Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)

1952-07-19 / 29. szám

KANADAI MAGYARSAG 5 1952 JÚLIUS 19. NEVETŐ SAROK OH EZ A CIGARETTA !... Városunkban többek között él két nagyon kedves úriember. Mind a kettő áldásos pályán mű­ködik. Az egyik régi kanadás, a másik ujkanadás. Kedves barát­ságban vannak s rajongásig sze­retik egymást s ha egy kis idejük van összejönnek, eldiskurálnak, meghányj ák-vetik a világ folyá­sát, a napi eseményeket, de fő témájuk a magyar ügy. Hívjuk őket egyszerűen Laci­nak és Jenőnek úgy, ahogy ők szólítják egymást. Nem régen is a Laci felkereste a Jenőt. Kellemesen szórakoz­tak s szórakozás közben persze jóízűen cigarettáztak is. Egyszer csak azt mondja a Laci : Jenőkém, én mondok ne­ked valamit. Hagyjuk ezt a ron­da cigarettát, a fenének, ez ne­ked sem jó és nekem sem. Már teljesen rabbá tett téged is és engem is. A cigaretta az egyik legnagyobb károkozó a szerve­zetünkben. — Ha gondolod Lacikám, én benne vagyok. Ez lesz az utolsó cigaretta. Ez. — Kezet rá, — mondja a La­ci. — Aztán el is megyek mert még van egy kis dolgom, szer­vusz. Egy pár hét elmúltával a La­ci ismét felkereste Jenőt. Jenő az íróasztala előtt ül szájában cigarettával s gyönyörködve ere­geti a bodor füstöket. Laci rászól : — Mi az Jenő­kém, hát te cigarettázol ?. .. — Igen, hát mit csináljak ? — Hát nem megfogadtuk egy­másnak, hogy nem fogunk ciga­rettázni ?. .. __ Igen ?... Megfogadtuk — mondja Jenő álmélkodva. — Hát nem emlékszel ?.. ? Hiszen kezet is adtál rá ?... — Igen ?. .. — mondja ismét Jenő. —Sajnálom kedves bará­tom. Én azt hittem, hogy búcsú­zóul nyújtottad a kezed, hogy mentél haza. — Oh ez a cigaretta !... Ne búsúlj Jenőkém, lopibanl én is cigarettáztam, bűnös va­gyok én is. (szemes). * Késő bánat — Mit szólnál Imre, ha most bevallanám, hogy esküvő előtt, amikor úgy ostromoltál, egy hajszálon múlt, hogy el nem vesztettem a fejemet. — Az ördög vigye azt a haj­szálat, ha elképzelem, hogy fej nélkül mennyivel szebb lennél. * Leányok egymás közt — Én soha nem ülök be egy idegen férfi autójába kocsikáz­­ni. . . — Ez szép tőled. — Mindig előbb megkérdezem mi a neve s ha már bemutatko­zott, akkor vele megyek. * Leánykérés — Bankár úr, halálosan sze­relmes vagyok a leányába, nél­küle nem tudok élni. Adja hoz­zám feleségül, — szól a hozo­mányvadász fiatalember. :■■<♦> mmmmmmmmmm.:•»: memm::mmmmmm•»>}»? I I 4 1 É $ 1 I MEGJELENT Béla deák i i HULLÓ VÉRCSEPPEK” az utolsó tatárjárás balladái ® című gyönyörű verseskötete Megrázó költői vádirat ez a Hazánkat bilincsben tartó vörös pokolfiak ellen. Az örök értékű verseskötet csak korlátolt példányszámban áll szerkesztőségünk rendelkezésére. Aki általunk rendeli meg, a költő eredeti aláírásával ellátott példányt kap. Ara csak $1.50 + portó. A megrendelést postautalványon kérjük s a könyvet posta­­fordultával küldjük. Ez a könyv nem hiányozhatik egyetlen keresztény és nemzeti gondolkodású magyarember könyvespolcáról sem. 0 I ti ■ 4 1 1 W 2 ff 4 * 4 I i ~<+> <♦> <♦> <♦> <♦> <♦> <♦> <«• •»> ■»> <♦> <♦> <«• — De hiszen nekem nincs is leányom, — válaszol a bankár. — Bocsánatot kérek, de ne­kem azt mondták, hogy van, — feleli zavartan a fiatalember. * Hangversenyen Miért hunyja le ez az énekes­nő éneklés közben a szemét ? — Nem tudja nézni a közön­ség szenvedéseit. Kis Dongó. Támogassa hirdetőinket ! ! Lejárt az előfizetése ? Kérjük, ne várja, hogy felszóllítsuk, ha­nem, ha a szivén viseli a magyar betű sorsát, úgy küldje be ön­ként a hátralékban levő össze­get, illetve újítsa meg előfize­tését. Hirdetési osztályunk telefon­száma: MO-0718. Hivatalos órák: reggel 8 — 12-ig délután 4 — 8-ig. Jókai Mór :_________________________Az Uj Földesur k — Valid meg, hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra s te ötvenet eldugtál belőle. De már ez olyan szó volt, amiért Kampós ur is meg tudott haragudni. — No de hallja az ur, azt nekem ne mondja ; ha ne­kem nem hisz, jöjjön velem a tekintetes úrhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanúsítson. Nézze ! A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiun s büszke önérzet hangján tromfolt le'rá. — Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizs­nátokkal együtt ! s azzal a rongy alamizsnát jobb kezé­ből bal kezébe ragadván, hevesen — zsebébe dugta. Es még egyszer végig tekintve megvetően a kis számtartó köpcös alakján, méltóságteljes léptekkel el­­hagyá a' szobát. Azonban minden keserve mellett is bírt annyi lélek­jelenléttel, hogy az asztalon levő két kalap közül a jobbi­kat vigye el, mely történetesen Kampós uramé volt, ott­hagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját. A folyosó ajtajánál még megállt s észrevevén, hogy a jámbor férfiú szemei most is utána merengenek, még egyszer visszafordult s tenyerét homlokára téve, hörgé : — Nagy a világ, végtől-végig bujdosom ! Es elrohant. Kampós uram úgy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis “ő” volt ! Milyen méltósággal beszélt ! hogy fel volt indulva ! Ez mégis aligha valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri, soha sem fog lelkiismeretével kibékülhetni. El is vitte magával emlékül az üldözöttnek ott ha­gyott ócska fövegét s eltette a szekrénybe otthon. De az a mondás : “nagy a világ, végtől-végig buj­dosom”. Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő írta. A nagy bujdosó azonban még abban az órában — nem bujdosott ugyan a világ túlsó végére, hanem igenis a falu túlsó végén levő kastélyig, ahol Ritter von Anker­­schmidtnél úgy jelenteté be magát, mint egyik tagját a sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott s a megye népessége által üldöztetésnek Jókai Mór :_________________________Az Uj Földesur legre vetvén a hallottakat, miután azt, amit Adám ur mondott, az utolsó hangnyomatig szentnek és igaznak nem tartani, örök kárhozatra méltó bűnnek tartotta vol­na : eszerint akkor annak a másiknak kellett irtóztató nagyokat tágítani az igazságtól. E szerint az az ember őtet hallatlanul bolonddá tartotta ! O minden éjjel, mikor már aludt minden lélek a háznál, vette az ételes kosarat, vitte a sötétben végig ut-nélküli mezőkön ki a szőlők közé ; ott is nagy kerülőt tett, hogy hátulról osonhasson be a kolnába, hol védencét rejtve tartá ; ő annak a ked­véért minden nap eltartlirozott négy-öt forintot keserves keresményéből ; ő felruházta, még órát is ajándékozott neki, hogy tudhassa, mennyi az idő ; de mindezt nem saj­nálta tőle ! hanem panaszosan felhányta neki magában azokat a keserves illusiókat, amiket oly bőven pazarolt rá. Hogy féltette ! mennyit aggódott miatta, mennyi ál­mát elrabolta ! nem volt sem étele, sem itala, mindig róla törődött. Azután azok a szén csalóka álmok, amikkel tele beszélte fejét ; fényes, dicső, boldog jövő napjairól a ma­gyarnak ! Hát a magyarnak boldogabb jövője már mind hazugság ?! Ezt nem tudta sehogy elnyögni. No de hiszen, majd meg is mondja neki, csak kerüljenek össze ! Az ő jámbor hazafi leikével ilyen csúfot űzni ! Nem is került most a gyetőnek, hanem egyenesen nekivágott, amerre a kolnának visz az ut s felnyitva an­nak ajtaját, ott ment be, haragjában még mélyebben huzva le a kalapját, ha eszébe jutott, hogy ő eddig mind­annyiszor olyan együgyű volt, hogy egy lábtón mászott fel a héztetőre, ott bujt be a padlásíyukon, úgy látogatta védencét. Csak legalább ezt ne tette volna ! No de hiszen, lesz is annak most nemulass ! Majd milyen szépen meg lesz lepetve, ha meglátja, hogy eddigi bálványozója első lépésre is, hogy lép eléje föltett kalappal. Egy pár üres hordót, mik a látszatos lakálytalanság kedvéért voltak a folyosóra hengergetve, félrehárítván utjából, haragtól bugyborékoló kedéllyel lápett Kampós uram a “csendilal” ajtajába s minden kocogtatás nélkül belépett rajta. Készen várták. A nevezetes férfiú, kit addig, is, míg igazi nevét va­lamikor kitudhatnók, kénytelenek vagyunk “teljes című

Next

/
Thumbnails
Contents