Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1953-01-03 / 1. szám
KANADAI MAGYARSÁG 2 1953 JANUÁR 3. Mi történt az elmúlt hónapokban otthon? Az elmúlt hónap valóban mozgalmas időszak volt odahaza. A fizikai megpróbáltatások mellett ugyancsak kijutott agyongyötört társadalmunknak a “szellemiek”-ből is. Elképzelhető, hogy a kommunista párt moszkvai világkonferenciájának anyaga, valamint Sztálinnak a “Bolsevik” című folyóiratban megjelent közgazdaság-ideológiai írása mennyire megsokszorozta a szemináriumi órák, ujságolvasási értekezletek, röpgyűlések és hasonló kényszerösszejövetelek számát. Pedig tudjuk, hogy viszonylagosan nyugalmasabb hónapokban sem igen bővelkednek j)lyan órákban, mikor a régi értelemben vett családi együttlétben tölthetik kevés szabad idejüket. A kommunista párttagok számára sem számított nyugodt hónapnak november. A bizonyára sok kételyt és izgalmat kiváltó tagsági könyv felülvizsgálat érthető idegpróbát jelenthetett nem egy párttag számára. Fokozták a hónap mozgalmasságát a terv kölcsön jegyzés és a Bécsben, december folyamán megtartandó “Béke Világkongresszus”-ra való előkészületek is. • Az agyonsanyargatott hazai társadalom ekkora mérvű “szellemi” igénybevétele mellett nem maradt el a megélhetési gondok további felszaporodása sem. Az infláció ismétlődő jelei s mellette sok elsőd-1 leges közhasználati árucikkben való árúhiány ismét csak gyarapították az emberek min dennapi gondjait. Nemcsak egy kemény tél, de újabb kereseti lehetőségeket szűkítő rendszabályok is előrevetik az egyéni viszonyok további romlásának árnyékát. Utóbbinak jelentékeny állomását fogja jelenteni a tulórázási lehetőségeket nagyon erős mértékben leredukáló rendelet mely már megjelent és a közel jövőben lép érvénybe. És mindezt a fokozódó színvonalsülyedés és visszafejlődés légkörében kell elviselniök. A budapesti utcákról a sajtóban legutóbb közölt felvételeken látható emberek a lerongyolódottság benyomását teszik. Egy svéd üzletember, ki jól ismerte fővárosunkat, ez őszön ismét ellátogatott oda. Érkezési benyomásairól a következő szavakban számol be : “Az utcák csaknem kihaltak, a néhány megmaradt üzlet kirakatában nem láttam az emlékemben élő dús árúválasztékot. Az emberek fáradtaknak látszanak, kopottak, tekintetük elkeseredést árul el. Ottartózkodásom folyamán ezen első benyomásaim csak megerősödtek. Úgy tűnt fel nekem, hogy Budapest levegője a kényszerű szegénység fojtó légkörét árasztja, mely vegyítve van ideges aggodalommal”. “Budapest büszke népe, mit műveltek veled...” (R. I.) VVVVVVVVVVwVVN'VVA<WS<V<*/VVVVVVVS*VVVVV*VWVWVV\A*<V “Az U.N. csak szónokol" Könnyen kicsúszik ez a szádon, mikor a napilapokat olvasod, de ha Pakisztánban mondanád ezt, megbotránkozva néznének reád. Mert Pakisztán népe nagyon is tisztában van vele, mennyi mindent köszönhet az Egyesült Nemzetek Műszaki Segítő programjának s azt is jól tudja, menynyire csak az U.N.-nek köszönheti, hogy Pakisztánnak és Indiának Kázsmir-ért folytatott küzdelmében a háború elkerülhető volt. Pakisztán “uj” ország bizonyos tekintetben. Mindössze öt esztendeje alakult, amikor az angolok kivonultak India alsó területeiről. Állammá alakulása rendkívüli nehézségekbe ütközött, mert minden téren hiányoztak a fejlődéshez szükséges szakemberek. Az U.N.-hez fordult hát segítségért és az U.N. segített is. Az I.L.O. szakértői segítségével szakiskolákat és műszaki gyakorló intézeteket szerveztek, hogy az ország iparosítását immár saját állampolgárai végezhessék. Égetően sürgős volt a közlekedés megszervezése is, mely minden ország fejlődésének és gazdagodásának létalapja. Képzeljük csak el, milyen volna Kanada, vasutak és távbeszélő-vonalak nélkül. Az Egyesült Nemzetek szakemberei megszervezték a távbeszélést, a rádiózást, a földi és légi közlekedést és így szoros egységbe foglalták Pakisztánnak egymástól oly messze eső területeit. Pakisztán fejlődésének két nagy nehézség áll útjában : a gyakori földrengés és a sok sivatag. Az Egyesült Nemzetek földrengésszakértőket és csatornázó-öntöző szakembereket küldött oda, hogy a segítség mindig kéznél legyen. Ha működésük sikerrel jár, Pakisztán élelmezési problémái is jelentős részben megoldást nyernek. Pakisztán egészségügye is igen gyenge lábon áll. Az U.N. szakértői Penicillin és D.D.T. gyárakat létesítettek, a Világ Egészségügyi Szervezeté-nek személyzete pedig megismerteti a lakosságot a tbc. a malária, a kolera és a vérbaj elleni küzdelem legújabb módszereivel. Mindez a sok, sürgős segítség szoros összhangban áll az indiaiak Colombo Tervével és az Egyesült Államok Négypontos Programjával. Az Egyesült Nemzetek Különleges Bizottságainak legnagyobb segítsége abban rejlett, hogy megtanította Pakisztánt, mikép segítsen saját magán. És végeredményben pontosan ezt is tűzte ki céljául az Egyesült Nemzetek Műszaki Segítő Bizottsága, a világ kevésbbé szerencsés népeinek megsegítése terén. Póka János tragédiája Póka János honfitársunk, aki Torontóban a Prust Avenuen lakott, halálos szerencsétlenség áldozata lett Oakville közelében. Póka nehéz teherautót vezetett és az egyik S-alakú vasúti kereszteződésnél két vonat közé került. A roncsok darabjai félmérföldnyi távolságban szóródtak szét a vasúti sínek mentén, a szerencsétlen embert pedig harminc lábnyira repítette el az összeütközés ereje. A kocsi roncsai között a rendőrség egy kést és egy félig hámozott uborkát talált. Az a feltevés, hogy Póka épen ezt az uborkát hámozta és félkézzel vezette a kocsit, mely nekifutott a Buffalo-Torontó-i vonat első részének, ugyanakkor az ellenkező irányból átrobogó chicagói express oldalba kapta. Póka azonnal meghalt. Póka János harminc éves volt, feleségével együtt három évvel ezelőtt vándoroltak be Kanadába. Az egyik oakvillei vállalatnál volt alkalmazásban mint teherautóvezető néhány hét óta. Akik régebbről ismerik azt mondják, hogy tizenhárom év óta vezetett és soha karambolja nem volt. A fatális vasúti kereszteződést a környéken “halálcsapda” néven emlegetik, mert az utóbbi időben több szerencsétlenség történt itt. Októberben egy négytagú családot ért halálos szerencsétlenség ugyanezen a helyen. Hivatalos körökben már szó volt róla az utóbbi hetekben, hogy valamilyen úton-módon megszüntetik ezt az autósok számára fenyegető veszedelmet. Fájdalmas részünkre, hogy mielőtt ez megtörtént volna, éppen egy reményteljes, fiatal magyar élet lett a halálcsapda újabb áldozata. Az Anselm Fórum EGY SIKER TÖRTÉNETE Hogy Kanada még mindig a lehetőségek országa azoknak, kiknek merszük s meglátásuk van, hogy a szerencsét üstökön ragadják, ha találkoznak vele azt az alábbi kis történet is igazolja. A Hollandiából vagy három éve a Cochane körzetbe érkező Mr. Struyknak ide jöttekor egy ócska* autón s 17 dolláron kívül semmije sem volt. Tizenegy gyerekéről kellett gondoskodnia. Ma hat farmja van : 25.000 dollár értékben. Mikor pedig megkérdezték, hogy tulajdonképen minek is köszönheti sikerét, Mr. Struyk a Bibliára hivatkozott: “What soever thy hand findeth to do, do it with all thy might”. (Bármit is teszel, teljes odaadással tedd). E mondást az úttörők nagyon is kedvelték s úgylátszik, hogy még ma is megállja a helyét. Gary városában, Indianaban, 1932-ben ezen a néven alakult meg egy szervezet, amely a különféle fajú emberek egymásközötti jobb megértését tűzte ki céljául. Gary ipari város Chicago közelében és a külföldi születésűek nagyobb számban vannak itt képviselve, mint az Egyesült Államok bármely városában, természetesen az egész lakossághoz való számarányban. A népesség ötvenöt nemzetiségből és ötvenféle vallás híveiből alakult és több néger lakik Garyban, mint a környéken bárhol. A város lakói a saját tapasztalatukból tudják, hogy a különféle fajú emberek hasonlatossága sokkal nagyobb, mint a különbségeik, amelyek elválasztják őket és hogy ezek a válaszfalak mindinkább lerombolódnak, ahogy egymást jobban megismerik. A depresszió idején, 1932- ben kilenc különféle származású fiatalember megállapodott abban, hogy időnként öszszej önnek, hogy társadalmi kérdésekben felmerült tapasztalataikat megbeszéljék. A tagok száma csakhamar megnövekedett ; más polgári egyesületek és egyházak is kezdtek érdeklődni a kísérlet iránt. Most már formálisan is egyletté alakult, Anselm Forum néven. A szervezet vita-csoportokat állított fel s ma már tizenhárom öttagú vita-csoport létesült az egylet keretében, amelyek a község közszellemének a felvirágoztatását tűzték ki céljukul. Az emberiség összetartozását hirdető filmekből könyvtárt hoztak össze és eddig 1450 filmelőadást produkáltak olyan darabokból, mint “Az emberek testvérisége”, “A ház, amelyben lakom” (The House I live In, Sinatra parik dés szerepével), “A barátság dala”, “A magas fal”, stb. Az indianai egyetemen is rendeztek be könyvtárat, 1200 olyan munkából, amelyek az emberek jobb megértését kívánják előmozdítani. Huszonegy éve működik már ez a fórum és így már “nagykorúvá” lett. Neve közismert intelligens emberek körében. A Gyári Nők Társasága, amely független a Fórumtól, 1945-ben alakult meg. 1947-ben két fiók is létesült East Chicagóban és Lafayetteben, a Purdue University-vel kapcsolatban. ORVOS SZEMMEL AZ ÉLET KELETKEZESE Dr. Oláh László előadása a Buenos-Aires-i Magyar Szabadegyetemen Az élők és élettelenek világa ma már nem választható el olyan mereven egymástól, mint azt a múlt század tudományokat művelő ember hitte. Az utolsó évtizedek felfedezései és műszerei az élet jelenségéről is forradalmasították szemléletünket. így a vírusok szerkezeti felfedezése az elektro-mikroszkópban, kémiai összetételük meghatározása, kikristályosítása mind arra mutat, hogy a fehérjék és a nukleinsavak egyaránt képviselni tudják az élők és az élettelenek világát is. A vírusokban és teljes szerkezetű élőlények sejtjeiben egyaránt két vegyületet találunk. melynek jelenléte nélkül élet nincs : a nukleinsavakat Ennek a Purdue Fórumnak tagjai szintén sokféle nemzetiségből és vallás híveiből verődtek össze. Első elnökük Indiából, a második Perzsiából, a hai’madik Törökországból származott, a negyedik amerikai születésű zsidó. Az összejöveteleken kívül havonta banketteket rendeznek, amelyeket minden alkalommal más nemzetiségű ifjak hoznak össze, nemzeti eledeleiket és szokásaikat bemutatva. Ahogy a fiatalemberek jobban megismerik egymást, .jobban megbecsülik egymás képességeit. Az Anselm Forum sikeres működésének hatása alatt az egyetemen magántanfolyamok alakultak, amelyek a különböző fajú emberek jobb megértésére buzdítanak. A szervezet elve : “okszerűen, értelmesen és türelemmel bírálni az emberi társadalom problémáit és a demokráciának és a különféle vallásoknak emberszeretetét a gyakorlatban megvalósítani”. A tagság 100 emberre van korlátozva, de hatásuk kiterjed az egész környék közszellemére és közvetve az egész ország intelligens embereinek a felfogására. Common Council. és a fehérjéket. Ezekből épülnek: íel a kromoszómák és a gének is. Valószinű, hogy a nukleinsav jelenléte elengedhetetlenül szükséges a fehérjevegyületek szintézisénél. Az összes eddig bonyolult összetételű ismert fehérje vegyületek azonban csupán 25 aminósavból épül fel, (szintetizálódik) a molekulák polimerizációja útján. A szintetikus kémia számos anyagot, vegyületet állított már elő a molekulák mesterséges polimerizációja segítségével, pld. a műgumit, a nylont stb. így elméletileg feltételezhető, hogy a fehérjevegyületek laboratóriumi mesterséges szintézise a tisztán előállítható aminósavakból lehetséges. Ha ez sikerülne, az élet kérdésének megoldását közelítenénk meg. Fischer német professzor azonban csak néhány ezer molekulasulyú vegyületet tudott a fenti úton létrehozni, holott a magasabbrenaű fehérjevegyületek óriás molekuláinak súlya legtöbbször milliókra rúg. A kémiai kötések és a molekulák kombinációinak oly arányú sokféleségével állunk itt szemben, hogy ezt az emberi agyvelő kombinativ képessége már követni nem tudja. A fehérjevegyületek mesterséges szintézise és vele együtt az élet kérdése megoldatlan maradt tehát. De az atomfizika megoldotta nagy rejtélyét, kárhozatunkra vagy jólétünkre, ez a kérdés gyötri ma az egész világot. Vájjon az élet titkának meg fejtése, boldogságot vagy újabb kárhozatot hoz ? Ezt kérdi mindenki önmagától mindenki aki a természet tudományával foglalkozik. RÁDIÓ MŰSOR Minden szombaton délután 2.30—3 óráig a St. Catharines-i C.K.T.B. magyar műsort sugároz. Bemondó : DALOS OTTÓ íazz-Karácsony Irta : Béla deák. Mindig azt hittem, hogy a bolondok házában csupa olyan betegek vannak, akiknek valami különös kényszerképzetük, vagy hóbortjuk van. Azt hitteip, hogy találkozni fogok “Napoleon”-nal, aki jobb kezét második és harmadik gombja közé dugva, gondterhelten sétál fel és alá és azon gondolkozik, hogyan is adjon túl az egyre terhesebbé és szemtelenebbé váló Talleyrand-on. Azt hittem, hogy “isten”-t fogok találni, aki mindenkitől feltétlen hódolatot és imádatot vár, hercegnőt, akit csak >‘fenség”-nek lehet szólítani, feltalálót, aki a földalatti repülőgép szerkezeti megoldásán töri a fejét és elvarázsolt embert, aki nem mer felállni, mert azt hiszi, hogy üvegből vannak a lábai. Mindezek helyett egy rakás csendes bolondot (skizofréniás esetet) de rengeteg csaknem teljesen normális embert találtam, akik keleti kényelemben élik gondtalan életüket, kiszolgáltatják magukat, mint egy császár, jól esznek-isznak, újságot, könyvet olvasnak, a helyi (bolond)-moziba járnak, a tiszteletükre rendezett táncmulatságokon előkelősködnek, Whist-et és bridge-t kártyáznak és kacsalábon forgó ai’anypalotáért sem lehetne kicsalogatni őket ebből a földi paradicsomból. Nem lenne épen nagy csoda az sem, ha ezer veszedelmet, nyomorúságot és megaláztatást átélt dini életem után, történetesen páciensként kerültem volna be Kanada e nagyvárosának bolondokházába, de a megbolondulástól eddigelé — hála Istennek — megóvott a Gondviselés és így csupán középszerűen fizetett segédápolóként kerültem be számtalan normálisként elismert félbolond főnök és még megsz^mlálhatatlanabb bolond ként kezelt, de egyébként teljesen normális kényúr szigorú és kérlelhetetlen keze alá. Az itt tapasztaltak után ugyan ne beszéljen nekem senki a demokrácia áldásairól, mert itt minden van, csak éppen demokrácia nincs. Szegény Plato az eszme kigondo-' lója, szellőztetőrózsaként pöröghet a sírjában, hogy eny- I nyíre megcsúfolták ideális ötleteit és így visszaéltek a gon dolat szentségével. A cím- é:, rangkórság még a tiszakálmáni Magyarországon sem burjánozhatott el oly óriási mértékben, mint itt, az elmegyógyintézet ápolói karában. Ennek következtében logarléccel sem tudnám kiszámítani, hogy hány főnököm van. De nem. Ezzel nem is kísérletezem, mert az ide1- s tova huszonötesztendős éi’ettségi találkozóm idejében még képes lesz felkelni sírjából az öreg Makoldy tanár úr és rémes éjféli kisértések közepette elbuktatni a matézis tudományából. Denique, ha beszámítom az összes első-, második- és harmadik éves segédápolókat, az összes végzett, fő-, főfő-, és legeslegfőbb ápolókat és hozzá megállapítom a saját páriakasztbeli helyzetemet, akkor talán az olvasó is némi fogalmat alkothat magának főnökeimnek a tenge- fövenyéhe’, hasonló, csillagászati számáról. A rettentő sok fő, főfő, és jlegfőbb alatt ugyanis én vagyok a legfrissebb “greenhorn” s ha a cimkórság e rákfenéje rám is ragadna, akkor jelenlegi társadalmi — és erkölcsi halmazállapotom a pót-, segéd-, al-, mellék-, segédápológyakornokhelyettesj elölt díszes titulusával volna a legmegfelelőbben kifejezhető. Nota bene, oly szánalmas alacsonyan állok az ápolói kar “nagyságos” ranglétráján, hogy a béka püspökfalatja valóságos sztratoszféra-repülő lehetne hozzám képest. A szolgálatkiírásnál az én nevem az utolsó minden egyes osztály listáján és már az eggyel előttem álló név is korlátlan főnöki hatalmat élvez és gyakorol fölöttem. Ha valaki ezek után azt találná mondani, hogy kutyamosó vagyok, még akkor sem találta el a nekem kijáró megfelelő címet, hiszen itten vannak fő- és alkutyamosók is és én az “al”-oknak is a legalábbvalóbbika vagyok. Ám nem panaszkodom mégsem, hanem jámbor megadással teljesítem a főnökök e népes hadseregének összes elképzelhető szeszélyét és keresztényi türelemmel várom annak az évszázadnak a végét, amikor a korban nálam nagyrészt fiatalabb főnökeim a rangsorban ki fognak halni előttem. Nem sokkal karácsony előtt hajtottam a humánus demokrá cia e baromi jármába szerencsétlen fejemet. Még nagyobb szerencsétlenségemre a világ legnormálisabb embereinek egy elmebeteg osztályán az osztályvezető főápoló előtt valahogyan elkottyantottam, hogy értek valamit a zongorázás tudományához is. Node még csak épen ez hiányzott a tökéletes boldogságomhoz. Másnap ugyanis minden bolondápolók cárja, nagymogulja, vezére, kancellárja, főmuftija és apacsászára magához rendelt hallatlan tekintélyű főhadiszállására és száraz amerikai stílusban tudomásomra hozta, hogy a bolondok számára rendezendő karácsonyi hangversenyen zongorázni fogok. Betettek a műsorba, mégpedig két külön szám gyanánt. Hogy mivel töltöm ki a két számot, az teljesen mellékes volt. De erre vonatkozólag egyetlen kérdés sem hangzott el egészen a hangversenyig. Játszhattam volna a boci, boci tarká-tól a nudisták indulójáig, vagy a néma rab fohászáig akármit. Az utolsó pillanatban azonban még egy tíz éves Ids hülye jazz-komyikálásának improvizált kíséretét is a nyakamba sózták. Először tiltakozni akartam a megtiszteltetés ellen azzal a nyomós érvvel, hogy jazz-slágereket nem szoktam játszani, de akkor meg a rendező főápolónő sértődött meg mondván, hogy az nem jazz-sláger, hanem komoly karácsonyi ének. így hát meg kellett adnom magam sorsomnak és a jellegzetes jazz-szinkópákkal teletűzdelt, négyütemes foxtrott-karácsonyi dalt már a főpróbán meglehetősen nagy sikerrel kisértem. A teljes műsort először csak magán a hangversenyen élvezhettem és döbbenten kellett megállapítanom, hogy az nyolcvan százalékban jazz-számokból állt. Első számként három nymphomániákus fiatal leányzó énekelte élénk fenyegetések, mutogatások, hasdörzsölések és farriszálások közepette, hogy “Santa Claus is coming to town”. Az ütemes táncmuzsikára akár “Charleston”-t is lehetett volna táncolni. A második szám a háromkirályok jelenetét ábrázolta. Ez egészen jó lett volna, ha Gáspár király történetesen nem visel szarukeretes pápaszemet, Boldizsár pedig cowboy-nadrágot. így egy kicsit vadnyugatiasan hatott. Azt mondanom sem kell, hogy a jó öreg háromkirályok is valami “Broadway Melody” szerű foxtrott muzsikára vonultak be. De már azon sem csodálkoztam volna, ha Szűz Máriával, meg Szent Józseffel alkalmasint egy kis “Swing”-et járattak volna. Harmadik számként én játszottam el zongorán Liszt egyik rapszódiáját, meg Dvorák Humoreszkjét. Érdekes megjegyezni, hogy a lármázásban, hangos biztatásban és izgatottságban a labdarúgómérkőzések közönségére emlékeztető elmebajos publikum, játékom alatt figyelmesen és csaknem síri csendben hallgatott. Egyesek, a nyilván túlzásba vitt meghatottságtól, hangosan zokogtak. A negyedik szám véletlenül ugyancsak nem jazz-muzsika volt. Jól táplált terebélyes fiatal hölgy, akiről nem sikerült megállapítanom, hogy az ápolónők, vagy a páciensek kasztjához tartozik-e, valami igen elnyújtott karácsonyi dalt énekelt “Star of the East” címmel. A gumimasszaként nyúló, fájdalmas dallamban semmi keresnivalója sem lett volna a koloratur éneklésmódnak, de ő koloratúrázott. Fitogtatni akarta a macskanyávogást veszedelmesen utánzó hangjának iskolázottságát és a sok testi erőt és lelki elszántságot igénybevevő művelet közben mindene remegett. Külön remegtek apró, réteges tokái, prágai sonka vastagságú karjai, de még a köldöke is. Utóbbi nyilván a gyönyörűségtől. Mintha csak valami különösen kiraffinált vadszamáron lovagolt volna. Még ha kifejezetten dicsérni akarnám, akkor sem tudnék más kifejezést felhozni mentségére, mint azt, hogy gyalázatos volt. De különös végletet képviselt az előző jazz-számokhoz képest. Pontosan úgy hatott ugyanis, mintha Jeremiás siralmait adta volna elő. Még javában rezgette apró, formás tokáit és meglehetősen Kiterjedt köldökét, amikor az egy.k bolond asszony, a közönség CiSŐ sorából, levetette az egyik cipője: és hozzá vágta. Ez a kis incidens ugyan a koloraturművésznőt nem sokat zavarta, de én, ha történetesen orvos vagyok, ezt a beteget azonmód tökéletesen normálisnak nyilvánítottam és szabadlábra helyeztem volna. A következő szám volt az a jazz-szám, amit nekem kellett kisérnem. Illetőleg csak szerettem volna kisérni, mert gyermekem olyan lámpalázas állapotba került, hogy fittyet hányt a kíséretre és teljesen önállósította magát. Bárhogy is igyekeztem alkalmazkodni hozzá, igyekezetem csak meddő kísérlet maradt. Vagy megszaladt, vagy lemaradt. Még gyalog is kínszenvedés lett volna kisérni, hát még zongorán. De mindegy volt. Ez a kis apróság igazán nem zavarta a közönséget. Fődolog az, hogy ez is jazz-szám volt. És ez így ment az én második számom kivételével egészen végig. Még a “Venite adoramus”-t is jazz ütemre énekelték. A legkirívóbb volt azonban egy fiatal leány, aki “Dance routine” rejtelmes elnevezésű számmal szerepelt a műsoron. Először azt hittem, hogy csak énekelni fog, mert közönséges, pántos, fekete kombinéjában egyenesen a mikrofon elé állt és gyenge cérnahangon valami angolkeringőfélét nyafogott Haway-ról. Legnagyobb meglepetésemre azonban az ének kellős közepén egyszerűen a nyakába lendítette a piros fodrokkal bélelt kombinét. Vastag combjai pedig becsületére váltak volna akármelyik jóltáplált szakácsnőnek is. A végén kiderült, hogy kánkánt táncol. Nagy zökkenésekkel dobálta, rugdalta oszlopos alsóvégtagjait. Pámás combjai pedig élénken remegtek a tánc vérpezsdítő ütemére. Az eddig józanul és normálisan viselkedő férfiközönséget egészen megbolondította. Végig hangos ovációval kisérték a táncot és amikor befejezésül kacér mozdulattal terebélyes püspökfalatját mutatta a publikum felé, olyan tombolásba törtek ki, hogy alig lehetett lecsillapítani őket. Szerencsére az uj rázás itt nem divat és így nem kellett attól tartani, hogy az elmebajos bajadér még egyszer lefényképezi a közönséget. Ha a műsor legvégén nem vágtatott volna be zsákba bujtatott két bolond-erős szánkóján a nagyszakállú, prémpaszományos “Santa Claus”, akkor hajlandó lettem volna azt gondolni, hogy nem karácsonyi ünnepélyt, hanem valami rongyosbál vidám farsangi műsorát láttam.