Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1953-01-10 / 2. szám
KANADAI MAGYARSÁG 2 1953 JANUÁR 10. Mi történt az elmúlt hónapokban otthon ? GERő ÉS A MAGYAR GAZDASÁGI HELYZET ! Olvasóink írják (HOZZÁSZÓLÁS A “KANADAI MAGYAR MUNKÁS” 1952 DECEMBER 18-IKI SZÁMÁBAN MEGJELENT WELLANDI ESETHEZ). Múlt heti számunkban már részletesen foglalkoztunk a“K. M. Munkás” december 18-iki számában megjelent wellandi D.P.-k és kommunisták között lefolyt verekedésről az ottani Munkásotthonban. Cikkünknek óriási visszhangja volt és rengeteg levelet kaptunk olvasóinktól. Ezekből közlünk az alábbiakban egyet, amely épen Wellandból érkezett és az ügyet a magunk részéről ezzel le is zárjuk. Az ország komunista gazdasági helyzetébe mindig csak közvetett módon tudunk betekinteni. A százalékszámokban közölt adatok nem adnak megfelelő ellenőrzési lehetőséget. Gerő miniszterelnökhelyettes november 29-i átfogó helyzetismertetése kedvező globális eredményadatokat igyekszik feltüntetni, amennyiben a beszéd szerint a teljes termelés egynegyedével lett volna több 1952 első tíz hónapjában, mint az előző év hasonló időszakában. Ugyanakkor az egész beszéd egyetlen korholó és könyörtelen kritika, a felgyülemlett rengeteg hiba és viszszásság feltárása. Már hozzászoktunk a kommunista hajszolás hangjához, ez a beszéd azonban sokkat több volt ennél. Olyan utolsó figyelmeztetés féle, melyben magának Moszkvának hangját kell felismernünk. Gerő röviddel azelőtt járt a szovjet fővárosban s talán jogos a feltevés, hogy a beszédnek még további következményei is várhatók. Vezető állásokban lévő társai közül elsősorban Szíjártó Lajos építésügyi minisztertársát támadta. Ennek különös érdekességet kölcsönöz az a körülmény, hogy Szíjártó a moszkovita garnitúra tagja, az első ilyen egyén, aki felett a sülylyesztő harangja megkondülni látszik. Gerő beszédének mezőgazdasági részében szintén az erős kritika hangja dominál. Újra megtudjuk, mekkora nehézségek között halad a kollektivizáció, melyet viszont fékeveszetten erőszakolnak. Nagy Imre miniszterelnökhelyettes november 6-i nyilatkozata szerint az ország szántóterületének egyharmada van már kolelktivizálva. AZ “ŐSZINTESÉG” RUGÓI Gerő Ernő beszámolója megdöbbentő képet ad a magyar mezőgazdaság jelenlegi helyzetéről. Kiderül a beszámolóból, hogy az aszály és fagykárok valóban kivételesen rossz terméseredményeket okoztak. Fönnáll azonban az a probléma, vájjon most az eddig követett módszer megfordítottaként nem a természeti katasztrófát teszik-e felelőssé a mezőgazdasági válság egyéb okai helyett is ? Bizonyos, hogy a súlyos mezőgazdasági válságért ismét elsősorban a kulákot teszik felelőssé. De felelőssé teszik az egész egyénileg dolgozó parasztságot, felhasználva még a mezőgazdasági szektor súlyos bajait is arra, hogy helyzete súlyosbításával kényszerítsék a termelőszövetkezetekbe való belépésre. Az egyénileg dolgozó parasztság nem kap vetőmagot, ezt neki kell előteremtenie. Azokat a követeléseket, amelyekkel az egyénileg dolgozó parasztokkal szemben fellépnek semmivel sem csökkentették, a rossz termés és az ezzel járó vetőmaghiány elleifére. De kiderül az is Gerő Ernő beszédéből, hogy hiába részesítették minden lehetséges előnyben a termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat a magángazdaságok felett, a kollektivizált gazdaságok terméseredményei a legtávolabbról sem felelnek meg az állam által javukra hozott áldozatok nagyságának, sőt nem egy területen alatta maradnak a^ háttérbe szorított, sőt egyenesen üldözött egyénileg dolgozó parasztság terméseredményeinek. Túlzott lenne azonban Gerő Ernő beszámolójának sötét tónusából arra következtetni, mintha valóban a magyar mezőgazdaság végső katasztrófájáról lenne szó. Számba kell venni, hogy az eddigi szépítések és tagadások után miért vázolja most ilyen ijesztő vonásokkal az uj miniszterelnökhelyettes a mezőgazdasági termelés helyzetét ? Bizonyos, hogy a magyar gazdaság szovjet parancsolói elégedetlenek a mezőgazdasági termelés eredményeivel. Gerő Ernő mint engedelmes szószólójuk, vállalja azt a szerepet, hogy lefelé hangot ad a szovjet elégedetlenségnek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mezőgazdaságra nehezedő kényszer és nyomás az eddiginél is erősebb lesz, a szovjettömb globális vonatkozásában pedig azt jelenti, hogy Magyarországot az eddiginél is nagyobb mezőgazdasági kivitelre akarják kényszeríteni. A rossz termés bevallása tehát egyrészt mosakodás a Szovjetunió felé, másrészt pedig furcsa módon to-Szinte könnyeztem az elragadtatástól, amikor a napokban elolvastam a “Pravda” torontói kisöccsének cikkét a D.P. banditák garázdálkodásáról. Csodálatos, költői, felejthetetlen ! Ez aztán az újságírói etika, vitaképes hang, a tősgyökeres lenin-sztálini .vonalhűség a zsurnalisztika útvesztőjében. Szinte magamelőtt látom a cikk villámlószemű szerzőjét, — úgyis mint bérrabszolgát. — amint habzó szájával éppen háborog a D.P. “banditák” ellen. El tudom képzelni azt az igaz felháborodást, mellyel Biri néni és a többi bolsi barát fogadta a felháborító esetet. Sőt azt is elképzelem mennyivel jobban örült volna a szerkesztő elvtárs úr, ha műfelháborodásáért rubel helyett dollárt kap, hiszen : “Jobb ma egy veréb, mint holnap. ..” No de hagyjuk, hogy mi lesz holnap. Beszélgessünk inkább erről a vezércikkecskéről. Tudják elvtárs urak és hölgyek, mi D.P. “banditák, importált fasiszta gonosztevők” csendes derűvel néztük eddig a maguk piszkálódásait. Tisztában voltunk ugyanis vele, hogy a patkányok akkor üvöltenek a legjobban, amikor süllyed a hajó, vagy a bánya beomlani készül. Meg aztán azért is tűrtünk nyugodtan, mert az okosabb enged. Hazudozásaikat pedig Arany János (cégéres kulák családból származó, fasiszta uszító zugfirkász) halhatatlan soraival magyaráztuk : “De költőnek, bár lénye isteni, nemcsak szabad, szükség füllenteni”. őszintén szólva én magam, amikor, mint tapasztalatlan vábbi eredmények kikényszerítésének eszközévé válik. Végeredményben a mezőgazdasági válság legfőbb áldozata a magyar helytállás különös értékes rétege : a magyar parasztság. kezdő az első egy-két példányt elolvastam lapjukból egész extázisbán voltam, mert ahogy maguk írnak amellett Verne fantáziája is eltörpül. A rubel pedig gurul és szolgái a parancsokat gondolkozás nélkül teljesítik és menetelnek az ötödik hadoszlopban, hogy a keresztény világrendet elpusztítsák. Elvtársak ! Van egy nagyon szép náci sláger, amelyik úgy kezdődik : “Es geht alles vor über”. A mi türelmünk is elmúlt,. de a humorunk is. Tekintve, hogy mi nem vagyunk számtani haladvány, a mi türelmünk határa nem végtelen. Vagy mit gondolnak, meddig fogjuk tétlenül nézni és hallgatni a piszkolódásaikat ?| Épen maguk, akik Európa millióit tették tönkre. Tizenkétéves gyereklányok és tisztességben megőszült matrónák becsülete, kirabolt templomok, ártatlanul kivégzett mártírok ezrei, a Sztálin-út 60, Katpol és Mozsár-utca stb. minden rémsége hirdetik e horda gaztetteit. De maguk, elvtársak, várják a diadalmas felszabadító Szovjet Hadsereget és ezt nyíltan meg is mondják. Vagy meddig élnek még vissza szabad hazánk türelmével ? Meddig gyalázzák még büntetlenül az Istent, a Hazát, a vallást és mindazt, ami minden becsületes embernek szent ? Vigyázzanak elvtársak, mert közel az idő, amikor ezt a szennyet és szégyenfoltot, amit maguk jelentenek az emberiségnek a történelem: nyomtalanul elsöpri. Tisztában vagyunk azzal és ezt minden félreértés elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a régi kanadás magyarok legnagyobb része ma is büszkén hirdeti a történelmi Magyarország ezeréves hagyományait és ezért minden tiszteletünk és együttérzésünk az övék. Azonban .jól tudjuk, hogy közöttünk, uj kanadások között is ott lapulnak az árulók, akik a kommunistákkal együtt fújják a követ és ezeknek a neveit jól tudjuk. Most beszéljünk a “Munkás” szerint decemberben Wellandon lejátszódott “szörnyűségekről”. Nagybecsű lapjuk a következő címet adja a cikknek : “Békés bankettre rátörő D.P. banditákat vertek ki a Kossuth-fiók halljá-ból”.. Ezután bámulatos regényírói vénával leírják, hogy ezek a “gyilkos banditák” hogyan támadták meg a békés bankettezőket. A névszerint említett Balogh Sándort és Kiss Jánost pedig olyan útszéli jelzőkkel illetik, hogy minden komoly embernek ökölbeszorul a keze. Elvtársak ! beszéljünk őszintén. Magukat és eszközeiket minden ember ismeri a világon. Aki a címet, majd gyalázatos cikküket elolvassa, a szemükbe nevet ennyi szemenszedett hazugság hallatára. Ugyan elvtársak, ha maguk úgy megverték volna ezeket a “gyilkos, fasiszta banditákat”, most örömtüzeket gyújtanának és énekelnék az “Internacionálét”. De maguknak fájnak a rettenetes nagy pofonok, melyeket kaptak, s melyek csak akkor értek véget, amikor jó bolsi szokás szerint, Kiss Jánost hátulról megszúrták. Pedig ezek a fiatalemberek nyugodtan és jószándékkal mentek be a maguk vörös rongyokkal és Sztálin képekkel díszített halijába, hiszen kiírták rá : “Magyar Otthon”. Maguk azonban csak az utcán olyan barátságosak, de ha harminc-negyvenen vannak három ellen, támadnak mint a farkasok. Ami pedig Balogh Sándort illeti, arra csak annyit kérdezek : van-e olyan józanul gondolkozó ember, aki elhiszi, hogy valaki világos nappal az utcán kiabálja, hogy gyerekeket és asszonyokat gyilkolt Hitler szellemében ? Nem elvtársak ! Az eset úgy történt, hogy maguk lesték Baloghot és amikor a Kossuth hall elé ért, kirohant egy elvtársnő és szóval tartotta míg maguk kihívták a rendőrséget és a fentieket hazudva nevezettet elvitették. Ez az igazság. Most pedig elvtársak volna egy szerény kérésünk. Tüntessék el sürgősen Királynőnk képét, valamint a magyar és a kanadai zászlókat termeikből. Díszítsék csak vörös rongyaikkal sarlóikkal, kalapácsaikkal és postarabló nagybácsiuk képével titkos pálinkakimérésüket. Azt pedig nagyon komolyan ajánljuk, nehogy magyarnak merjék magukat valahol mondani, mert akkor az egész becsületes magyar társadalommal gyűlik meg a bajuk. •Jobban tennék, ha villáikat, Az első végzetes baleset újév éjjelén történt Torontóban. A Bloor-Kingsway sarkán egy autó elütötte a 60 éves William Busht és az 50 éves Myrtle McGee-t, akik éppen át akartak menni az úttesten. Bush még a kórházba szállítása előtt meghalt, Myrtle McGee lábtörést és belső sérüléseket szenvedett. ** * Súlyos szerencsétlenséget okozott egy 14 éves torontói fiú, aki hajtási igazolvány és nagybátyja engedélye nélkül vezette annak kocsiját. A felelőtlen suhanc a 7-es számú highway-n nekiment egy teherautónak, mely felborult és a bennülő Mrs. Daisy Bryant 69 éves woodbridgei lakos életveszélyesen megsebesült. ** * Újév napján ünnepelte Henry Featherstonhaugh torontói luxusautóikat, televíziós készülékeiket és egyebeket itthagynák és lejnodva bérrabszolgaságukról oda vándorolnának, ahova vágynak és valók : a Szovjetunióba. Végezetül < elvtárs urak és hölgyek tanulják meg az alább közölt mozgalmi dalocskát, melyet emlékül írtunk a wellandi bolsiknak ajánlva : lakos 104. születésnapját. A ritka jubiláns 12 éves korában jött Dublinből Kanadába, emlékszik az 1867-es Confederation-ra, résztvett az 1885-öe Riel forradalomban és megérte az atomkort. Kijelentése szerint nem szeret a múlton ábrándozni, őt most is csak a jelen és a jövő érdekli. Soha életében nem ivott egy csepp szeszes italt sem és mindenkit erre int, aki sokáig akar élni. ** * William Evett Brown, aki újév napján a századik születésnapját ünnepelte, kijelentette, hogy a mai emberek tisztességesebbek és megbízhatóbbak, mint hajdan voltak s azzal vigasztalja a fiatalságot a jövőt illetőleg : “Don’t worry”. (Ne aggódjatok). Hát bizony, szeretnénk ennek az optimista örökifjúnak rózsaszínű szemüvegén keresztül szemlélni a világot... Wellandi bolsik dala (TEMPORA MUTANTUR, DE MI NEM !) Ma is csak legszívesebben ölne, Tizenkilencben Kun legénye volt. Papot akasztott, urat vert röhögve, S üres fejével Leninről csaholt. És Koreán, száz élet vámszedőjén Csak gúnyolódik. Ott volt csak erény A Doberdónak vérázott tetején. (Egy éve volt már akkor szökevény.) De itt csodálják, kultúránk vezére, Bolsi elvtársak fújják a helyét, S hogy jobbnak lássák, az Isten nevébe Kereszttel írja alá a nevét. S a cimborák, a vén terrorlegények Ámulva csüggnek bárgyú ajkain, S négy quart után már dünnyögik : “De mister Gondoljon ránk is, ha itt lesz Sztálin”. Tehát abban a reményben, hogy soraimat megszívlelik, maradok az elvtárs uraknak és hölgyeknek komunista köszöntéssel : Szabadság az elnyomott Európának. VVVVVVVVVVVSA'VVVVWWVVSN'VWVVNA^V^AJVVVVVVVVWW** Újévvel fiigg össze... Szilvássy László : Mesék a Bryanszki erdőből..« (Részlet a szerző rövidesen megjelenő másodikvilágháborús harctéri naplójából). Tikkadtan poroszkáltunk Baranowka-felé a rogyásíg rakott szekerekkel. Pogány meleg volt. Legalább ötven fok. A tengelyig érő homokban inukszakadtáig küzködtek derék konyicskáink a súlyos teherrel. A század kétheti élelmiszer és lőszer ellátmányát szállítottuk. Helyenként olyan laza volt a homok, hogy sajátmagunkat is bekellett fognunk a lovak mellé, különben nem tudtunk előbbrejutni. Ennek megfelelően arasznyira lógott ki a nyelvünk. * Még messze jártunk Baranowkától. Közben volt egy kis falucska — Urnán — oda igyekeztünk mielőbb beérni, hogy kicsit megpihenjünk, lemosakodjunk, megitassuk a lovakat és úgy folytassuk az utat tovább, hogy még a sötétség beállta előtt hazaérjünk. Éjszaka ugyanis kissé veszélyes arrafelé a mászkálás, legalább is akkoriban az volt, főleg megrakott szekerekkel. A környék tele Volt partizánokkal, rendszerint éjszaka hancúroztak, könnyen előfordulhatott, hogy lecsapnak a karavánra. Nappal mégcsak elszórakozott az ember velük, ha megtámadtak bennünket, de éjszaka, — tudja fene — nem szívesen hagytam magam molesztálni, ha nem volt feltétlenül szükséges. Hajnalban indultunk és most már erősen túljártunk az ebédidőn. Útközben sehol egy falu, sehol egy tanya, sehol egy kút, csak irdatlan nagy erdők, hatalmas puszták, por, homok és meleg, agyforraló, tikkasztó, pokoli forróság. Ivóvizünk már régen nem volt, illetőleg az én kulacsomban volt még, de büdös volt és meleg, hát csak baktattunk szótlanul, cserepes ajkakkal, káromkodva olykor, toronyirányt. A falu már közel volt, de az út annyit kanyargott ide-oda, jobbra-balra, hogy négyakkora volt a távolság rajta, mint amennyinek légvonalban látszott. Azonban minden véget ér egyszer, még az orosz utak is és lassacskán ugyan, de mégiscsak bevánszorogtunk Umanba. Az első kutat megrohamoztuk, a békákat kidobáltuk a vödörből, — volt vagy nyolc darab benne — és ittunk, mint a szivacs. Miután teleszívtuk magunkat, megitattuk a lovakat, aztán leheveredtünk egy kicsit az árnyékba, pihenni. Jóska a csicskásom, meg Kázmér a lovász nem csatlakoztak a heverő részleghez, hanem régi “jó” szokásukhoz híven elindultak egy kicsit “felderíteni”. Hagytam őket. Akinek ilyen melegben még kedve van a lányok után járkálni, az megérdemli a sorsát. Attól nem kell sajnálni. Hát, hogy mit “derítettek fel”, mit nem, .azt nem tudom, de mikor indulásra visszatértek, igen ragyogott a szeme mind a kettőnek és szokatlanul bőbeszédűek lettek, pedig elég csendes volt amúgy mindegyik. Nem kellett nagy szakértelem hozzá, hogy kapásból megállapítsam, miszerint bevodkázott a két gazember. Ezt annál is könnyebb volt megállapítani, mivelhogy méterekre bűzlött belőlük az orosz répapálinka átható, undorító szaga. Nem sokat törődtem velük, inkább mulattatott a dolog, mert pálinka nélkül is elég meleg volt, hát még úgy, ahogy ők kinéztek. De, hogyhogynem, egyáltalán nem izzadtak a csibészek, sőt egyre jobb kedvük kerekedett. Mire alkonytájt beérkeztünk Baranowkára, már úgy daloltak, hogy majd megszakadtak bele és annyit csókolóztak, hogy a gyanútlan szemlélő joggal fiatal házasoknak nézhette volna őket, ha történetesen nem katonaruhát és szakáit visel mind a kettő. Mint kiderült, az ihletet azokból az üvegekből merítették, amelyek Baranowkára érve a kenyérzsákjaikból kerültek elő, — üresén. Szóval, mit takargassuk és szépítsük a dolgot, részegek voltak, mint két malac. Zokogva esküdöztek egymásnak két csók között, hogy akármelyikük halna meg előbb, a másik mellé temetteti magát, vagy ha ezt nem engedné meg a főhadnagy úr, akkor elemésztik magukat egy sötét erdőben. Ezen a gondolaton aztán annyira meghatódtak, hogy egymásra borulva zokogtak vagy félórahosszat, de olyan szívettépően, hogy talán bele is pusztulnak a nagy bánatba, ha közbe oda nem jön Kondor őrmester, aki a századdal Baranowkán maradt házőrzőnek, míg én távol voltam. Alantas tisztem ugyanis nem volt, egy hősihalált halt, három pedig sebesülten feküdt a kiewi tábori kórházban. Mondom, odajött Kondor és ez a tény pillanatok alatt kijózanította őket, már amenynyire egyáltalán szó lehetett a kijózanodásról. Mert az ördögtől nem féltek, de Kondortól nagyon. Kondor lejelentkezett, átadta a postámat és két kis szeretetcsomagot, amit a postával együtt küldtek ki az ezredparancsnokságtól. Keveset küldtek, — jelentette — két embernek jut egy csomag. Jóskának, meg Kázmérnak egy és a másik nekünk, már mint Kondornak, meg nekem. Azzal Kondor elment, én meg odamentem a közben igen elcsendesedett két búsuló magyarhoz a csomaggal és odaadtam nekik, hogy osszák el. Vesztemre. Bevonultunk a szállásunkra és most azon kezdtek tanakodni, hogy hogyan osszák el a csomagot. Ki nem bontották ugyan, csak letették az asztalra és úgy töprengtek fölötte, hogy, hogy lenne a legigazságosabb az elosztás. Közben kiderült, hogy a kulacsaik még tele vannak pálinkával, hát ittak egyet, hogy jobban tudjanak gondolkodni. Ennek viszont az lett a következménye, hogy nagylelkűségi rohamot kaptak és egymásra akarták tukmálni a csomagot. Egy darabig igen udvariaskodták, mivel azonban nem udtak dűlőre jutni, lassan öszszeveszetek. Jelzem, ez nem ment ilyen gyorsan, mert közben elfogyott az egyik kulacs vodka is. Kázmér végül is megunta a huzavonát és ellentmondást nem tűrő hangon rárivalt Jóskára : ^ — A tied less, a zsanyád dicséségit, ha megdegles is bele! — Azt szeretném látni ! — monta Jóska. — A tied és passz ! Punktum ! — Micsoda ? — horkant fel Kázmér. — Azt mondtad, hogy punktum ? Nekem mondtad ezst ? Na megállj te párást ! Azzal se szó, se beszéd, egy akkora pofont kent le Jóskának, hogy az beleesett a lavórba, ami tele vízzel állt bekészítve az esti tisztálkodásomhoz. Jóska feltápászkodott nagy keservesen, aztán szemrehányó hangon rászólt Kázmérra: —Hát te megütöttél engem ? — Hát én meg ! — így Kázmér sötéten. — Ez nem volt szép tőled Kázmér ! Szégyeld magad ! Azonban nem sok időt hagyott Kázmérnak a szégyenkezésre, mert még jóformán be sem fejezte a mondatot már ütött is és most Kázmér nyúlt el az asztal alatt, a nemrég esküvel fogadott és csókkal megpecsételt örök barátság nagyobb dicsőségére. Miután így ki-ki megkapta a magáét, gondoltam, az ügyet a lovagiasság szabályai szerint befejezték, szükségtelen beleavatkoznom. Ám nem így történt ! Kázmér is feltápászkodott, megkapaszkodott az asztalban, aztán rárivalt Jóskára : — Tölts ! Jóska, mintha eddig mi sem történt volna, angyali nyugalommal teletöltötte a pohárkáikat. Koccintottak, ittak. Mikor letették a poharakat, Kázmér megszólalt : — Nézsd Joská ! Mi értelme van ánnák, hogy mi itt vereksünk ? — Semmi ! — vélte Jóska hanyagul. — Ná látod ! Ezs nem váló két mágyár királyi úriember közsött ! — Hanem ? — Játsuk ki á csomagocskát ! — Hogyan ? — Sép bárátságosan ! En ádok egy pofont neked, utána te ads egy pofont nekem. Ezs így megy áddig, míg válámelyikünk a játékot fel nem ádjá. Áki feládjá, ázsé a csomag ! — Ez jó lesz ! — egyezett bele Jóska. — így legalább nem vitatkozunk ! Erre már én kíváncsi lettem. Többfajta társasjátékot ismerek, de erről még nem hallottam eleddig. Odahúzódtam az ajtóhoz, hogy könnyebben elleshessem a játék fortéjait. Először a változatosság kedvéért ittak egyet, aztán Kázmér megszólalt : — Kezsdhetjük ? — Lehet ! — Hát ákkor legelősör most én ütök, mert én vágyok azs idősebb ! — Üss ! Jóska olyan ájtatosan tartotta oda a képét, mintha pápai áldást várna, Kázmér meg odasózott egy retteneteset. Még a nyál is összefutott a számban a gyönyörűségtől. Utána segített Jóskának a tápászkodásban. Most ő tartott. Jóska ütött. Néhány perc szünet következett, míg nagy üggyel-bajjal kihúzta Kázmért a kemencéből, ahova belecsúszott. Ez így ment egy jó félóráig. Felváltva pofozták egymást, minden harag nélkül, csak l’art pour l’art, a játék szépsége miatt. Jóska bírta tovább. Egy lórúgásnak is beillő pofontól Kázmér végkép kikészült, elnyúlt a padka alatt, mint egy ünnepi prédikáció és azon nyomban el is aludt. Jóska elégedetten nézte, töltött magának, ivott egyet, aztán csendesen magaelé morogta : — Na látod kis bohó ! Mégis csak a tiéd lett a csomag ! * * * A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a csomagban tíz darab Honvéd cigaretta, egy skatulya gyufa, egy cipőgomboló és öt deka savanyúcukor volt. Főként a cipőgombol ónak vette nagy hasznát a “kis bohó”.
