszítók. Nemzeti becsületünk kérdése tehát, hogy megszüntessük végre az emigrációban dúló Isten- és ember­­ellenes egyének romboló tevékenységét. Tegyük ezt a leg­sürgősebben és a legkíméletlenebb eszközöktől sem vissza­riadva. Ország nincs, ami büntető intézkedésekkel érvényt sze­rezhetne az erkölcsi törvényeknek, de van egy békére és együttműködésre áhítozó társadalom. Ez a társadalom a Ha­zánk és népe felszabadítása érdekében önzetlenül dolgozókat támogatná, ha velük szemben nem támasztanának benne ké­telyt, bizalmatlanságot erkölcstelen akarnokok. Moszkva és társutasai végtelen örömére otromba rágalomhad járatuk eredménye mindenütt jelentkezik. Tehetséges és hivatott embereink visszavonulnak a nemzet ügyének szolgálatától, s az emigráció széles rétegeiben még élő ép erkölcsi érzék negatív irányban tapasztalható : őszinte undorral és megbot­ránkozással vegyes bizalmatlansággal húzódnak el “elefánt­csonttornyuk vélt védelme alá” honfitársaink. Befejezésül tehát konkrét javaslatokat teszek : 1. ) Vagy a már meglévő egyházi, társadalmi szervezetek tisztázzák az egyes helyeken fölmerülő vitás ügyeket, külö­nösen, ha azok személyek becsülete sérelmére elkövetett vá­daskodásokat tartalmaznak ; 2. ) Vagy ahol ilyen erkölcsi testületnek minősíthető szerv nem volna, ott is akadnak olyanok, akiktől e közérdekű fel­adat vállalására Becsületszék hívható létre ; 3. ) Ezek a szervek a sajtóval egyetértésben általánosság­ban is ítéljék el a névtelen és ilyen esetekben névtelennek minősülő álneves közleményeket, stb. Ha pedig kidéiül a megfelelő bizonyítás során — az ilyen rágalomgyárosok ki­léte, állítsák őket könyörtelenül a sajtó nyilvánossága előtt is pellengérre. Mindenki érzi és látja, hogy a tehetetlenség holtpontjá­ról sürgősen el kell mozdulnunk, különben társadalmunkat rövidesen fel fogják őrölni a nyíltan és alattomban romboló elemek. Viszont, ha a tisztogató munkát elvégezzük, értelem­szerűen megnyílik az út a magyar egység felé. Soraim szives közlését kérve és azt előre is köszönve, ma­radok Főszerkesztő Urnák őszinte tisztelője : Kluka G. János. “SCHUH PLATTER” KEDVELT BAJOR PÁROS A régi német népi tánc egyik legvonzóbb fajtája a Schuhplat­­ter; — hogy a nőt hogyan “hó­dítja meg” a férfi, talál drámai kifejezésre ebben a bajor “ud­varlási” párosban. A tánc kez­detekor a nő illemtudóan köröz, s a férfi űzi; s hogy a figyelmet magára terelje : tapsol. A hölgy közömbössége lassan felenged, s a forgó landler-t már együtt rop­ják. A tánc végefelé jelképes mozdulatokban jut kifejezésre, hogy a hölgy az urat “elfogad­ta”. Ezt a táncot az uj német be­vándorlók hozták Kanadába. Emlékezz erre, mikor Szülőha­zádra gondolsz. OLD VIENNA HELGA Irta : Lagerlöf Zelma. Törvényszéki teremben vagyunk, mesz­­szi vidéken. A terem felső végében, a tör­vény asztala mellett ül a bíró. Erős, vállas ember, az arca széles, durva metszésű. Órák hosszat ítélkezett már egyik ügyben a másik után és végre is valami bosszús komorság telepedett rá. Nehéz volna meg­mondani : a tárgyaló terem fülledt, forró levegője hat-e rá nyomasztóan, vagy az okozza a rossz kedvét, hogy e sok kicsi­nyes marakodással kell foglalkoznia, me­lyek mintha csak azért keletkeztek volna, hogy az emberek összeférhetetlenségét, kegyetlenségét és kapzsiságát feltárhas­sák. Éppen most vette elő a legutolsók egyi­két a mára kitűzött tárgyak közül. Tai­­tásdíj-követelésről van szó. Ezt az esetet már az előző ülésnapon is tárgyalták és éppen most olvassák fel az első tárgyalás jegyzőkönyvét. Ebből elő­ször is az derül ki, hogy a panaszos eg\ szegény szolgáló s a vádlott házas ember. Kisül aztán az is a jegyzőkönyvből : a vádlott kijelentette, hogy a panaszos jog­talanul és csak nyereségvágyból idéztette meg: Elismeri, hogy a panaszos egyideig az ő tanyáján szolgált, de ő ez idő alatt semmiféle szerelmi viszonyt nem folyta­tott vele és annak semmi joga sincs, hogy tőle bármi támogatást is kívánjon. A pa­naszos azonban megmaradt a követelése •mellett ; és egynéhány tanú kihallgatása után a vádlottnak kötelességévé tették, hogy esküvel bizonyítsa az igazát, ha azt nem akarja, hogy a követelt támogatás megfizetésére ítéljék. Mind a két fél megjelent és most egy­más mellett állnak a bíró asztala előtt. A panaszos nagyon fiatal és úgylátszik, meg van rémülve. Sír szégyenében és nagyne­­hezen törölgeti a könnyeit egy összegön­gyölt zsebkendővel; mintha nem is volna képes kiteregetni. Fekete ruhát visel, mel\ meglehetősen újnak és használatlannak tetszik, de olyan kevéssé illik rá, hogy az ember hajlandó azt hinni : kölcsön kérte valakitől, csakhogy tisztességesen jelen­hessék meg a törvény előtt. Ami a vádlottat illeti, azon első pillan­tásra meglátszik a jó mód. Negyven esz­tendős lehet és magában bízó, élénk meg­jelenése van. Nyugodtan áll a bíró előtt. Persze nem tesz úgy, mintha különös örö­me telnék abban, hogy itt állhat, de elfogó­dottság éppenséggel nem látszik meg rajta. Mikor a jegyzőkönyvet felolvassák, a bíró a vádlotthoz fordul és megkérdezi : megmarad-e a tagadása mellett és kész-e az esküt letenni. Erre a kérdésre tüstént, gyors igennel válaszol a vádlott. Kotorászni kezd a mel­lényzsebében és előhúzza a pap bizonyítvá­nyát, hogy tisztában van az eskü fontos­ságával és jelentőségével és semmi aka­dálya nincs a megesketésének. A panaszos egész idő alatt szakadatla­nul sírt. Úgy látszik, nem tudja a félénk­ségét leküzdeni és csökönyösen földre süti a szemét. Még nem emelte fel annyira a tekintetét, hogy a vádlottnak szemébe néz­hetett volna. Most, mikor az kimondta az igent, ösz­­szerezzen. Néhány lépéssel közelebb megy a biróhoz, mintha valami ellenvetése vol­na ; hanem aztán megáll. Mintha azt mon­daná magában : ez mégis lehetetlen, nem mondhatott igent. Nem hallottam jól. .. Eközben a bíró kezébe veszi a bizonyít­ványt és ugyanakkor int a törvényszolgá­nak. A szolga az asztalhoz lép, hogy elve­gye s a vádlott elé tegye a bibliát. A panaszos hallja, hogy valaki elmegy mellette ; nyugtalankodni kezd. Erőt vesz magán, fölemeli a tekintetét annyira, hogy az asztalon végiglásson, s ekkor észreveszi, hogy a szolga a bibliát rendezgeti Most megint úgy tetszik, hogy valami ellenvetést akar tenni. De ismét nyugton marad. Hiszen az lehetetlen, hogy meges­küdjék. A bírónak meg kell akadályoznia ebben. A bíró nagyon okos ember és nagyon jól tudja, hogyan gondolkoznak, hogyan éreznek a földijei. Tudni kellene, milyen szigorúak ezek az emberek mind, mihelyt a házassággal kapcsolatos dolgokról van szó. Nem ismernek súlyosabb bűnt annál, amit ő elkövetett. Bevallott volna-e ilyes­mit, csak úgy magától, ha igaz nem lenne? A bíró tudhatná jól, milyen szörnyű meg­telen személy és a bíró nem érezhet rész­vétet iránta. Megtörténik néha, hogy a bíró beleavat­kozik valami ügybe, jó és okos tanácsadó gyanánt, aki megóvja a feleket attól, hogy teljesen tönkretegyék egymást. De most' fáradt és kedvetlen és eszébe sem jut más, minthogy hagyja a törvényes eljárást. Leteszi a bizonyítványt és néhány szó­val azt mondja a vádlottnak : reméli, hogy alaposan megfontolta a hamis eskü vég­zetes következményeit. A vádlott épen olyan nyugodtan hallgatja, mint eddig ; tisztességtudóan és valamelyes méltóság­gal válaszol. A panaszos végtelen ijedtséggel hall­gatja mindezt. Egy-két heves mozdulatot tesz és összeszorítja a kezeit. Most a bírói szék előtt akar beszélni. Rettentő harcot vív a félelemmel és a zokogással, mely ösz­­szeszorítja a torkát. A vége mégis csak az, hogy nem tud hallható szót kiejteni. Az eskü hát meglesz. Esküdni fog. Sen­ki sem akadályozza meg, hogy eljátssza a lelke üdvösségét. Mindeddig nem hihette, hogy ez meg­történik, De most elfogja a bizonyosság érzése, hogy a küszöbön van, hogy a kö­vetkező pillanatban meg fog történni. Olyan rémület vesz erőt rajta, amely min­den eddig ismert rémületnél hatalmasabb. Megkövültén áll, nem sír többé. A szeme kimered. Hát az a szándéka neki, hogy a felesége miatt hamis esküvel tisztázza magát ! De hát akármennyi baja lenne is vele — azért még nem szabad eldobni a lelke üd­vösségét. Nincs rettentőbb dolog a világon, mint a hamis eskü. Valami titokzatos szörnyű­ség veszi körül ezt a bűnt. Erre nincs ir­bát ejt, úgy hogy a bíró kénytelen elölről kezdeni. Most már egy szikrája sem marad a re­ménynek. Most már tudja, hogy a férfi hamisan fog esküdni, hogy magára akarja vonni Isten haragját egész jövendő éle­tére. Ott áll és kezét tördeli tehetetlenségé­ben. És ez mind az ő bűne, mert bevádolta! De hiszen munka nélkül volt, éhezett, fagyoskodott. A gyerek halálán volt. Ki máshoz fordulhatott volna segítségért ? Nem is hitte volna soha, hogy az az em­ber képes lesz ilyen szörnyű bűnre. Most még egyszer elmondta a bíró az esküformát. Egy-két pillanat csak és a tett végre van hajtva. Az a tett, amely után nincs visszatérés, amelyet sohasem lehet jóvátenni, eltörölni. Éppen amikor a vádlott újra elkezdi mondani az esküt, a leány előre rohan, fél­relöki kinyújtott kezét és magához ragad­ja a bibliát. Valami rettenetes borzalom bátorságot adott neki végre. Nem szabad annak az embernek eljátszania a lelkét. Nem sza­bad ! A szolga tüstént elősiet, hogy rendre intse és elvegye tőle a bibliát. A leány iszonyúan fél mindentől, ami a törvény­székkel összefügg s azt hiszi, hogy fegy­­házba juttatja az, amit most elkövetett. De nem adja oda a bibliát. Történjék akár­mi, azt az esküt nem szabad letenni. Az esküdni akaró férfi is odafut, hogy meg­ragadja a könyvet ; de neki is ellenszegül. Természetesen óriási csodálkozást kelt az, ami most történik. A hallgatóság a bí­rói asztal felé tódul, az esküdtek felemel­kednek, a jegyző felugrik, kezében fogva a tintatartót, hogy fel ne fordítsák. A bíró most hangosan, haragosan el­kiáltja : — Csend ! — és mindenki moz dulatlanul áll meg. — Mi jut az eszedbe ? Mit akarsz a bib­liával ? — kérdi a bíró kemény és szigorú hangon a panaszost. A leány félelme megenyhül e kétségbe­esett tettétől, elfogódottsága elmúlt, tu­dott válaszolni. — Nem szabad, hogy letegye az esküt ! — Hallgass és add vissza a könyvet! — kiáltja a bíró. De az nem engedelmeskedik ; mind a két kezével belekapaszkodik a könyvbe. — Nem szabad, hogy letegye az esküt ! — kiáltja féktelen hevességgel. — Olyan nagyon fontos neked, hogy megnyerd a port ? — kérdi a bíró egyre élesebb hangon. — Visszavonom a panaszt ! — kiált fel a leány hangosan, metsző hangon. — Nem akarom arra kényszeríteni, hogy meges­küdjék ! — Mit kiabálsz ? — kérdezi a bíró. — Elment az eszed ? A leány hevesen kapkod lélegzet után és iparkodik lecsöndesülni. Maga is hallja, mennyire kiabál. A bíró azt hiheti, hogy megbolondult, mert nem tudja nyugodt szavakkal megmondani, amit akar. Még egyszer küzd magával, hogy erőt vehessen a hangján és most sikerül is. Lassan, ko­molyan, hangosan mondja, egyenesen a bíró szemébe nézve : — Visszavonom a panaszt. A gyermek­nek ő az apja. De még most is szeretem. Nem akarom, hogy hamisan esküdjék ! Egyenesen, elszántan áll a törvény asz­tala előtt és egyenesen a bíró szigorú ar­cába néz. Mindkét kezét az asztalra tá­masztva ül ott a bíró és soká, soká nem veszi le róla a szemét. És míg a leányra néz, nagy változás történik benne. A pety­­hüdtség, a bosszús kifejezés mind eltűnik a vonásairól s a nagy durva arcot szinte megszépíti a megindulás. Lám, lám, gon­dolja a bíró, ilyen az én népem. Nincs pa­naszom rá, mikor még a legaljában is eny­­nyi szeretet és istenfélelem akad. Hanem egyszerre csak észreveszi a bíró, hogy a szeme könnyel telik meg ; szinte megszégyenülve rezzen össze és gyors pil­lantást vet maga köré. És látja, hogy az Írnokok és a szolgák és az ülnökök egész hosszú sora mind előre hajolt, hogy azt a leányt nézze, aki a bibliát szivére szorítva áll a bírói asztal előtt. És valami ragyogást vesz észre az arcukon, mintha valami na­gyon szépet láttak volna, ami lelkűk mé­lyéig megörvendeztette őket. Aztán végignéz a bíró az összegyűlt né­pen is, és úgy rémlik neki, mintha ezek az emberek mind némán, lélegzetüket vissza­fojtva ülnének ott ; mintha éppen most hallották volna azt, amire legjobban vágy­tak. Legutoljára a vádlottra néz a bíró. Most ő az, aki lesütött fejjel áll ott és a földre néz.' A bíró újra a szegény leányhoz fordul. — Legyen úgy, ahogy akarod, — mond­ja. — A panasz visszavonatik — diktálja a jegyzőnek. A vádlott olyan mozdulatot tesz, mintha valami ellenvetése volna.. — No, mi az ? Mi az ? — kiált rá a bíró. — Van talán valami kifogásod ? A vádlott még mélyebbre csüggeszti a fejét s aztán alig hallhatóan mondja : — Nincs, nincs, így lesz a legjobb ! A bíró mozdulatlanul ül még egy pilla­natig, aztán hátratolja a súlyos széket, fel­áll és az asztalt megkerülve, odalép a pa­naszoshoz. — Köszönöm — mondja és a kezét nyújtja neki. A leány most letette a bibliát, áll sír és törli a könnyeit az összegöngyölgetett zsebkendővel. — Köszönöm, — mondja mégegyszer a bíró és olyan gvöngéden, olyan óvatosan fogja meg a kezét, mint valami törékeny, drága jószágot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents