Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-03 / 1. szám

KANADAI MAGYARSÁG 2 1953 JANUÁR 3. Mi történt az elmúlt hónapokban otthon? Az elmúlt hónap valóban mozgalmas időszak volt oda­haza. A fizikai megpróbál­tatások mellett ugyancsak ki­jutott agyongyötört társadal­munknak a “szellemiek”-ből is. Elképzelhető, hogy a kom­munista párt moszkvai világ­­konferenciájának anyaga, va­lamint Sztálinnak a “Bolsevik” című folyóiratban megjelent közgazdaság-ideológiai írása mennyire megsokszorozta a szemináriumi órák, ujságolva­­sási értekezletek, röpgyűlések és hasonló kényszerösszejöve­telek számát. Pedig tudjuk, hogy viszonylagosan nyugal­masabb hónapokban sem igen bővelkednek j)lyan órákban, mikor a régi értelemben vett családi együttlétben tölthetik kevés szabad idejüket. A kommunista párttagok számára sem számított nyu­godt hónapnak november. A bizonyára sok kételyt és izgal­mat kiváltó tagsági könyv fe­lülvizsgálat érthető idegpró­bát jelenthetett nem egy párt­tag számára. Fokozták a hónap mozgal­masságát a terv kölcsön jegy­zés és a Bécsben, december fo­lyamán megtartandó “Béke Világkongresszus”-ra való elő­készületek is. • Az agyonsanyargatott ha­zai társadalom ekkora mérvű “szellemi” igénybevétele mel­lett nem maradt el a megélhe­tési gondok további felszapo­rodása sem. Az infláció ismét­lődő jelei s mellette sok elsőd-1 leges közhasználati árucikk­ben való árúhiány ismét csak gyarapították az emberek min dennapi gondjait. Nemcsak egy kemény tél, de újabb ke­reseti lehetőségeket szűkítő rendszabályok is előrevetik az egyéni viszonyok további rom­lásának árnyékát. Utóbbinak jelentékeny állomását fogja jelenteni a tulórázási lehető­ségeket nagyon erős mérték­ben leredukáló rendelet mely már megjelent és a közel jö­vőben lép érvénybe. És mindezt a fokozódó szín­­vonalsülyedés és visszafejlő­dés légkörében kell elviselniök. A budapesti utcákról a sajtó­ban legutóbb közölt felvétele­ken látható emberek a leron­­gyolódottság benyomását te­szik. Egy svéd üzletember, ki jól ismerte fővárosunkat, ez őszön ismét ellátogatott oda. Érkezési benyomásairól a kö­vetkező szavakban számol be : “Az utcák csaknem kihal­tak, a néhány megmaradt üz­let kirakatában nem láttam az emlékemben élő dús árúvá­lasztékot. Az emberek fárad­taknak látszanak, kopottak, tekintetük elkeseredést árul el. Ottartózkodásom folyamán ezen első benyomásaim csak megerősödtek. Úgy tűnt fel nekem, hogy Budapest levegő­je a kényszerű szegénység foj­tó légkörét árasztja, mely ve­gyítve van ideges aggodalom­mal”. “Budapest büszke népe, mit műveltek veled...” (R. I.) VVVVVVVVVVwVVN'VVA<WS<V<*/VVVVVVVS*VVVVV*VWVWVV\A*<V “Az U.N. csak szónokol" Könnyen kicsúszik ez a szá­don, mikor a napilapokat olva­sod, de ha Pakisztánban mon­danád ezt, megbotránkozva néznének reád. Mert Pakisz­tán népe nagyon is tisztában van vele, mennyi mindent kö­szönhet az Egyesült Nemze­tek Műszaki Segítő program­jának s azt is jól tudja, meny­nyire csak az U.N.-nek köszön­heti, hogy Pakisztánnak és In­diának Kázsmir-ért folytatott küzdelmében a háború elke­rülhető volt. Pakisztán “uj” ország bizo­nyos tekintetben. Mindössze öt esztendeje alakult, amikor az angolok kivonultak India alsó területeiről. Állammá ala­kulása rendkívüli nehézségek­be ütközött, mert minden té­ren hiányoztak a fejlődéshez szükséges szakemberek. Az U.N.-hez fordult hát segítsé­gért és az U.N. segített is. Az I.L.O. szakértői segítsé­gével szakiskolákat és műsza­ki gyakorló intézeteket szer­veztek, hogy az ország iparo­sítását immár saját állampol­gárai végezhessék. Égetően sürgős volt a közlekedés meg­szervezése is, mely minden or­szág fejlődésének és gazdago­dásának létalapja. Képzeljük csak el, milyen volna Kanada, vasutak és távbeszélő-vonalak nélkül. Az Egyesült Nemzetek szakemberei megszervezték a távbeszélést, a rádiózást, a földi és légi közlekedést és így szoros egységbe foglalták Pa­kisztánnak egymástól oly messze eső területeit. Pakisztán fejlődésének két nagy nehézség áll útjában : a gyakori földrengés és a sok sivatag. Az Egyesült Nemze­tek földrengésszakértőket és csatornázó-öntöző szakembe­reket küldött oda, hogy a se­gítség mindig kéznél legyen. Ha működésük sikerrel jár, Pakisztán élelmezési problé­mái is jelentős részben meg­oldást nyernek. Pakisztán egészségügye is igen gyenge lábon áll. Az U.N. szakértői Penicillin és D.D.T. gyárakat létesítettek, a Világ Egészség­­ügyi Szervezeté-nek személy­zete pedig megismerteti a la­kosságot a tbc. a malária, a kolera és a vérbaj elleni küz­delem legújabb módszereivel. Mindez a sok, sürgős segít­ség szoros összhangban áll az indiaiak Colombo Tervével és az Egyesült Államok Négy­pontos Programjával. Az Egyesült Nemzetek Kü­lönleges Bizottságainak leg­nagyobb segítsége abban rej­lett, hogy megtanította Pa­kisztánt, mikép segítsen saját magán. És végeredményben pontosan ezt is tűzte ki céljául az Egyesült Nemzetek Mű­szaki Segítő Bizottsága, a vi­lág kevésbbé szerencsés népei­nek megsegítése terén. Póka János tragédiája Póka János honfitársunk, aki Torontóban a Prust Ave­nuen lakott, halálos szeren­csétlenség áldozata lett Oak­ville közelében. Póka nehéz te­herautót vezetett és az egyik S-alakú vasúti kereszteződés­nél két vonat közé került. A roncsok darabjai félmérföld­­nyi távolságban szóródtak szét a vasúti sínek mentén, a sze­rencsétlen embert pedig har­minc lábnyira repítette el az összeütközés ereje. A kocsi roncsai között a rendőrség egy kést és egy félig hámozott uborkát talált. Az a feltevés, hogy Póka épen ezt az ubor­kát hámozta és félkézzel ve­zette a kocsit, mely nekifutott a Buffalo-Torontó-i vonat el­ső részének, ugyanakkor az ellenkező irányból átrobogó chicagói express oldalba kapta. Póka azonnal meghalt. Póka János harminc éves volt, feleségével együtt három évvel ezelőtt vándoroltak be Kanadába. Az egyik oakvillei vállalatnál volt alkalmazásban mint teherautóvezető néhány hét óta. Akik régebbről isme­rik azt mondják, hogy tizen­három év óta vezetett és soha karambolja nem volt. A fatális vasúti keresztező­dést a környéken “halálcsap­da” néven emlegetik, mert az utóbbi időben több szerencsét­lenség történt itt. Októberben egy négytagú családot ért ha­lálos szerencsétlenség ugyan­ezen a helyen. Hivatalos kö­rökben már szó volt róla az utóbbi hetekben, hogy valami­lyen úton-módon megszünte­tik ezt az autósok számára fenyegető veszedelmet. Fájdalmas részünkre, hogy mielőtt ez megtörtént volna, éppen egy reményteljes, fiatal magyar élet lett a halálcsapda újabb áldozata. Az Anselm Fórum EGY SIKER TÖRTÉNETE Hogy Kanada még mindig a lehetőségek országa azok­nak, kiknek merszük s meg­látásuk van, hogy a szeren­csét üstökön ragadják, ha ta­lálkoznak vele azt az alábbi kis történet is igazolja. A Hollandiából vagy három éve a Cochane körzetbe érke­ző Mr. Struyknak ide jöttekor egy ócska* autón s 17 dolláron kívül semmije sem volt. Tizen­egy gyerekéről kellett gondos­kodnia. Ma hat farmja van : 25.000 dollár értékben. Mikor pedig megkérdezték, hogy tulajdonképen minek is köszönheti sikerét, Mr. Struyk a Bibliára hivatkozott: “What soever thy hand findeth to do, do it with all thy might”. (Bármit is teszel, teljes oda­adással tedd). E mondást az úttörők nagyon is kedvelték s úgylátszik, hogy még ma is megállja a helyét. Gary városában, Indiana­­ban, 1932-ben ezen a néven alakult meg egy szervezet, amely a különféle fajú embe­rek egymásközötti jobb meg­értését tűzte ki céljául. Gary ipari város Chicago közelében és a külföldi születésűek na­gyobb számban vannak itt képviselve, mint az Egyesült Államok bármely városában, természetesen az egész lakos­sághoz való számarányban. A népesség ötvenöt nemzetiség­ből és ötvenféle vallás hívei­ből alakult és több néger lakik Garyban, mint a környéken bárhol. A város lakói a saját tapasztalatukból tudják, hogy a különféle fajú emberek ha­sonlatossága sokkal nagyobb, mint a különbségeik, amelyek elválasztják őket és hogy ezek a válaszfalak mindinkább le­­rombolódnak, ahogy egymást jobban megismerik. A depresszió idején, 1932- ben kilenc különféle szárma­zású fiatalember megállapo­dott abban, hogy időnként ösz­­szej önnek, hogy társadalmi kérdésekben felmerült tapasz­talataikat megbeszéljék. A ta­gok száma csakhamar megnö­vekedett ; más polgári egye­sületek és egyházak is kezdtek érdeklődni a kísérlet iránt. Most már formálisan is egy­letté alakult, Anselm Forum néven. A szervezet vita-csoporto­kat állított fel s ma már tizen­három öttagú vita-csoport lé­tesült az egylet keretében, amelyek a község közszellemé­nek a felvirágoztatását tűzték ki céljukul. Az emberiség összetartozá­sát hirdető filmekből könyv­tárt hoztak össze és eddig 1450 filmelőadást produkáltak olyan darabokból, mint “Az emberek testvérisége”, “A ház, amelyben lakom” (The House I live In, Sinatra parik dés szerepével), “A barátság dala”, “A magas fal”, stb. Az indianai egyetemen is rendez­tek be könyvtárat, 1200 olyan munkából, amelyek az embe­rek jobb megértését kívánják előmozdítani. Huszonegy éve működik már ez a fórum és így már “nagykorúvá” lett. Neve köz­ismert intelligens emberek kö­rében. A Gyári Nők Társasá­ga, amely független a Fórum­tól, 1945-ben alakult meg. 1947-ben két fiók is létesült East Chicagóban és Lafayette­­ben, a Purdue University-vel kapcsolatban. ORVOS SZEMMEL AZ ÉLET KELETKEZESE Dr. Oláh László előadása a Buenos-Aires-i Magyar Szabadegyetemen Az élők és élettelenek világa ma már nem választható el olyan mereven egymástól, mint azt a múlt század tudo­mányokat művelő ember hitte. Az utolsó évtizedek felfedezé­sei és műszerei az élet jelen­ségéről is forradalmasították szemléletünket. így a vírusok szerkezeti felfedezése az elek­­tro-mikroszkópban, kémiai összetételük meghatározása, kikristályosítása mind arra mutat, hogy a fehérjék és a nukleinsavak egyaránt képvi­selni tudják az élők és az élet­telenek világát is. A vírusokban és teljes szer­kezetű élőlények sejtjeiben egyaránt két vegyületet talá­lunk. melynek jelenléte nélkül élet nincs : a nukleinsavakat Ennek a Purdue Fórumnak tagjai szintén sokféle nemze­tiségből és vallás híveiből ve­rődtek össze. Első elnökük Indiából, a második Perzsiá­ból, a hai’madik Törökország­ból származott, a negyedik amerikai születésű zsidó. Az összejöveteleken kívül havon­ta banketteket rendeznek, a­­melyeket minden alkalommal más nemzetiségű ifjak hoz­nak össze, nemzeti eledeleiket és szokásaikat bemutatva. Ahogy a fiatalemberek jobban megismerik egymást, .jobban megbecsülik egymás képessé­geit. Az Anselm Forum sikeres működésének hatása alatt az egyetemen magántanfolyamok alakultak, amelyek a külön­böző fajú emberek jobb meg­értésére buzdítanak. A szervezet elve : “oksze­rűen, értelmesen és türelem­mel bírálni az emberi társada­lom problémáit és a demokrá­ciának és a különféle vallá­soknak emberszeretetét a gya­korlatban megvalósítani”. A tagság 100 emberre van korlátozva, de hatásuk kiter­jed az egész környék közszel­lemére és közvetve az egész ország intelligens embereinek a felfogására. Common Council. és a fehérjéket. Ezekből épül­nek: íel a kromoszómák és a gének is. Valószinű, hogy a nukleinsav jelenléte elenged­hetetlenül szükséges a fehér­­jevegyületek szintézisénél. Az összes eddig bonyolult össze­tételű ismert fehérje vegyü­­letek azonban csupán 25 aminósavból épül fel, (szinte­­tizálódik) a molekulák polime­­rizációja útján. A szintetikus kémia számos anyagot, vegyü­letet állított már elő a mole­kulák mesterséges polimerizá­­ciója segítségével, pld. a mű­gumit, a nylont stb. így elmé­letileg feltételezhető, hogy a fehérjevegyületek laborató­riumi mesterséges szintézise a tisztán előállítható aminósa­­vakból lehetséges. Ha ez sikerülne, az élet kér­désének megoldását közelíte­nénk meg. Fischer német pro­fesszor azonban csak néhány ezer molekulasulyú vegyületet tudott a fenti úton létrehozni, holott a magasabbrenaű fehér­jevegyületek óriás molekulái­nak súlya legtöbbször milliók­ra rúg. A kémiai kötések és a molekulák kombinációinak oly arányú sokféleségével állunk itt szemben, hogy ezt az em­beri agyvelő kombinativ ké­pessége már követni nem tudja. A fehérjevegyületek mes­terséges szintézise és vele együtt az élet kérdése meg­oldatlan maradt tehát. De az atomfizika megoldotta nagy rejtélyét, kárhozatunkra vagy jólétünkre, ez a kérdés gyötri ma az egész világot. Vájjon az élet titkának meg fejtése, boldogságot vagy újabb kárhozatot hoz ? Ezt kérdi mindenki önmagától mindenki aki a természet tu­dományával foglalkozik. RÁDIÓ MŰSOR Minden szombaton délután 2.30—3 óráig a St. Catharines-i C.K.T.B. magyar műsort sugároz. Bemondó : DALOS OTTÓ íazz-Karácsony Irta : Béla deák. Mindig azt hittem, hogy a bolondok házában csupa olyan betegek vannak, akiknek va­lami különös kényszerképze­tük, vagy hóbortjuk van. Azt hitteip, hogy találkozni fogok “Napoleon”-nal, aki jobb ke­zét második és harmadik gombja közé dugva, gondter­helten sétál fel és alá és azon gondolkozik, hogyan is adjon túl az egyre terhesebbé és szemtelenebbé váló Talley­­rand-on. Azt hittem, hogy “isten”-t fogok találni, aki mindenkitől feltétlen hódola­tot és imádatot vár, herceg­nőt, akit csak >‘fenség”-nek lehet szólítani, feltalálót, aki a földalatti repülőgép szerkezeti megoldásán töri a fejét és el­varázsolt embert, aki nem mer felállni, mert azt hiszi, hogy üvegből vannak a lábai. Mindezek helyett egy rakás csendes bolondot (skizofréniás esetet) de rengeteg csaknem teljesen normális embert ta­láltam, akik keleti kényelem­ben élik gondtalan életüket, ki­szolgáltatják magukat, mint egy császár, jól esznek-isznak, újságot, könyvet olvasnak, a helyi (bolond)-moziba járnak, a tiszteletükre rendezett tánc­­mulatságokon előkelősködnek, Whist-et és bridge-t kártyáz­nak és kacsalábon forgó ai’any­­palotáért sem lehetne kicsalo­gatni őket ebből a földi para­dicsomból. Nem lenne épen nagy csoda az sem, ha ezer veszedelmet, nyomorúságot és megalázta­tást átélt dini életem után, történetesen páciensként ke­rültem volna be Kanada e nagyvárosának bolondokházá­ba, de a megbolondulástól ed­­digelé — hála Istennek — megóvott a Gondviselés és így csupán középszerűen fizetett segédápolóként kerültem be számtalan normálisként elis­mert félbolond főnök és még megsz^mlálhatatlanabb bolond ként kezelt, de egyébként tel­jesen normális kényúr szigorú és kérlelhetetlen keze alá. Az itt tapasztaltak után ugyan ne beszéljen nekem sen­ki a demokrácia áldásairól, mert itt minden van, csak éppen demokrácia nincs. Sze­gény Plato az eszme kigondo-' lója, szellőztetőrózsaként pö­röghet a sírjában, hogy eny- I nyíre megcsúfolták ideális öt­leteit és így visszaéltek a gon ­dolat szentségével. A cím- é:, rangkórság még a tiszakál­­máni Magyarországon sem burjánozhatott el oly óriási mértékben, mint itt, az elme­gyógyintézet ápolói karában. Ennek következtében logarléc­cel sem tudnám kiszámítani, hogy hány főnököm van. De nem. Ezzel nem is kísérlete­zem, mert az ide1- s tova hu­szonötesztendős éi’ettségi ta­lálkozóm idejében még képes lesz felkelni sírjából az öreg Makoldy tanár úr és rémes éj­féli kisértések közepette el­buktatni a matézis tudomá­nyából. Denique, ha beszámítom az összes első-, második- és har­madik éves segédápolókat, az összes végzett, fő-, főfő-, és legeslegfőbb ápolókat és hoz­zá megállapítom a saját pária­­kasztbeli helyzetemet, akkor talán az olvasó is némi fogal­mat alkothat magának főnö­keimnek a tenge- fövenyéhe’, hasonló, csillagászati számá­ról. A rettentő sok fő, főfő, és jlegfőbb alatt ugyanis én va­gyok a legfrissebb “green­horn” s ha a cimkórság e rák­fenéje rám is ragadna, akkor jelenlegi társadalmi — és er­kölcsi halmazállapotom a pót-, segéd-, al-, mellék-, segédápo­­lógyakornokhelyettesj elölt dí­szes titulusával volna a leg­megfelelőbben kifejezhető. Nota bene, oly szánalmas alacsonyan állok az ápolói kar “nagyságos” ranglétráján, hogy a béka püspökfalatja va­lóságos sztratoszféra-repülő lehetne hozzám képest. A szol­gálatkiírásnál az én nevem az utolsó minden egyes osztály listáján és már az eggyel előt­tem álló név is korlátlan fő­nöki hatalmat élvez és gyako­rol fölöttem. Ha valaki ezek után azt ta­lálná mondani, hogy kutyamo­só vagyok, még akkor sem ta­lálta el a nekem kijáró meg­felelő címet, hiszen itten van­nak fő- és alkutyamosók is és én az “al”-oknak is a legalább­­valóbbika vagyok. Ám nem panaszkodom még­sem, hanem jámbor megadás­sal teljesítem a főnökök e né­pes hadseregének összes elkép­zelhető szeszélyét és kereszté­nyi türelemmel várom annak az évszázadnak a végét, ami­kor a korban nálam nagyrészt fiatalabb főnökeim a rangsor­ban ki fognak halni előttem. Nem sokkal karácsony előtt hajtottam a humánus demokrá cia e baromi jármába szeren­csétlen fejemet. Még nagyobb szerencsétlenségemre a világ legnormálisabb embereinek egy elmebeteg osztályán az osztályvezető főápoló előtt va­lahogyan elkottyantottam, hogy értek valamit a zongorá­zás tudományához is. Node még csak épen ez hiányzott a tökéletes boldog­ságomhoz. Másnap ugyanis minden bolondápolók cárja, nagymogulja, vezére, kancel­lárja, főmuftija és apacsászá­ra magához rendelt hallatlan tekintélyű főhadiszállására és száraz amerikai stílusban tu­domásomra hozta, hogy a bo­londok számára rendezendő karácsonyi hangversenyen zongorázni fogok. Betettek a műsorba, még­pedig két külön szám gyanánt. Hogy mivel töltöm ki a két számot, az teljesen mellékes volt. De erre vonatkozólag egyetlen kérdés sem hangzott el egészen a hangversenyig. Játszhattam volna a boci, bo­ci tarká-tól a nudisták induló­jáig, vagy a néma rab fohá­száig akármit. Az utolsó pil­lanatban azonban még egy tíz éves Ids hülye jazz-komyiká­­lásának improvizált kíséretét is a nyakamba sózták. Először tiltakozni akartam a megtisz­teltetés ellen azzal a nyomós érvvel, hogy jazz-slágereket nem szoktam játszani, de ak­kor meg a rendező főápolónő sértődött meg mondván, hogy az nem jazz-sláger, hanem ko­moly karácsonyi ének. így hát meg kellett adnom magam sorsomnak és a jellegzetes jazz-szinkópákkal teletűzdelt, négyütemes foxtrott-karácso­­nyi dalt már a főpróbán meg­lehetősen nagy sikerrel kisér­tem. A teljes műsort először csak magán a hangversenyen élvez­hettem és döbbenten kellett megállapítanom, hogy az nyolcvan százalékban jazz-szá­­mokból állt. Első számként há­rom nymphomániákus fiatal leányzó énekelte élénk fenye­getések, mutogatások, hasdör­zsölések és farriszálások kö­zepette, hogy “Santa Claus is coming to town”. Az ütemes táncmuzsikára akár “Charles­­ton”-t is lehetett volna tán­colni. A második szám a három­­királyok jelenetét ábrázolta. Ez egészen jó lett volna, ha Gáspár király történetesen nem visel szarukeretes pápa­szemet, Boldizsár pedig cow­­boy-nadrágot. így egy kicsit vadnyugatiasan hatott. Azt mondanom sem kell, hogy a jó öreg háromkirályok is valami “Broadway Melody” szerű foxtrott muzsikára vonultak be. De már azon sem csodál­koztam volna, ha Szűz Máriá­val, meg Szent Józseffel alkal­masint egy kis “Swing”-et já­rattak volna. Harmadik számként én ját­szottam el zongorán Liszt egyik rapszódiáját, meg Dvo­­rák Humoreszkjét. Érdekes megjegyezni, hogy a lármá­zásban, hangos biztatásban és izgatottságban a labdarúgó­mérkőzések közönségére emlé­keztető elmebajos publikum, játékom alatt figyelmesen és csaknem síri csendben hallga­tott. Egyesek, a nyilván túl­zásba vitt meghatottságtól, hangosan zokogtak. A negyedik szám véletlenül ugyancsak nem jazz-muzsika volt. Jól táplált terebélyes fia­tal hölgy, akiről nem sikerült megállapítanom, hogy az ápo­lónők, vagy a páciensek kaszt­jához tartozik-e, valami igen elnyújtott karácsonyi dalt éne­kelt “Star of the East” cím­mel. A gumimasszaként nyúló, fájdalmas dallamban semmi keresnivalója sem lett volna a koloratur éneklésmódnak, de ő koloratúrázott. Fitogtatni akarta a macskanyávogást ve­szedelmesen utánzó hangjának iskolázottságát és a sok testi erőt és lelki elszántságot igénybevevő művelet közben mindene remegett. Külön re­megtek apró, réteges tokái, prágai sonka vastagságú kar­jai, de még a köldöke is. Utób­bi nyilván a gyönyörűségtől. Mintha csak valami különö­sen kiraffinált vadszamáron lovagolt volna. Még ha kifeje­zetten dicsérni akarnám, ak­kor sem tudnék más kifeje­zést felhozni mentségére, mint azt, hogy gyalázatos volt. De különös végletet képviselt az előző jazz-számokhoz képest. Pontosan úgy hatott ugyanis, mintha Jeremiás siralmait ad­ta volna elő. Még javában rezgette apró, formás tokáit és meglehetősen Kiterjedt köldökét, amikor az egy.k bolond asszony, a kö­zönség CiSŐ sorából, levetette az egyik cipője: és hozzá vágta. Ez a kis incidens ugyan a kolo­­raturművésznőt nem sokat zavarta, de én, ha történetesen orvos vagyok, ezt a beteget azonmód tökéletesen normá­lisnak nyilvánítottam és sza­badlábra helyeztem volna. A következő szám volt az a jazz-szám, amit nekem kellett kisérnem. Illetőleg csak sze­rettem volna kisérni, mert gyermekem olyan lámpalázas állapotba került, hogy fittyet hányt a kíséretre és teljesen önállósította magát. Bárhogy is igyekeztem alkalmazkodni hozzá, igyekezetem csak med­dő kísérlet maradt. Vagy meg­szaladt, vagy lemaradt. Még gyalog is kínszenvedés lett volna kisérni, hát még zongo­rán. De mindegy volt. Ez a kis apróság igazán nem zavarta a közönséget. Fődolog az, hogy ez is jazz-szám volt. És ez így ment az én máso­dik számom kivételével egé­szen végig. Még a “Venite adoramus”-t is jazz ütemre énekelték. A legkirívóbb volt azonban egy fiatal leány, aki “Dance routine” rejtelmes elnevezésű számmal szerepelt a műsoron. Először azt hittem, hogy csak énekelni fog, mert közönséges, pántos, fekete kombinéjában egyenesen a mikrofon elé állt és gyenge cérnahangon valami angolkeringőfélét nyafogott Haway-ról. Legnagyobb meg­lepetésemre azonban az ének kellős közepén egyszerűen a nyakába lendítette a piros fod­rokkal bélelt kombinét. Vastag combjai pedig becsü­letére váltak volna akármelyik jóltáplált szakácsnőnek is. A végén kiderült, hogy kán­kánt táncol. Nagy zökkenések­kel dobálta, rugdalta oszlopos alsóvégtagjait. Pámás comb­jai pedig élénken remegtek a tánc vérpezsdítő ütemére. Az eddig józanul és normá­lisan viselkedő férfiközönséget egészen megbolondította. Vé­gig hangos ovációval kisérték a táncot és amikor befejezé­sül kacér mozdulattal terebé­lyes püspökfalatját mutatta a publikum felé, olyan tombolás­­ba törtek ki, hogy alig lehetett lecsillapítani őket. Szerencsére az uj rázás itt nem divat és így nem kellett attól tartani, hogy az elmebajos bajadér még egy­szer lefényképezi a közönsé­get. Ha a műsor legvégén nem vágtatott volna be zsákba buj­tatott két bolond-erős szánkó­ján a nagyszakállú, prémpa­­szományos “Santa Claus”, ak­kor hajlandó lettem volna azt gondolni, hogy nem karácso­nyi ünnepélyt, hanem valami rongyosbál vidám farsangi műsorát láttam.

Next

/
Thumbnails
Contents