Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1953-04-18 / 16. szám

KANADAI MAGYARSÁG

6

1953 ÁPRILIS 18.

Római levél

BOLSEVISTA “SZABADSÁGLECKE” AZ OLASZ PARLAMENTBEN

Az uj bevándorlási törvény körüli vita

A JEGESMEDVE LETT A VÉGZETÜK.

, Saj,át tudósítónktól.

Mindannyian azt hittük,

' hogy az olasz parlamentben néhány héttel ezelőtt lejátszó♦ dott bolsevista otrombaságok soha és a világon sehol nem fognak követésre találni. Itáliában minden jóérzésű ember durva és szégyenletes esemény nek tartotta az alsóházban lefolyt jeleneteket és senkinek nem jutott eszébe, hogy hasonló megismétlődhet bárhol a világon, de különösen Itáliában.

Sajnos ez a feltevés alaptalan volt. A parlament világraszóló, kínos incidensei nemcsak hogy megismétlődtek, de színhelyüket egyenesen az olasz felsőházba, a szenátusba tették át, tehát még előkelőbb környezetet választottak. Jó tíz napig tartott a minden képzeletet felülmúló és a világ törvényhozó testületéinek történetében példátlanul álló botránysorozat, melynek folyamán a kommunisták leplezetlenül és gátlás nélkül adtak “szabadság leckét” a világnak.

De hadd tartsak szigorú rendet a beszámolóban.

Úgy kezdődött, hogy a kormány annak rendje és módja szerint egy a választási törvényt módosító javaslatot terjesztett a parlament elé. Ennek lényege az, hogy a tavaszi választásokon a szavazatok 50%-át elnyerő párt prémiumot, azaz 10—15 mandátumtöbbletet kapjon. Ez az egyszerű javaslat, amelyről parlamenti beterjesztése előtt mit sem beszéltek, bombaként telibe találta a szocialista-kommunista tábort. Tagjai azonnal látták, hogy De Gasperi miniszterelnök nem elégszik meg az 1948 április 18. óta folytatott egyedülálló, országépítő munkájának eredményeivel, hanem egy lépéssel tovább akar menni s a demokrácia mindenkire kötelező szabályai szerint alkotmányos úton akarja teljesen kiküszöbölni a kommunistákat.

Az 1948 április 18-ika óta együttlevő olasz törvényhozás a kommunista okvetetlenkedések ellenére is nagyszerű eredményeket produkált. Nem csak felépítette a romokban heverő országot, hanem a szabad nemzetek között Itália volt egyike azoknak, melyek az utóbbi években aránylag zavartalan bel- és külpolitikát folytattak. »

Nos, ez gyakorlatilag a kommunisták teljes vereségét jelenti. Ugyanis ott, ahol az ország építése rendezett bel- és külpolitikai vonalon zavartalanul folyhat, aligha van keresnivalójuk, még abban az esetben sem, ha a munkakamara történetesen az ő vezetésük alatt áll.

Az idők folyamán bebizonyosodott Olaszországban, hogy a kommunisták által elrendelt sztrájkok meg tudják ugyan bénítani az ország életét, de csak ideig-óráig, arra viszont teljesen képtelenek voltak, hogy bel- vagy külpolitikai' válságot idézzenek fel. Ennélfogva uj eszközökhöz igyekeztek folyamodni, hogy a kormányon levő keresztény demokrata pártot felmorzsolják. Mindenek előtt a töredék pártokat támogatták v$le szemben és a községi választásokon sikerült is néhány mandátumukat lemorzsolniok. Igazi eredményt azonban nem értek el, tehát a sikertelenségen okulva a következő tervet dolgozták ki : az eddigi töredékpártok soraiba saját embereiket építik be és olyan mandátum számarányt próbálnak elérni, hogy a keresztény demokrata párt számbeli fölénye ne domináljon többé. Szemük előtt a francia helyzethez hasonló koalíció lebegett, amelynek gyakorlatilag az az értelme, hogy sem bel-, sem külpolitikailag nincs állandó légkör. A kormányok szinte havonta váltogatják egymást s a kommunisták, ha nem is közvetlenül, mandátumtöbbséggel, de közvetve, az állandó válságokon át lényegében urai a helyzetnek.

A kommunisták nem ok nélkül jutottak a jól bevált francia példa szolgai lemásolásának gondolatára. Míg 1946 májusában, a háború zűrzavarai után megtartott első választásoknál 556 összmandátumból a szocialista és komunista párt 219-et tudott elérni, 1948 áprilisában már csak 179-et ka,pott s az azóta eltelt öt év alatt is minden fronton vereséget szenvedett.

A beterjesztett javaslat most valóságos atombombaként csapott a kommunisták terveibe s hogy megakadályozzák érvényreemelkedését, óriási diadallal ragaszkodtak egy törvényadta jogukhoz. Az olasz parlament szabályai szerint ugyanis minden képviselő tetszés szerinti ideig beszélhet egy javaslat mellett vagy ellen. A szocialista és kommunista képviselők tehát első pillanattól kezdve végeláthatatlan beszédekben tiltakoztak a javaslat ellen, arra számítva, hogy április 18-án lejár a parlament mandátuma s így, ha addig sikerül a törvényes kereteken belül kinyújtani az időt, a javaslatból nem lesz törvény.

Mindemellett már az első ülések után kiderült, hogy az illető pártok nemcsak törvényes jogukkal élnek vissza, hanem olyan hangnemet is használnak, mely illik talán valamely ázsiai csürhe szájába, de nem egy művelt nyugati nemzet törvényhozó testületének tárgyalásaiba. A gyilkos, disznó csak egészen enyhe kifejezések voltak, a keményebb szavak a mi nyomdafestékünket már nem bírják el. Amikor azután a durva beszédek eredménytelenségét látták, tettlegességhez folyamodtak és a parlament ülésterme olyan szégyenletes verekedések színhelye lett, amilyeneket soha, sehol, csak később a szenátusban lehetett ismét látni.

A parlament többsége — demokratikus alapon — hagyta a bolsikat beszélni, káromkodni, verekedni. Tűrte a sztrájkokat és mindent, amit a kommunisták a szabadság égisze alatt elkövettek. Mikor a húr pattanásig feszült s a bolsi önleleplezés többet már nem produkálhatott, leszavazták őket.

Igen ám, de a mai olasz törvényhozási gyakorlat szerint a parlamentben megszavazott töi’vény átkerül a szenátushoz. Itt pedig elölről kezdődött minden, illetve amik itt történtek, ahhoz képest a parlamentben lejátszódott jelene-i tek csupán enyhe kis epizódok voltak. A kommunisták a legvadabb agresszióval rohanták meg a többséget és állati durvaságuk még a szenátus elnökét is lemondásra késztette. Az elnök kijelentette, hogy ilyen modort és hangnemet nem bír elviselni.

Az uj elnök megválasztása sürgősen, egy nap alatt történt, újból a legbarbáribb jelenetek közepette. A kommunisták a legravaszabb trükköktől és legaljasabb módszerektől sem riadtak vissza s a kívülállók már attól féltek, hogy nemcsak a javaslatból nem lesz törvény, hanem vagy államfői rendelettel fel kell oszlatni a szenátust vagy a kommunisták veszik át erőA McCarran—Walter Immigration and Nationality Act az Egyesült Államok elfogadott törvénye és bárhogy is vélekedjünk határozatainak észszerűségéről vagy méltányoságáról, tudnunk kell, hogyan szól a törvény, hogy a káros következményeket elkerülhessük. Kevés törvény váltott ki oly elkeseredett vitát a kongresszusban és a hírlapokban, mint ez az alkotás és bár Truman elnök vétóval élt a törvény ellen, a kongresszus több mint kétharmad többsége az Egyesült Államok törvényévé emelte. Azóat Eisenhower elnök is a módosítás mellett nyilatkozott, amit már 67 előkelő amerikai polgár követelt a New York Times hasábjain, a törvény tárgyalása idején. Ellenvetéseik a következőkben foglalhatók össze. Az uj törvény :

1. “A kvóta-vízumok elfecsérlésnek rendszerét folytatja”. (A régi törvény szerint is körülbelül 154.000 bevándorló lett volna évenként bebocsátható, de e számnak csak felét használták fel éveken át. A McCarran-Walter törvény tovább folytatja ezt az elavult szisztémát).

2. “A faji megkülönböztetést törvényileg szentesíti”. (A nyugati földtekéről származó négerek bevándorlását megszorítja).

3. “A bevándorlást még jobban megnehezíti.” (Az egyetemi tanárok nem jöhetnek be kvótán kívül többé és a kvótabeosztás az elavult 1920-as népszámlálás adatain épült fel.)

4. “A deportálásra uj, észszerűtlen és igazságtalan okokat állapít meg”. (Az uj törszakkal a hatalmat.

A kormány azonban rendíthetetlen nyugalommal nézett szembe a legvadabb terrorcselekedetekkel és engedte el füle mellett az állati üvöltéseket. S végül a kommunisták hiába zúzták össze az ülésterem berendezését, hiába akarták a padok roncsaival az elnököt és a kormány tagjait agyonverni, hiába akarták meggátolni a többség szavazását — mégis leszavazták őket.

A javaslatból törvény lett. S nem kétséges, hogy Itáliában ez volt az utolsó bolsevista “szabadság lecke”. 1953 júniusában aligha lesz száz kommunista az olasz parlamentben.

Tőke László.

vény megszünteti az elévülés lehetőségét bizonyos cselekményekre és olyan okokat állapít meg a deportálásra, amelyeket bírói felülvizsgálás nehezen dönthet meg).

A kritika nagyrésze tehát nemcsak az uj törvényt sújtja, hanem a régi bevándorlási törvényt is, amely 1924 óta áll fenn. A nemzetiségi származáson alapuló kvótarendszert, az ennek alapját adó 1920-as népszámlálási eredményeket, az északi és nyugati Európára megállapított és felhasználatlan kvótákat, a déli és keleti Európára kiszabott rendkívül alacsony kvótákat — az uj törvény változatlanul vette át a régiből-— egész kis kivétellel. Ha tehát a tárvényt el is vetették volna, ezek az intézkedések akkor is bennfoglaltatnának az amerikai törvénykönyvben. Az elitélő kritika tehát főleg abból ered, hogy az uj törvény nem hozott enyhítést.

Az amerikai közvélemény követeli, hogy az amerikai bevándorlási politikát a szabadságról és egyenlőségről táplált hagyománnyal kell összhangzásba hozni, anélkül, hogy az ország érdekeit és biztonságát kockáztatnók. A Common Council for American Unity osztozik ebben a nézetben és a bevándorlási törvénybe a következő elvek felvételét kívánja :

1. A fel nem használt kvótaszámokat azok között kell kiosztani, akik nem vándorolhatnak be, mert olyan országban születtek, amelynek kvótája betelt. Előnyben részesítendők, akiknek közeli rokonaik élnek az Egyesült Államokban, vagy olyan képzettséggel rendelkeznek, amiben hiány van az országban, továbbá aháborúk és üldöztetések áldozatai.

2. A faji megkülönböztetést el kell tüntetni a kvótatörvényből.

3. A kvótaszámok kiszámításánál a legutolsó népszámlálás adatait kell tekintetbe venni.

4. A nyugati földteke népeinek egyforma jogokat kell adni a bevándorlásnál.

5. Családok elválasztását meg kell akadályozni. Törvényesen ittartózkodó idegen házastársának és gyermekeinek bevándorlási engedélyét ne lehessen megtagadni.

6. Ne legyen deportálás olyan cselekményekért, amelyek nem voltak okok deportá-1897 júliusában három svéd mérnök, Andrée, Fraenkel és Strindberg hatalmas léggömbön indult el az Északi Sark meghódítására. A vakmerő vállalkozást, melyet Nobel Alfréd és a svéd konnány támogattak, a világ akkoriban feszült érdeklődéssel kisérte.

Az expedíció tagjai azonban nem tértek vissza, s úgy látszott, hogy az örök jég világa sohasem fogja elárulni tragédiájuk titkát. Hosszú idő múlva azután norvég fókavadászok borzalmas leletre bukkantak, ugyanis Vitö szigeten megtalálták Andrée legutolsó táborozási helyét. A sátornégyszög közepén egymástól egy méter távolságra feküdtek Andrée és Frankel holttestei, körülöttük az alvózsák, ruhadarabok, töltött fegyverek, edények, konzervek, a csónak és a szánkó hevertek. Minden ép és sértetlen volt, mintha csak tegnap indultak volna útnak, még a naplók és filmtekercsek is, melyekből az utókor végre megismerte sorsukat.

A három embernek 65 órás út után fel kellett adnia a küzdelmet, mert a köd annyira lenyomta a ballont, hogy ez egylásra mikor azokat elkövették.

7. Ne legyen deportálás olyan országba, amellyel az idegennek nincs korábbi kapcsolata.

8. Semmiféle okból se legyen deportálás, ha az idegent törvényesen és fondorlat nélkül engedték be az országba — kivévén a felforgatókat, akiket totalitáriánus országba lehet deportálni. A hűséges és törvénytisztelő idegen bizonyos idő után akkor s elegyen deportálható, ha törvényellenesen érkezett ide.

9. A kizárási vagy deportálási eljárásban az idegennek

í méltányos kihallgatásban, pártatlan ítélkezésben, fellebbezési jogban és felülvizsgálatban legyen része.

10. Az amerikai polgárjogot ne lehessen visszavonni olyan okokból, amelyek igazságtalan megkülönböztetést tesznek az ittszületett és a honosított polgár között, vagy amelyek megnyirbálj ák a szabadságot, amely minden amerikai öröksége, ha honosított is.

* *

*

Reméljük, hogy a McCarran Walter Act körül felmerült országos vitának az lesz az eredménye, hogy ilyen szellemű alkotás kerül a törvénykönyvbe.

Common Council.

re veszélyesebben csapódott neki a jégnek. Horgonyt vetettek, de szerencsétlenségükre zajló jégre kerültek, 300 km.-re a legközelebbi parttól. 14 napi keserves vándorlás után tapasztalniok kellett, hogy semmit sem jutottak előbbre, hanem jóformán helyben mozogtak. Megpróbáltak a Spitzbergák északi partja felé irányt venni, remélve, hogy másfélhónap alatt elérhetik azt, azonban a tenger áramlása erősebb volt.

A jég rabjai kétségbeesetten küzdöttek életükért. Október 5-én vitorlavászon csónakjukon sikerült elérniök a Jeges tenger-beli Vitö szigetet és július 11-ike óta először éreztek szilárd talajt a lábuk alatt. Minden létfontosságú dolgot átmentettek ide és mégis ez a menedék lett a sírjuk. A naplójegyzetek megszakadnak, Andrée néhány odavetett sora olvashatatlan. Annyi kitűnt, hogy ia 25 éves Strindberg halt meg először és őt társai eltemették a jéggörgetegbe. Andrée tárcájában találtak is egy arany szivet, mely Strindberg menyasszonyának képét és hajfürtjét tartalmazta

Három hónappal a start után, s 480 km-nyire az elindulási ponttól a két férfi lefeküdt és várta a halált. Élelmük volt bőven, volt tüzelőjük, gyújtójuk, sátruk, alvózsákjuk. Hogy mégis meghaltak, újabb rejtély elé állította a világot. Mindmáig azt hitték, hogy talán elaludtak és megfagytak. Nemrég azonban egy dán orvos arról olvasott, hogy a jegesmedvék háromnegyedrésze magában hordozza a trichinoziS) bacillusokat. Dr. Tryde ismerte a szörnyű kórtüneteket, melyeket ezek a paraziták okoznak: gyomorfájás, hányás, hasmenés, láz és teljes kimerültség. Nyolc nap múlva azután a fiatal élősdiek a vékonybélből az izomszövetekbe jutnak és azokat is megtámadják. Legkülönösebb tünete azonban a kínzó nátha. Ezzel kapcsolatban dr. Trydenek hirtelen eszébe jutott, hogy az expedíció naplójában is hasonló panaszokról volt szó és már akkor is csodálkozott rajta, hiszen a hűléses betegségek éppen a Sarkvidéken ismeretlenek. Emlékezetébe villant az is, hogy a napló szerint az expedíció tagjai egy jegesmedvét ejtettek el, melynek friss húsát — mint változatosságot — örömmel üdvözölték. Az egyik filmen látható is (Folyt, a 7. oldalon.)

Jókai Mór :__________________________Az Uj Földesül

— S ha én önnek itt huszonkilencezerkilencszázkilencvenkilenc forintot és két húszast letennék az Asztalára, nem fogadná el ön az egy huszas híjjával ?

— Nem.

Maxenpfutsch úr kétségbe volt esve.

— Uram ! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok hozzátenni azt a hiányzó húszast.

E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelkűségnek homéri hahotára egyesíté a két másik férfiút. A tréfa tökéletes volt, Vendelin úr nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik úrnak akarta markába nyomni azt az egy húszast, mely egyedüli differentia volt már közöttük.

Itt már látnivaló, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.

— No, hát uram, —szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól kimulatta magát, — ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincezer forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harmincezer forintot kapni, hanem — negyvenezret.

Ezzel diadalmasan vágta ki a tárcáj ából elővont négy utalványt az asztalra.

Maxenpfutsch úr arca e látványra egyszerre galvanicus mosolyra torzult, ami azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá, hogy e gömbölyű torzmosolygásból, hogy nyúlt le négy másodperc alatt ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy “de ha tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tízezer helyett ötezerrel érjem be ?”

Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor úrtól, hogy ha látja, miszerint Straff harmincezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik utalvánnyal is, amit csak szükséges árverés esetére bízott rá védence ? ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az áldozatokat, már pedig eszélyesség azt gondolni, hogy mikor Straff tíz procentot ígér, azt harmincezertől fizesse-e, vagy negyventől ?

— Most aztán egy szava sincs önnek többé ugy-e ? — kérdé fensőbbség érzetével doctor Grisák Straff urat.

— Parancsolhat ön velem, — szólt ez, — minden szolgálatra készen.

Jókai Mór : Az Uj Földesúr

öreg kiizadta azt a másik tízezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.

— Szép.

— Nos, mit mond ön ehhez ?

— Semmit.

— Semmit ? — kérdé doctor Grisák, tenyerét térdére rakva, hogy jobban megbámulhassa ezt az embert — Semmit sem mond arra, hogy én önnek megnyerem a hazárdjátékát s a feltett tízezer forint tételt kétszerezve hozom vissza ?

Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz s miután ily confidens lábra álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, amint a széken ült, így szólt az orra alá :

— Azt mondom, doctor, hogy ahol húszezer forint volt, ott harmincezer is van. *

— Micsoda ? — kiáltá fel elszömyedve Grisák s felugrott a székről, mintha titkos rúgok vetették volna fel.

— Ott harmincezer is van. — Ismétlé hideg vérrel a kalandor.

— Meg van őrülve ?

— Dehogy vagyok ; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön doctor ? Mikor egy üzlet ily nagyon is “coulant”, ki fogná azt akkor berekeszteni ? ki zárná el a zsilipet, mikor az az aranyözön legjobb folyásában van?

— De uram ! — kiált doctor Grisák, egészen magánkívül ragadtatva a bosszúságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását ?

— Minek ? — szólt a kalandor cynikus gunyorral. — Hát ennek a neve “archimedesi csavar” ; — nincsen vége. Soha se haragudjék, kedves doctor ; én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet rám semmi panasza ; ma kétezer forintot kapna tőlem, nehány nap múlva fog kapni hármat.

— No — ön ördöngős egy fickó. Már én nem merném így túlfeszíteni a húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre hangolni ; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit, tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy legrosszabb esetben tessék hazahozni az aszszonyt : engemet ne okoljon ön.

— Oh az öreg fogatlan oroszlán, egyiket sem fogja

Jókai Mór : ___________________Az Uj Földesúr

tenni : nem utazik, nem válik meg leányától. Megváltja magát harmincezer forinttal s quittek vagyunk.

— Én csak annyit mondok önnek, — szólt dr. Grisák, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen utoljára.

— A viszontlátásig, édes doctor ! — szólt kezet szorítva Straff Grisákkal, s még csak ki sem kisérte az előszobába.

Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.

Doctor Grisák haza érve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.

Azon kezdte, hogy rágyújtott szörnyen gazemberezni azt a raffinorozott zsebmetszőt.

— Ne beszéljen felőle, — kérte őt Ankerschmidt, — Mondja el röviden, mit végzett vele ?

— A gaz szemfényvesztő, amint látta, hogy készek vagyunk húszezer forintot megadni neki, vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta követeléseit ; most már harmincezer forintot kér.

Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárcáját.

— Előre tudtam. Gondoskodtam újabb utalványról, mely tízezer forintról szól. Vigye ön neki s minthogy nagyon valószínűnek találom, hogy amidőn azt fogja ön mondani, hogy ime harmincezer forintra is ráállok, akkor meg negyvenezret fog kérni, tehát elővigyázatból még egy negyedik tízezer forintos utalványt is adok önnek. Elégítse ki teljesen.

Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyúttal sentimentalis : “practico-sentimentalis”.

Szépen remboursirozta a két uj tízezres utalványt s most már egy methodista komolyságával állítá, kinél a mondott szó esküvel egyértékű, hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kívánt eredmény.

— Hát csak tessék sietni vele.

Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymásután nem aludt egyebütt, mint a waggonban ; hanem ahol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a fáradságot. Biztosítá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a legközelebbi telegramm, amit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb sikerről fogja tudósítani.

— 207

— 204 —

__ 205 —