Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-31 / 5. szám

KANADAI MAGYARSÁG 5 1953 JANUÁR 31. Leszkovszky Zoltán : Három csúszás HAMILTONI kirakat in. Kilenc hónappal később gya­logszerrel léptük át a belga ha­tárt, lobogtatva a bélyegzős papírt — egy átutazó vízumot — s egy másikat, letelepedési engedélyt Venezuelába, egy trópusi országba Délameri­­kában. Brüsszelben a pénztelen ki­vándorlókat támogató nemzet­közi szex-vezet, melyet nemré­gen állítottak fel, készségesen vállalta hajójegyeink kifizeté­sét. De az induló hajók mind zsúfolva voltak, az összes he­lyeket régen lefoglalták. Nem volt remény, hogy a legköze­lebbi hónapokban hajóra száll­hatunk. Nekivágtunk hát a brüsszeli utcáknak, mint két év előtt, munkát kei’esni. Heteken át kilincseltünk, gyárakban és műhelyekben, hivatalokban és üzletekben, hiába. Idegenek voltunk, ide­gen országban. (Hogyan is él­tünk oly sok hónapig, mikor először voltunk ott s az uj nyelvvel is izzadva kellett bir­kóznunk ?) A kirakatokban gyönyörű banánfürtök moso­lyogtak s megszámlálhatat­lan csemegeféle, de örültem, ha tejet tudtam venni felesé­gemnek, aki éppen gyermeket várt. Az egykor vidám sze­mek, melyekbe szerelmes let­tem, szomorúak lettek. Elszántan indultam minden reggel útnak s este gépiesen válaszoltam a néma kérdésibe : nem találtam munkát, de újabb címeket kaptam. Már féltem a visszafojtott köny­­nyektől csillogó szemekbe néz­ni. Nap-nap után jobban fél­tem. Ha korán befejeztem na­pi munkahajszoló körutamat, nem siettem haza, ácsorogtam az utcán a vidám, elégedett, simaarcú emberek között. Ide­genek voltak, nagyon idege­nek, de vidámak. Vonzottak, mint a szivárvány a vízbeme­­rülőt. Mei’t már éreztem, hogy ismét merülök. Súlyos, sűrű valami ölelt át szelíden. Érez­tem, mint nehezedik rám újra az élet. Még küzdöttem ellene, makacsul. Hosszú, mély léleg­zeteket vettem, és józanul át­gondoltam, hogy ezek csak át­meneti nehéz napok, hamaro­­san el fogom az egészet feled­ni, hiszen az ostrom emléke is eltompult már. Keményen, ha­­tározottan haraptam almám­ba. De nem volt ize. Lábam alatt a járda hullámzani kez­dett. Körülöttem a mosolygó idegen arcok ismerős, nagyon is ismerős alakot öltöttek s kísértetiesen villantak elő a kigyúló esti fényben a fogak, a sárga csontvázfogak. Haza támolyogtam. Bekopogtam a háziasszonyunkhoz, kéi'tem, várjon még a lakbérre, más­napit ígértek munkát. Aztán fölmentem. Levél várt az asz­talon, a híiTel hogy nagy­anyám elköltözött az élők so­rából. Anyám egyedül mai’adt. Teljesen egyedül. Feleségem nem volt a szo­bában. Ledőltem az ágyra, le­hunytam a szemem. Édesanyá­mat láttam, fiatalon s egy kis­fiút. Én voltam valamikor az a kisfiú, buta, rossz kisfiú, a szájára forrt “nem”-mel. S most azok a rég kimondott, soha vissza nem szívható, megkövesedett szavak, tapin­tatlanságain, a félreértések oldásokká nőttek. .. Egyedül maradt... Nem ! Én nem is­merem azt a kisfiút ! ! Ó, hogy tudnálak ölelni most s hogy tudnám szelhetni szomorú sze­medet, betegen is ! Idegenek nekem a vidám szemek, s a boldogság. — Hirtelen szét­­foszlott a kép. Helyébe másik, ostoba kép tolakodott. Elő­ször kék szemek és szőke haj, majd kirajzolódott az egész lény-alak. Úgy, ahogyan hét év előtt, a szakítás délutánján láttam, áttetsző világoskék ruhában. Fájó dühhel fordul­­tam a másik oldalamra. Hasz­talan. A nevető lányarc kér­lelhetetlenül követett. Fejem­­re rántottam a párnát. Nem használt. Kioltottam a vil­lanyt. Nem tűnt el a látomás, de a szelíd, légies lány-alak sö­tét háttérnél kacér, kacagó dé­monná változott és rágni kez­dett és marni, mint a nyomor rág és mar. Feleségem lépett a szobába halkan, azt hitte, alszom. Sö­tétben vetkpzött, lefeküdt. Hallgattam nyugodt, egyenle­tes lélegzését. A démon nem zaklatott már, elmenekült. El­aludtam én is. És akkor, — akkor a szi­vem a tökéletlen gép, megállt. De nem történt semmi, csak az, hogy vakítón világos lett s a földgolyó kicsii’e zsugoro­­dott. És mindent láttam, ami végbement a földön s pillana­tok alatt éveket. Bámulva fi­gyeltem a színjátékot. Néhány bohóc döngette mellét. Itt-ott emberek tűnődtek csendes re­metelakokban. S millió és mil­lió epizódszereplő játszott s mind ugyanazt játszotta. Egy ilyen mellékszei’eplőt figyel­tem. Apró embei’ke volt és sírt. Majd elhallgatott, egy tü­körhöz lopakodott, felmászott, izgatottan nyúlt a ragyogó csillárért. — Mit csinálsz, te rossz kölyök ? — kiált rá va­laki és elétesz egy másikat, melyet tekerni kell és hango­kat ad.. — Ezzel játsszál ! És azzal játszik, míg nagyobbat kap, egészen komoly vei’klit. Akkor azt forgatja, gyorsan, még gyoi'sabban. Feje kime­­í'ülten hanyatlik le. Félálom­ban van már, amikor hangok ütik meg fülét, valaki sír : Papa kenyeret... Feltápász­­kodik, megragadj a újból a verkli fogantyúját és tekeri gépiesen. Megint hangokat hall : Nagyapa, gyei'e játsza­ni ! — Mindjárt, kicsikém, nem látod, hogy mással va­gyok elfoglalva ? Hallgasd, mi­lyen szépen muzsikál nagyapa. Mi az, nem szól ? !... Megyek már, kicsikém, megyek. Men­nék, de úgy lendületbe jöttem, hogy nem tudok megállni. Lá­tod fiacskám, ezt így kell, gyorsan kell tekerni, kacagva körül kell táncolni ! így, lá­tod ? Ne sírj, majd egyszer, ha ráér, megtanít ám nagyapa eiTe a játékra... És keze le­csúszik az élet kurblijáról... Valahol agyamban vala­mi lázadt, az álomkép megsza­kadt, Az óra mutatója hétre ugrott. Ébren voltam. Sze­membe napfény tolult, színek és jól ismert formák. Valahol harang zúgott. Megmosdot­tam, felöltözködtem. Nyiko­rogtak a rozzant falépcsők lépéseim alatt. Kint ragyogott a reggel. Mozdult a város. Automata kattant, egy csöpp­ség futott kezében cukrot szo­rongatva. Mindez túlságosan valótlannak tűnt. S az is, hogy sétáltam az utca tömör köve­zetén. Úgy tűnt, a gondola­taim élnek már csak és fele­lősségérzet vagy mi, belém évődött konvenció. Nem fájt semmim. De úgy élveztem, ha­marosan meg fogok halni. Sokáig élt még bennem ez az érzés, még akkor is, mikor azok a nehéz napok a múlté voltak már, s R. és én téglát hordtunk és adogattunk egy kőművesnek egy magas épít­mény tetején, óvatosan kike­rülve a tátongó nyílásokat, s otthon az asztalon banán mo­solygott és feleségem szemei vidámak voltak ismét. Kis idő múlva lányom szüle­tett. Sovány volt, mint egy bé­ka, gyönyörű mint egy első­szülött. Az első gyámoltalan sírás, mely kijött a tágranyi­­tott szájon, egy csapásra kiűz­te belőlem a fekete kisértetet. A véremből született hang megtanított, hogy élni szent kötelesség s édes is, hiszen az élet hű tái'sa a folyton meg­­újuló í'emény. Nemsokára távolba tűntek az európai pai’tok. Hajónk, mely a kikötőben félelmetes monstrumnak tűnt, apró bár­­kává zsugorodott s beleveszett a végtelen óceánba. Nagy ter­veket szőttünk. A nap napról­­napra fon'óbban sütött. Kikö­töttünk. És a nagy tervek menthetetlenül belevesztek a trópus végtelen hőtengerébe. Két év vánszorgott el ese­ménytelenül. Aztán repülőgépre száll­tunk. És repültünk tündéin hold­világnál, a földtől elszakadva, magasan a felhők felett, re­­pültánk napfényben sziki'ázó, csodálatos jégmező felett s mi­kor végié alábuktunk hittük csak el, hogy felhő volt a jég­mező is —- s mikor végre a pá­rás, ködös kanadai levegőt szívtuk hittük csak el, hogy hogy vége a trópusi dermedt aléltságnak. Percek múlva egy taxiban száguldtunk. Az út széléről hazai fák bólongattak, itt is, ott is kicsi fehér parasztházak villantak elő. Jól ismert ma­dárhangok szöktek be a nyi­tott ablakon. Mohón nyeltük a hangokat s az ősz már-már el­feledt hűvös illatát. A torontói család, mely várt és vendégül látott, meleg ma­gyar szavakkal üdvözölt. Kis idő múlva a barátságos ven­dégszoba puha fotőjébe süp­pedtem s úgy éreztem, hosszú­hosszú bolyongás után haza­kerültem végre. Künn a mez­telen faágak suhogása a szél­ben, a halkan hulló hópelyhek, a szoba csendjébe fúródó tik­­tak, a kandallóban lobogó tűz, minden a régi otthon levegő­jét lehelte. Messze távolból or­gonahangok lopóztak elő. Egy régi-régi álmom folytatódott. S az éteri zene végtelent ölelő hullámain áramlott felém va­lami, valami alaktalan, valami megfoghatatlan, talán a Kék Madár. . . ó, mire várok, miért nem olvadok még ? ! Negyed­század gyötrő vajúdása gyógy­írt talált. Mi dolgom van még? Örökség, szent kötelesség. .. ? Egy portrait-t kell csak feste­nem, a boldogság portrait-j át, s az magától kifolyik a bűvös ecseten. Itt a pillanat. Elősze­degetem festékeinmet, a már­­már berozsdásodott, ősi boga­rakat — Emberszeretetet, Csodavárást, az Ég tudja mi­ket még. Valami, valami hi­ányzik még ; jiyugodt, világos nyomástól mentes agy. Ki kell vetnem a multat, el kell felej­tenem — nem, nem ! !. .. nem. .. Átkozott sziklafal, Végzet... tik-tak — tik-tak — ébrednek megint. Fáradt emberi hang recseg a rádió­ban. Kopognak az ajtón. Jön a háziasszony. Ijedten kapok a bogaraim után, felállók. S mintha én nem én lennék. Ott áll egy különc, furulya-nad­rágjában, a szoba közepén. Senki sem nevet. A háziasz­­szony dollárról beszél. Kiroha­nok, le a lépcsőn. Furcsa kis törpék sorfalat állnak. — Bol­dog vagy ? ! — zúg, bömböl a lépcsőház. Mit akartok ? ! — ordítok. — Boldogok aka­runk lenni ! — Rabok. .. ra­bok, rabok — tüdőm zihál. Ne­héz, nagy fejem a lépcsőkre esik. A nagy nehéz vörös korong, a nap kiszakadt a vén földből, a horizont fölött lebegett. Szétfutottak a neurotikus ál­mok. Az ablak jégvirágai közt bebújt egy napsugár. Végig­sétált az asztalon álló virág­vázán. A fényképre kúszott — a hattyúkon táncolt, megcsil­lant a hólepte fenyőkön. Majd homlokomat simogatta. Be­nyomult pórusaimon, éltető melege szétáradt ellenállhatat­lanul. Egy varázsütésre a lel­kem mélyén még dúló harc el­csitult. Fejemből eltűnt a lidérc­nyomás. S tudtam, ez volt az utolsó csúszás. Nos, így volt. Három csin­talan álom s három ébredés. Az utolsó volt csak teljes éb­redés. Azóta a felhőkön is át­süt a nap. És a nap uj fényé­nél mindent valódi színében látok — legalább ezt az uj, ragyogó, egyetlen színt való­dinak hiszem. Hogyne hinném valónak, hisz a százszor elte­metett és százszor újra sóvár­gott boldogságot találtam meg általa. Igen, ott a boldogság a Természet csodálatos szép­ségében s az élet gyönyörű csodáiban, melyek kiáltanak s mi süket és vak emberek, még­sem látunk, csak ünnepi pilla­natokban. Két kicsi lány ugrál mellet­tem. “Apu, mi az hogy szenve­dés ?” — kérdi a nagyobbik hirtelen. “Nem tudom” — mondom. Pedig tudom. A szen­vedés előfutára a boldogság­nak. S azt is tudom, mi lesz a mottója következő könyvem­nek, ha valaha megírom : Bol­dogok, akik már tudják, hogy a boldogság nem csalóka déli­báb, nagyon is megfogható, sokszor kopog is az ajtón, aj­tókon, melyeket a szeretet és a szomorúság piros-feketére festett előbb. — Vége. — HAMILTON MEAT MARKET A magyarság bevásárlási központja. Legfinomabb húsárúk, sajátkészítésű hi­deg felvágottak, hurka, kol­bász és fűszerárúk. Mák kapható! Darálónk van ! Tulajdonos : KISH ZSIGMOND 246 James St. N. Hamilton Telefon : 7-6044 Legjobb minőségű férfi és fiú cipőt (beteg, fájós lábakra is,) mérsékelt áron. Mindennemű cipők javítása olcsón és pontosan. ÁDÁM GYULA cipőüzletében vásároljon 295 James St. N. Hamilton. VOGL JÓZSEF ÉS FIAI Festék és falpapír árúk üzlete. Szobafestést és faltapétázást vállalunk. Ingyenes szaktanács adás ! 449 King St. E., Hamilton Tel. : 3-1176, 3-1177 Vásárlásainál kérjük hivatkozzon lapunkra ! Ha pénzt és időt akar megtakarítani, akkor vásároljon Electric és Rádió üzletében 135 James St., N., Hamilton Televíziós készülékek már 319 dollártól. Minden zsebnek és Ízlésnek megfelelően tud nálunk vásárolni részletfizetésre is. G O D ó férfi és női szabósága 236 James St. N. Hamilton Telefon : 8-3697. Magyarországra Vámmentes élelmiszer csomagszállítás HAJÓ- ÉS REPÜLŐJEGYEK az összes társaságokra a hivatalos áron Bevándorlási engedélyek. Közjegyzői okiratok. Piatnik játékkártya kapható $1.75 LUCAS TRAVEL SERVICE (Lukács-iroda) 81 KING ST. W., HAMILTON, ONT. TEL. : 2-9258 FIGYELEM! FIGYELEM! Ha szereti az óhazai finom hentesárúkat, úgy kérjük keressen fel bennünket uj üzlethelyiségünkben is : 660 Barton St., E., Hamilton, Ont. Telefon : 5-7618 MINAI ÉS BAGONYAI Hentes- és mészárosmesterek. f*­Jókai Mór :_______________________ Az Uj Földesúr Sirass meg”. _ . Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odaírni, mert Eliz, amint e levelet végigolvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a könny két piros orcáján, mint patak árodt végig ; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá s fel a szobában ; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta ; és újra zokogott és sírt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a kendőt ; úgy, hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek s a szobaleány jónak látta bejönni, hogy mncs-e rá valami szükség ? Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh in­dulatába ment át ; azt hitte, a miss jön. Vadul villogó sze­mekkel rohant az ajtó elé, úgy hogy a szobaleány vissza­rettent, amint eléje dobbant. _Hol van a miss ? — kiálta rá Eliz, minden izében reszketve a gáttalan indulattól. Az bámulva nézett szét és vállait vonogatta. Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát. — Hol a miss ? Mikor ment el ? Ki bocsátotta ki az ajtón ? Ki látta Hermint ? A szobaleány majd összeesett ijedtében. — Mi, kérem, nem láttunk senkit, mifelénk nem ment ki senki. Hanem a hátulsó ajtó nyitva van ; az elébb mondta a kertész. Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét s las­­sankint magához kezde térni. — Megállj ! — szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. — Ne beszélj odakinn semmit. Küldd be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be s hozzátok ide a kulcsát. A cseléd elsietett s utána nagyhirtelen beállt Gyuszi. Eliz szemei akkor már nem könnyeztek, arca nem volt lángvörös, haja le volt simítva, kezeit hátra téve járt alá s fel Hermine szobájában. — Parancsol kisasszonyom ? — szólt a kis legény, katonásan emelt kézzel. __Figyelj ! — szólt hozzá Eliz, olyan parancsoló han­gon, mint egy tábornok. — Tudsz lőfegyverrel bánni ? — Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagysá­gos úr adta. Jókai Mór :__________________________Az Uj Földesúr zöld bársony tükörrel elől, meg a sárga virágos kalapját, aztán meg azt a búzavirágszin selyem mantilláját, csak tudom talán, hogy milyen az a miss. — Szent uram Bajorországban ! — kiálta fel, üstö­kébe kapva Vendelin úr ; — mi történhetett itt ? Nem hallottad a hangját annak a személynek ? — Lassan beszéltek előttem és franciául. — Hol vetted fel a kocsira és mikor és hogyan, mi­csoda körülmények között ? — Hát ahogy tetszett parancsolni, én úgy tettem. Azt mondá director úr: “Anton fogj be négy lóval a föde­­les hintóba s aztán üresen hajts ki, kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó úton, ott várj csendesen. Akkor majd oda­jön Bogumil úr : az felül, azután majd az megmondja, hogy hova vidd ; azután akit még el kell vinned, azt is fölveszed ; ő megmondja hogy kit ?” Úgy tettem. Meg­álltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor az ifjú úr ki­jött a kertajtón. A miss kapaszkodott a karjába ; ő kinyi­totta a hintó ajtaját s fölsegítette a misst ; én kérdeztem hová parancsolja : ő felelte, be a városba. A városban a póstaház előtt megálltunk, ott az ifjú úr kiszállt, relaist parancsolt ; a miss ezalatt ülve maradt a hintóbán ; mi­kor aztán előjött a relais, akkor a misst ismét kisegítette a kocsiból, egy kis útitáska volt vele, amit nem engedett másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a miss egy ezüst tallért nyomott a markomba, amilyen itt nem jár ; az ifjú úr pedig egy papirosba tekergetett tantuszt, amilyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte, azt gondolta : dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a pos­ta trombitájába fújt, én meg visszafordultam s most itt vagyok. Vendelin úr e szép történet hallása után csak úgy esett be ajtóstul a szobába. A bennülő miss a nagy robaj hallatára hátra hajtá fejét a pamlagvánkosra s épen en traine volt, hogy Mor­pheus később született testvérének, az ájulásnak, kit a po­gány mythologia az istenségek sorából kifelejtett, illő fenntartás mellett karjaiba dőljön, amint Vendelin úr sipkáját előre elhajítva, berohant s képéből kikelve ordítá: — No miss Natalie, most már én is elájulok ! Ez a Jókai Mór :___________________________Az Uj Földesúr — Ki vagy ? megállj ! — hangzott odakinn a kis sil­­bak kiáltása. — Kávét hozok ; — volt rá a biztos felelet. — Passirt : mehetsz. A szobalány jött a reggelivel. Eliz inte neki, hogy tegye le és aztán menjen. És ismét írt tovább. “Tudod, mennyire szeretted őt te is. Hiszen ezután is fogod szeretni”. — Ki vagy ? Megállj ! — hangzott ezúttal a szokott­nál mérgesebb hangnyomattal. — Jesszusz Mária ! — volt rá a sikoltás. Ez a miss hangja volt. Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn ? — Vissza ! Én strázsa vagyok ! — Nonono Gyuszikám, ne tréfálj. — Én nem vagyok “Gyuszikám”; én patrol vagyok; ; én feuerpikét vagyok, aki közelít, meglövöm. — Hah ! Az égre ! Ne tartsa erre azt a fegyvert, el talál sülni magától. — No hát maradjon ott az ajtóban s ne jöjjön kö­zelebb., — De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe ? — Ez a parancs. Ez az ordré. — Bocsásson a kisasszonyhoz. — Semmi kisasszony ; az fogoly. — De én nekem be lehet hozzá menni. — Mi a jelszó ? Mondja a jelszót ! — Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek. — Miss ! Nem látja, hogy most katona vagyok ? Te­remtette. Lövök és szúrok. Eliz már erre kinyitotta az ajtót. A miss meglátva növendékét, bátorságot vett magá­nak a várőrségen keresztül ostromra rohanni, ami szeren­csésen sikerült is neki ; bejutott sértetlenül Eliz szobájába s ott tikkadtan, lihegve megállt és nem tudta, hogy mit kérdezzen. Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, aki rendelkezik. — 140 — — 137 — 142 —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents