Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1953-04-25 / 17. szám
KANADAI MAGYARSÁG 2 1953 ÁPRILIS 25. Bolsi világ Magyarországon... Szilvássy László : EGY HÍJÁN SZÁZ... Krokit akarok írni. Valami vidám kis történetet azoknak, akik szeretik az életet a derű szemüvegén át nézni és az egész heti kemény munka után azért olvassák az újságot vasárnap délután, hogy egy pár percre felvidámodjanak. Anynvi búja, baja, gondja, bánata van az embereknek manapság, hogy egy pár pillanatig tartó mosoly többet ér néha, mint egy bögre fejfájás elleni tabletta. Tessék elhinni nekem, hogy ez nem is olyan könnyű valami. Már tudniillik a kroki írás. Odáig gyorsan megy a dolog, hogy beteszem a papírt az írógépbe, főzök magamnak egy nagy csésze jó erős feketekávét, rágyújtok egy cigarettára és balkönyökömre támaszkodva merengni kezdek. Mondom, idáig nincs semmi baj. A baj csak ezután kezdődik : miről írjak ? Van ugyanis egy átkozott rossz szokásom és pedig az, hogy mikor leülök az Írógép mellé halvány fogalmam sincs, hogy miről fogok írni. Sőt, ezt a rossz szokásomat ma már odáig fejlesztettem, hogy elkezdek valamit, de dunsztom sincs, hogy hogyan fogom folytatni, arról nem is beszélve, hogy még csak ándungom se arról, miként fogom befejezni. Halálpontosan így van ez most is. El már csak elkezdtem valahogy, de hogy hova fogok kilyukadni, arra magam is kiváncsi vagyok. Miután azonban születésemtől fogva optimista a természetem, még sohasem estem kétségbe, abból az aranyigazságból kiindulva, hogy : úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. Jelzem ez elég gyenge “kútfő” a kroki íráshoz, de az vesse rám az első követ, aki maga tele van remekebbnél-remekebb témákkal és úgy rázza ki az ingujjából a vidámabbnálvidámabb történeteket, mint egy szovjet honpolgár a tetűit. Hopp, megvan ! írok a tetűkről. Szép téma, komoly téma és legyünk őszinték, elég ritka téma is. Amilyen fejlett iradalma van például a poloskáknak, úgy elhanyagolták eddig íróink a szegény tetőket. Hogy miért, azt gondolom senki sem tudná megmondani, de így van. Lehet, hogy a konkurencia miatt, lehet, hogy puszta irigységből. Rájöttek ugyanis, hogy a “csipkelődést” illetőleg egyikük sem tud ezekkel a hercig kis dundi állatkákkal versenyezni. Az alattomosságig már nagy nehezen eljutottak valahogy, de a csípés ereje sok kívánnivalót hagy maga után. E téren akad még némi tanulnivaló az eredeti, micsurini tenyésztésű hamisítatlan U.S.S.R. (gyengébbek kedvéért : szovjet) tetűktől. Szóval, — miután megállapodtunk abban, hogy a tetükről írok — próbáljunk talán abban is megállapodni, hogy nem akármilyen vicik-vacak tetűkről lesz szó, hanem, mint fent említettem az eredeti U.S.S.R. sok hozzáértéssel finomított tenyész tetűiről. Az eset színhelye Marschichina-Buda, idő : március végefelé, szereplői : a harminckettesek első százada és a kis bursikoz szovjet tetők. A színhelyre vonatkozólag kötelességemnek tartom közölni, — miután kedves olvasóim egyrésze feltehetőleg nincs tisztában a helyzettel, — hogy Marschichina-Buda csak névrokona a mi Budánknak, abszolúte semmi hasonlóság sincs köztük és az előbbi, cirka 10-12 kilométerre a Bryanszk-i erdő szegélyétől “terül el”. A szó legszorosabb értelmében “terül”, mert akkora helyet foglal el néhány száz házacskájával, viskójával és kulipintyójával, hogy Torontót cakk und pakk belecsomagolhatnánk. Orosz testvéreink ugyan is olyan ügyesen építkeztek hajdan, hogy ha egy falubeli “tőszomszéd” látogatóba ment a másikhoz, akkor egy hétrevaló elemózsiát kellett csomagolnia, hogy a hosszú út alatt éhen ne haljon. Jelzem igazuk volt, mert hely, az aztán akad arrafelé bőven. Szóval, hogy a tárgynál maradjunk, a hancúrozás karácsonykor kezdődött. Egy nagy létszámú partizáncsoport bukkant fel a környéken, nekünk jutott a megtisztelő feladat, hogy hajtsuk őket. Hajtottuk. Három hónapon keresztül, éjjel-nappal. Tisztálkodásról, rendes étkezésről, mosakodásról természetesen szó sem volt. Még alvásról is alig. Csak úgy kutyafuttában itt-ott egy-két órácskát. Mosakodni már csak azért sem lehetett, mert a hideg állandóan —30 és —45 Celsius között mozgott, hátigen elvetemült fickónak kellett lenni annak, aki ilyen baromi hidegben megreszkfrozza a levetkőzést csak azért, hogy víz hiányában, hóval lemossa magát. Március végére járt az idő, mikor végre felérkeztünk Chinell alá. Derék partizánjaink ott eltűntek az erdőben, mint szürke madarak a ködben, mi meg visszahúzódtunk Marschichina-Budára pihenni. És főleg fehérneműt váltani. Bár Simon Karcsi szerint még várhattunk volna egy hetet a fehérnemű váltással. Ha három hónapig jó volt, akkor az a pár nap már se nem oszt, se nem szoroz. És egy hét múlva úgyis Husvét lesz. . . De, mint ahogy minden ötletnek akadnak elgáncsolói, szegény Karcsit is lehurrogták. Erre odanyilatkozott, hogy ha már viszont mindenáron fehérneműt váltunk, legalább legyen valami értelme és rendezzünk tetűversenyt. Úgy is lett. A “versenyszabályok” értelmében mindenki indulhatott, aki két szavahihető tanúval igazolni tudta, hogy “egykor-fehérnemüjét” már karácsony óta hordja. A könnyű sebesültek, akik abban a “szerencsés helyzetben voltak”, hogy sebesülésük alkalmával tiszta fehérneműt kaptak, a versenyszabályok értelmében “túlzásba vitt flanc” címen kizárattak a versenyből. így mindössze hatvanketten maradtunk a “döntő”-ben. Zsűrielnök : Krötzer zászlós, tagjai : Kondor őrmester, Nyilánszky szakaszvezető, Lóth tizedes és “Gyenes úr”, Rákossy zászlós legénye. Valamennyien “pártatlanok”, a versenyből “túlzásba vitt flanc” címén kizárt szekta tagjai. Röstelkedtek is miatta ugyancsak. A verseny a Marschichina- Buda-i iskolában folyt le. A versenyzők levetkőztek és kiki egy maga elé tett üres cipőkrémes dobozba rakosgatta a ruháiban összefogdosott tetűket. Kétméteres tér és távköz a versenyzők között, csalás kizárva ! Egyébként is benne volt a versenyszabályokban, hogy más tetűit ellopni tilos ! A nyolcadik paragrafusban ez állt : “Az az illető egyén, aki más tetőinek lopkodásával próbál magának jogosulatlan előnyöket szerezni, a versenyből kizáratik és a húsvéti boradagj a büntetésből megvonatik !” A verseny egy óra hosszat tartott. Győztes : Simon Karcsi 124 tetűvel. Második : Csányi honvéd 102 tetűvel, harmadik és egyben a “tisztiverseny” győztese csekélységem lett 99 tetűvel. Szörnyű balszerencse ! Egyetlen tetűvel maradtam el a “Világklasszist jelentő “100”-as szám mögött. A leggondosabb keresgélés után sem tudtam többet összeszedni. Pedig, legalább Csányit szerettem volna “megbitolni”. Sajnos nem tudtam. Három tetűvel nyert a mázlista. Hiába ; szerencse ellen nincs orvosság ! Simon Karcsi lett egyébként a “hadsereg-bajnok” is. A többi alakulatoknál is tartottak versenyeket, de eredményeik csak siralmas próbálkozások voltak a mi nagyszerű eredményeinkhez képest. Szinte nevetségesen hangzik, hogy a keleti Megszálló Csoport törzsénél tartott versenyen az el-Budapest 1953 április. A magyarországi népidemokrácia állandóan növeli a bölcsődék számát, hogy a fiatal anyákat minél nagyobb mértékben tudja a haditermelés szolgálatába állítani. Ahhoz azonban, hogy a fiatal anyákat csecsemőiktől el tudják szakítani, a felszaporodott számú állami bölcsődékben kiképzett csecsemőgondozónőkre van szükség, mely téren igen nagy hiányok mutatkoznak. E hiányok pótlására most újabb két csecsemőgondozó tanfolyamot indítottak Budapesten. Az egyiket a “Zója” gondozónőképző iskolában, a másikat pedig a “Turjanicza Anna” gondozónőképzőben. A tanfolyamok egy esztendősek. A jelentkezők száma igen csekély, ezért a komunista kormány most olymódon próbál jelentkezőket toborozni, hogy a jelölteknek az egy esztendő alatt teljes ellátást, lakást és havi 216 forint tanulmányi segélyt biztosít. * ❖ ❖ A magyarországi katasztrofális fémhiányra való tekintettel a kommunista kormány az előző évihez hasonlóan újabb “fémgyüjtő hónapot” rendelt el. A fémgyűjtésbe, — mint ingyen munkaerőt, — ismét az ifjúságot vonják be. Április 1-től 30-ig a DISz-tagok megszervezett brigádonként kötelesek az egész ország területén az összes fellelhető ócskavas- és színesfémhulladékot öszegyüjteni s azt a kijelölt begyűjtő helyeken beszolgáltatni. A fémgyűjtést minden üzemben, állami gazdaságban, gépállomáson, termelőszövetkezetben (kolhozban), lakóházban, városban és községben egyformán meg kell szervezni. Az álamosított házkezelőségek megbízottjai és a házfelügyelők kötelesek gondoskodni a lakóházak minden helyiségében fellelhető fémhulladék felkutatásáról és a jelentkező DISz-brigádoknak való átadásáról. A lakosság retteg az ilyen jogcím alatt elrendelt újabb országos házkutatástól. # * * A múltban már jelentettük, hogy a Budapesti Fehérneműgyár nem tudott a kommunista kormány által előírt termelési kötelezettségeinek eleget tenni, ezért tervlemaradását a több munkát adó férfiingek gyártása helyett a gyorsan elkészíthető kapcákkal hozta be. A budapesti kommunista államügyészség most Ítélkezett a fent jelzett “bűncselekményért” Horváth László a gyár fődiszpécsere és Sólyom Pálné a gyár igazgatója felett. Horváth Lászlót két évi börtönre és 2.000 forint pénzbüntetésre, Sólyom Pálnét pedig másfél évi börtönre és 1.000 forint pénzbüntetésre Ítélte a kommunista bíróság. Az ítélet szerint főbüntetésnek azonban az számít, hogy a KP úgy Horváthot, mint Sólyomnét tagjai sorából kizárta. * * * Eger 1953. A kommunista egri megyei bíróság Hajdú Károly tiszanánai “kulákot” fegyverrejtegetés címén halálra és teljes vagyonelkobzásra Ítélte. VVV\^VVVVvV,»»#V,s<,*,V<S/VV,VV>i>V ső díjat egy “illető egyén” mondd és írd : 19 nyavalyás tetűvel nyerte. Nálunk ilyen eredménnyel kidobták volna az elődöntőből a pasast, “kellő felkészültség hiánya” miatt. * * ❖ A századik tetűt egyébként rögtön a verseny befejezése után megfogtam. A szakállamon kuj torgott a tekergő. Hajdú Károly 14 holdas tanyáján a tavaszi földmunkák megkezdésekor egy szovj et géppuska került felszínre, mely teljesen tönkrement és berozsdásodott állapotban az 1945-ös harcok óta volt Hajdú Károly tudta nélkül földjén betemetve. A helybeli KP-titkár tudomására jutott a talált szovjet gépfegyver ügye, ki Hajdút az ÁVH-nál fegyverrejtegetés címén feljelentette. Hajdút az ÁVH azonnal elhurcolta, emberi ronccsá kínozta s az ismert szovjet módszerekkel vallomást kényszerített ki belőle, mely szerint a felszínre került géppuskát azért rejtegette, mert háború esetén azt a népidemokratikus rendszer ellenségeinek akarta rendelkezésére bocsátani. Hajdú Káról yon az “ítéletet” azonnal végrehajtották. Héttagú családja a vagyonelkobzás folytán teljesen ellátatlan maradt. * * Budapest, 1953. Március 18-án a “Magyar Szovjet Barátság Hónapja” ünnepségeinek keretében megnyitották a Magyar Szovjet Társaság orosznyelvű kölcsönkönyvtárát Budapesten, természetesen “a nép és a dolgozók türelmetlen sürgetésének” eredményeként. Egyidej űleg elrendelték, hogy az orosznyelvű tanfolyamok hallgatói számára kötelező a kölcsönkönyvtárba való beiratkozás, az orosz, az ukrán, az örmény, stb. nyelvek tökéletes elsajátításának mielőbbi elérése céljából. * * * Klagenfurt, 1953 április. A magyar malom- és malomgépipar teljes tönkretételéről számolt be egy kimenekült volt malomtulajdonos. Ennek az évszázadnak az elején egy uj őrlési rendszer folytán a magyar malomipar óriási fejlődést mutatott, amivel a malomgépipar tökéletesedése is lépést tartott. Mindkét iparág egész Európában előnyösen ismertté lett és Magyarország igen száinottévő lisztszállításain kívül évente igen nagymennyiségű gépi malomberendezést expartált Nyugatra. A második világháború idején a magyarországi malmok teljes kapacitással üzemben állottak. A háború vége és az ezzel járó szovjet megszállás a malmokat természetesen még helyre nem állított és meglehetősen lehasznált állapotban találta. Az orosz megszállók az országban fellelhető, állami és még magántulajdonban lévő valamennyi gabonakészletet elkobozták s a még nem renovált malmokat heteken belül üzembehelyezték, hogy nappali és éjjeli őrletéssel úgy a megszálló hadseregük, mint a Szovjet számára lisztkészleteket biztosíthassanak. Ez a túlterhelése a még javíttatlan malmoknak és malomgépeknek a berendezések teljes tönkretételét vonta természetesen maga után. “Tiéd az ország, magadnak dolgozol !” A teljesítmények halmazát sikerült itt pillanatfelvétellel lerögzítenem” — mondja NAT TUROFSKY “Ez a cselekvőképesség bizonyítja, hogy miért szereti a tömeg a birkózást. Mellesleg nemcsak a hátánfekvő embert terítette le a másik, hanem az álarcos birkózót is odahajította”. O’KEEFE’S BREWING COMPANY LIMITED 1 e: Péli Zia. MADAGASZKÁR Úgy gondolom, hogy már a régi jóidőkben, amkior a magyaroknak nem kellett még törődniük a távoli földrészek adottságaival, sőt, általában, az iskolapadok elhagyása után el is felejthették nagyrészét annak, amit a tengerentúli országokról tanultak, már akkor is sokan tudtak legalább anynyit Madagaszkár gyarmatositási eredetéről, mint maguk a kispolgári franciák. Ezt onnan következtetem, hogy ritkán találkoztam olyan honfitárssal, aki ennek a francia gyarmatnak említésére ne emlékezett volna meg Benyovszky grófról. Nos, ha az ő életrajzát ismerték, Madagaszkárról is kellett tudniok valamit. Különben, e megemlítés elég gyakran fordult elő egyszerűen azért mert a gyarmati lapok, amelyeknek 17 éven át belső munkatársuk voltam, elejétől végig, a négyévenként újra meg újra megválasztott madagaszkári követ tulajdonát képezték. Ezredes direktorom meg felette büszke volt hangzatos titulusára. A “Délégué des Comores et de Madagascar au Conseil Supérieür des Colonies” mindenütt ott díszelgett a neve alatt. Tény, hogy nem csak a századunk eleje óta tartó folyton megújuló plébicitások eredményére lehetett olyan büszke, hiszen nem csak alpjaival érdemelte ki ezt a nagy kitüntetést. & volt ugyanis Gallieni tábornok egyik szárnysegéde Madagaszkárban, amikor az végre valóban francia gyarmattá lett. Abban az időben nemigen volt időm a sors játékain elmélkedni, legalábbis amikor saját sorsomról volt szó. Akkor még-nem tépázott és űzött. Nem sokat törődtem vele. Csak aztán gondolkodtam el helyzetem különösségén, amikor valaki megjegyezte : — Érdekes igazán ! Maga valószínűleg az első és egyetlen magyar, aki francia gyarmati uj ságíróvá lett és éppen Madagaszkárral került szoros kapcsolatba ! — Mi ebben az “érdekes” Madagaszkárra vonatkozólag ? — kérdeztem. — Az, hogy Madagaszkár az egyetlen francia gyarmat, amelyhez nekünk magyaroknak valami közünk van, legalábbis a francia történelem lapjain. Elég az hozzá, hogy tapasztalhattam : Benyovszky gróf életrajzáról többé-kevésbbé minden magyar tudott és tud valamit. Erre aztán engem is érdekelt annyira, hogy nekiálljak az összes róla szóló hiteles dokumentációt áttanulmányozni. Fogalmam sincs, hogy milyen színűre festette a magyar irodalom. Viszont Benyovszky levelei, okiratai (köztük XV. és XVI. Lajos, valamint a francia tengerészeti miniszter, de Sartine, aláírásával ellátott rendeletek) és egyéb feljegyzések nyomán, kénytelen voltam megállapítani, hogy bizony ez a k^land-pazar-életű magyar mágnás ugyanolyan mértékben volt zseniális közgazdász, mint eszeveszett tékozló is és ráadásul, egyformán volt ő rettenhetetlen hős és skrupulus-mentes szélhámos. Ilyennek láthatta őt különben a francia udvar is és talán még akkor sem, amikor 1785- ben elrendelte, hogy addig üldözzék, amíg csak le nem lövik — mint holmi veszélyes fenevadat, — se mutána nem vonta meg tőle a démonikusan vakmerő bátorságáért járó elismerést. Az utókor valamenynyi francia történésze pedig kihangsúlyozza, hogy nem csak bravúrosan, ördögien merész, de élesenlátó úttörő is volt. Tény az is, hogy Liszt Ferencen kívül, soha magyar ember nem részesült idegen király udvarában olyan ovációban, mint Benyovszky Móric azon a bizonyos áprilisi udvari bálon, amleyen 1777-ben, Madagaszkárból éppen megérkezve, csak úgy váratlanul megjelent. A fehérparókás, diadémos, ékszerektől csillogó hölgyek raja majd szét szedte míg ostromolták, hogy meséljen madagaszkári élményeiről. Magán a bárón kívül valószínűleg senki sem sejtette, hogy éppen ezzel a diadalmas fogadtatással fejeződött be pünkösdi királysága — legalábbis a francia király udvarában. Neki magának azonban elképesztőn nyegle optimizmusa dacára, okvetlenül kellett, hogy legyenek némi erre vonatkozó előérzetei. Váratlan megérkezését ”égyébként csupán azért határozta el, hogy megelőzze azt a rapportot, amelyet a király által kiküldött ankétezők minden 'bizonnyal menesztettek. Ez a raport pedig csakis olyan értelmű lehetett, hogy — ha akkor már rádióval, vagy legalábbis táviratilag lehetett volna érintkezni, — minden bizonnnyal detektívek és börtöncella, nem pedig egetverő lelkesedés fogadja a mi magyar bárónkat. A helyzet ugyanis csuda furán nézett ki pont akkor, amikor a francia király kommiszszárjai megérkeztek Madagaszkárba, hogy a kormányzó úr Öméltósága működéseiről személyesen meggyőződhessenek, majd királyuknál jelentést tehessenek. Benyovszky Móric nem holmi kiváló nagy megtiszteltetés címén lett Madagaszkár első kormányzója és koronázatlanx császársága se mondható valami nagy dicsőségnek, már ami a magyar renomét illeti. Hogy magyar létére megkapta a kormányzói megbízatást, egyrészt annak tulajdonítható, hogy bár Franciaország már 1642-ben kisajátította magának Madagaszkárt és a körülötte lévő Comori szigeteket, mint kereskedelmi területeket, de hivatalosan még XV. Lajos korában se képviseltethette magát. Másrészt pedig, a nagy és kis szigeteken letelepedett francia kereskedők védelme éppen Benyovszky párisi tartózkodásának idejében mindinkább szükségessé vált a madagaszkári törzsek állandóan ádáz viszálykodásai miatt, amelyek a franciák életét is veszélyeztették. Az akkori fényűző és léha udvari körben persze nemigen akadt olyan francia, aki szívesen áttette volna székhelyét a világ másik felén lévő feketék hazájába. Benyovszky viszont a lelkesedéstől lángolva ostromolta az udvar minden magas személyiségét (elsősorban a gyarmatosító elvektől fűtöttagyú trónörököst), hogy bízzák meg a kiküldetéssel. Neki semmi aggálya sem volt. Semmi gáncsolni valót sem talált, ő csak ígért : mázsaszámra aranyat, zsákszámra gyémántot. Megígért ő minden mesebeli csodát, csak tegyék meg Madagaszkár kormányzójává. A király és környezete csak mulatott fajta, de végül is elengedték annál is inkább mivel egy kis hajón, néhány emberen és a megbízólevélen kívül nem kívánt semmi egyebet. (Folyt, köv.)
