Kanadai Amerikai Magyarság, 2007. március-június (57. évfolyam, 9-25. szám)

2007-06-09 / 23. szám

2007. június 9. - 23. szám - KÍLSiSMSöl© - 7. oldal KULTÚRA 56 csepp vér Los Angelesben Emléktáblát avattak Badenben a Philharmonia Hungarica tiszteletére. 50 éve ebben a Bécs melletti kisvárosban alapították meg zenekarukat a forra­dalom után Ausztriába menekült magyar muzsi­kusok. A zenekar 44 éves fennállása alatt több száz világhírű szólistát kísért, 360 lemezt jelentetett meg, négy kontinensen több ezer koncertet adott. Koltai Lajos új filmje Amerikában és Magyarországon Világsztárok az Estében Sorstalanság után ismét Pa­dos Gyula operatőrrel for­gatta a filmet, amelynek költsége 15 millió dollár. Kertész Mihály óta ő az első magyar rendező, aki kizáró­lag amerikai pénzből, ame­rikai színészekkel forgat stúdiófilmet. A forgató­­könyvet Michael Cunning­ham, az Órák szerzője írta, Susan Minot Evening című Vanessa Redgrave A nyáron az Egyesült Ál­lamokban, szeptembertől pedig Magyarországon is vetítik Koltai Lajos legújabb filmjét, a világsztárokat fel­vonultató Evening (Este) cí­mű alkotást. A rendező a regénye alapján. A halálos beteg anya búcsúzik az élettől, egyetlen jó pillanatá­ra gondol, visszaemlékezik élete legnagyobb szerelmé­re. A film főszerepét, az idős Annt Vanessa Redgrave, a fiatalt Claire Danes alakítja. Ann lányait Toni Collette és Natasha Richardson játssza. Az idő­sebb, illetve a fiatal Lilát, Koltai Lajos Ann barátnőjét Meryl Streep és Mamie Gümmer alakítja. Glenn Close pedig Ann egyik kérőjének édes­anyját játssza. Ann feledhe­tetlen szerelmét Patrick Wilson formálja meg. Régen, még suhancko­­romban hallottam az „őrült spanyol” kifejezést. Arra mondták, aki valami bődületes ostobaságot kö­vetett el. Akkoriban nem tudtam vele mit kezdeni, hogy kit, illetve kiket „tisz­telnek” meg eme nem ép­pen dicséretes jelzővel. Egy Valencia melletti Bunol nevű városkában minden év augusztusának utolsó vasárnapján déli 12 órakor harangzúgás köze­pette billenős teherautók jelennek meg, és az utcák kövezetére ömlesztik szál­lítmányukat, 125 tonná­nyi paradicsomot, majd a helyi lakosságból és szám­talan turistából összeverő­dött tömeg, térdig gázolva a paradicsomban, órákon keresztül, mindaddig do­bálja vadul egymást, amíg a kerti növény ketchuphoz hasonló masszává nem válik. Ez a „vérvörös csata” első hal­lásra hihetetlennek hang­zik, ám élő valóság. A spa­nyolok Tomatinának ne­vezik ezt az őrültséget, mely népi tradíció, ami­nek eredete 62 évre nyúlik vissza. 1945-ben néhány ráérő tekergő siheder egy zöldséges kofa standjáról ellopott néhány szem pa­radicsomot, és elkezdték egymást hajigálni. A bá­mészkodó járókelők gu­rultak a röhögéstől, amint a piros lé végigcsorgott a csibészek ábrázatán. Ez annyira megtetszett a la­kosságnak, hogy azóta minden évben ezen a na­pon rendezik meg a fönt említett „mulatságot”, amelyen a város apraja­­nagyja részt vesz. Ennek természetesen ország-, majd később világszerte híre ment, és e spanyol „kulturális” hagyományt időközben turisztikai lát­ványossággá fejlesztették. Mindez ízlés és vérmér­séklet dolga, s nem is fűz­nék hozzá megjegyzést, ha naponta legalább két­szer ne csöngetnének la­kásom ajtaján különböző humanitárius szervezetek „tarhásai”, akik arra ösz­tökélnek, hogy nyúljak igencsak lapos bugyellári­­somba, és adakozzak az afrikai néger gyerekek jól­­lakatása érdekében. Az apukák meg közben az ún. fejlesztési segélyből oroszoktól vásárolt kalas­­nyikowal vállukon saját fajtájukra vadászva lődö­rögnek az erdőkben, nem kevés muníciót lövöldöz­ve el a semmire. Jól tudom, hogy a para­dicsom nem tartozik a ka­lóriadús élelmiszerek kö­zé, de - gondolom - 125 tonnányiból azért meg le-Kiss Zoltán írása hetne menteni legalább száz, éhségtől csonttá aszott gyermek életét, és ekkor már csak lenne vala­mi értelme ennek az esz­telen pazarlásnak. 125 tonna élelem semmisül meg egyetlen nap alatt, ugyanakkor gyermekek ezrei halnak éhen ezen a megkergült világon. Ä fontiekre az teszi fel a koronát, amikor egy má­sik város védőszentjének neve napján egy kecskét cipelnek föl a templom tornyába, és onnan élve le­vetik a térség közepébe, ahol a nyomorult pára még percekig vergődik, amíg szörnyű kínok kö­zött ki nem múlik. Mind­ezek végére pontként; Pampolna városában föl­ingerelt bikákat engednek szabadon, s ezek elől me­nekülve a szűk sikátorok­ban egymást taposva ro­hangálnak az emberek. Legutóbb egy amerikai tu­ristát tiportak fasírttá a megvadult bikák. Úgy lát­szik, a jenkinek nem volt türelme megvárni a halált. Elébe ment. De most már legalább tudom, hová te­gyem az „őrült spanyol” elnevezést. P S. Francesco Pizarró­­nak és 185 tagú rablóban­dájának a dél-amerikai ős­lakosság között véghezvitt vérengzéséhez nem szó­lok hozzá, nehogy iromá­nyom véletlenül egy torre­ádor fülébe jusson, s az dühében idejöjjön, és le­döfjön, mint egy bikát. Még csak annyit, mi, ma­gyarok nem bántottunk senkit. Minket pusztítot­tak évszázadokon át... * * * Időszakonként már fia­talon is újabbnál újabb cé­lokat tűztem ki magam elé. Amikor pl. ‘44-ben Bu­dapest egén megjelentek a Boeing 52-es bombázók, és elkezdték nyakunkba szórni Amerika üzenetét, félelemtől nyüszítve azt kívántam, hogy legalább a 30. életévemet megérjem. Teljesült. Aztán később, ‘53-ban, miután az ÁVO- sok ledörgöltek néhány agylöttyentgető pofont, Is­tenhez fohászkodva a 40. életévem eléréséért kö­nyörögtem. Megadatott. Ekkorra már vérszemet kaptam (sajnos tyúksze­met is), és teljes erőmmel arra törekedtem, hogy megünnepelhessem a 70- et is. Szerencsémre tavaly betöltöttem a 85.-et. Ebből arra következtettem, hogy kedvel a Jóisten. Voltak azonban más vágyaim is, melyek nem váltak valóra. Nem lett belőlem huszár­­kapitány, de még villa­moskalauz sem, pedig kö­lökkoromban arról álmo­doztam, hogy tüzes pari­pán ülve, kezemben szab­­lyával kaszabolom majd a muszkákat lehetőleg úgy, hogy közben az én fülem le ne nyisszantsák. A villa­mosjegyek lyukasztgatása álmaim netovábbja volt. Képzelhető a csalódásom, amikor bevezették a kala­uz nélküli járatokat. Saj­nos mozdonyvezetői vizs­gát sem sikerült szerez­nem, hogy most a vadász­­pilóta jogosítványt ne is említsem. A szocialista frászok még évtizedek múltával is „pacekomon” sajogtak. Annak idején te­hetetlen dühömben azt kí­vántam, hogy rohadjon szét ez az egész kommu­nista rendszer. Tesz Isten csodát, ha erősen megkés­ve is, de óhajom mégis­csak teljesült. Mit akarok még...? * * * Lassan már ott tartok, hogy nem merek kimoz­dulni a lakásból. Ugyanis alig teszek pár lépést, már­is eltűnik zsebemből egy ötös (euró). Hogy miért, tüstént elmondom. Az elő­ző utcasarkon áll egy han­gulatos kis kurta kocsma, ahol minden nap frissen csapolt Paulaner sört mér­nek. Rendszerető ember lévén nem tudom megáll­ni, hogy ne ellenőrizzem eme sör minőségét. Beme­gyek, mire a gazda máris teleméri finom, habzó sör­rel a monogramommal el­látott kriglimet. Ilyenkor örömmel konstatálom, hogy az aroma a megszo­kott régi, ízlik. Kísérje Is­ten áldása az első sörfőző mestert, aki megérdemelte volna, hogy halála után bebalzsamozzák legalább olyan gondosan, mint II. Ramszeszt, és az ő mau­zóleumánál álljanak sort az emberek, ne pedig Le­nin elvtársnál Moszkvá­ban. •k k k Nehéz a dolguk a mai európai politikusoknak. Alaposan meg kell fontol­niuk, hol, mit mondjanak. Egyik közismert belga személyiség Antwerpen központjában sétálgatva, körülötte sündörgő újság­írók előtt a rengeteg tarka­barka népség láttán (a szí­nes bőrűek között elvétve akadt egy-két fehér is) el­szólta magát: „Te jóságos Isten! Mit keres itt ez a rengeteg virsli szájú szem­esen? Európában vagyok én egyáltalán?” Ezzel a mondattal aztán be is feje­ződött politikai karrierje. Ma lottószelvényt árul egyik utcasarki bódéban, bőven van ideje elgondol­kodni Európa jövőjéről... Férfias őszinteséggel megvallom, hogy jó tulaj­donságaimat, nem is beszél­ve az erényeimről, még egy félkarú ember is meg tudná számolni az ujjain - és az öt ujja még akkor is elég lenne a számoláshoz, ha azt is jó tulajdonságaim közé sorol­ná, hogy nem iszom és nem dohányzom. Egyetemista éveimet ta­postam már, amikor az egyik vasárnapi ebédelés közben édesapám megkér­dezte, hogy miket tartok eré­nyeimnek és jó tulajdonsá­gaimnak? Hosszas homlokráncolás után, mellyel elmélyült töp­rengésemet kívántam jelez­ni, erényeim közé soroltam, hogy Istenhívő vagyok, és nincs olyan nap, amikor nem imádkozom! (És re­méltem, hogy ezzel jó pon­tokat fogok szerezni Atyám­nál.) A jó pontok helyett azonban ezt kaptam tőle:- Amilyen léha életet élsz, ez a legkevesebb, amit meg­tehetsz! Tiszteletteljes gyermek voltam, meg aztán nem akartam, hogy több évtize­des teniszezéstől megerősö­dött kezével jól orcán le­­gyintsen, ezért nem közöl­tem jó anyámmal, mit gon­dolok negatív megjegyzésé­ről, s folytattam jó tulajdon­ságaim felsorolását:- Szeretem a családomat, a barátaimat és a hazámat... Sajnálom a betegeket, nyo­morékokat és a nincstelene­ket... A szívemben együtt ér­zek a hadiözvegyekkel és a leányanyákkal... Ezenkívül dicséretes erényeim közé tartozik, hogy rengeteg elle­nem elkövetett megbántá­­suk és bűnük ellenére, imá­dom a nőket, hehehe.... Édesapám nevető sze­mekkel nézett rám, ami nem tetszhetett anyámnak, mert a következő szövege mind­kettőnknek szólt:- Rövidesen húszéves le­szel, de a komolyságot még hírből sem ismered! Azt azért meg kell mondanom, a leányanyákkal és a nőkkel kapcsolatos szamárságaid helyett, a jó tulajdonságaid között megemlíthetted vol­na, hogy egyesekkel ellentét­ben te nem iszol, és nem do­hányzói! Itt anyám olyan komoran nézett jó atyámra, nem lehe­tett kérdéses, hogy az egye­sek, akik isznak és cigaret­táznak, kire vonatkozott. Édesapámmal kapcsolat­ban megemlítendő, hogy egy időben napi átlagban 50-60 cigarettát szívott. És Ifj. Fekete István bár otthon soha egy korty al­koholos nedűt nem ivott, még sört sem. Absztinenciá­ja azonban csak hazai vizek­re vonatkozott. Önmegtar­­tózkodását ugyanis nem vit­te el a barátaival évente leg­alább 4-5 alkalommal meg­ejtett, több napos, néha egy­két hetes vadászatokra. Eze­ket a beteg szívének meg­erőltető vadászatokat és al­koholos gargalizálásokat csak szigorú orvosi utasítás­ra hagyta abba. S nagy bána­tára, dohányzását is le kellett redukálnia napi 4-5 cigaret­tára. Visszatérve magamra, azért, mert nem iszom, nem jelenti azt, hogy boldog és szabad legényember korom­ban nem látogattam azokat a helyiségeket, amelyekben italt mértek. És ahol fiatal és emancipált erkölcsű, ifjú nő­személyek voltak találhatók. Chicagóban, a belvárosi munkahelyem közelében volt egy bár, amelyet Mack nevű kollégámmal gyakran fölkerestünk. Általában a bárpulthoz ültünk, ahonnan kiértékeltük a helyiségben férfi nélkül üldögélő nőket. Mack általában csavarhúzót, vagyis narancslével gyengí­tett vodkát ivott, s közben szivarozott, én pedig jégkoc­kákkal hűsített Coca-Colát szopogattam. Egyik alkalommal két jól­öltözött, 30-35 év közötti nő jött a bárba. Felakasztották kabátjukat az ajtó melletti fo­gasra, majd hosszas nézelő­dés után, a közvetlenül mel­lettünk lévő kisasztalhoz ül­tek. Miután megrendelték az italukat, az egyik, vörös ha­jú, szigorú arcú nő, átszólt Mackhez.- Muszáj magának sziva­rozni?- Csak ennem, innom, le­vegőt vennem, dolgoznom és adót fizetnem muszáj... - mosolygott békítőén Mack. De szeretek szivarozni...- Oltsa el, mert rém büdös és zavar bennünket a szaga! - mondta parancsolóan a másik nő. - Nem akarunk maga miatt tüdőrákot kapni!- Talán a cigarettafüstöt érzik... - elegyedtem a társal­gásba. - Amint látják, leg­alább egy tucat ember do­hányzik a bárban! És a szak­emberek szerint, a cigaretta füstje sokkal veszélyesebb a tüdőre, mint a szivaré, vagy a pipáé.- Magát ki kérdezte? - né­zett rám ellenségesen a vö­rös hajú. Pimasz stílusát, szoká­somtól ellentérően ezúttal el­néztem, és nem válaszoltam hasonló hangnemben, ha­nem csak annyit mondtam:- Ha nem tetszik maguk­nak a barátom szivarozása, üljenek át egy másik asztal­hoz! Szemüveg nélkül is lát­hatják, hogy félig üres a he­lyiség... Most már a vörös hajú társa, nagyorrú, műszőke, hízásnak indult nő is meg­szólalt:- Azért ültünk ide, mert ezt az asztalt találtuk a leg­megfelelőbbnek! - mondta parancsoláshoz szokott han­gon. Gúnyosnak szánt mo­sollyal néztem őt.- Lehet, hogy meglepi, de mi is hasonló okból ülünk a bárpultnál. És miután ma­guk jöttek később, ha nem tetszik a barátom szivarozá­sa, üljenek át egy másik asz­talhoz! Például oda a terem végébe, a WC-ék közelébe, mert ott csak cigarettafüstöt és egyéb más illatokat kelle­ne szagolniuk, hehehe... - nyeherésztem, mert nagyon élveztem, hogy a két ellen­szenves nőt sikerült feldühí­tenem. A vörös hajú nő erőltetett nevetéssel nézett műszőke társára:- Megmérgezném maga­mat, ha ennek az undorító hülyének lennék a felesége vagy barátnője - mondta.- Én is örömmel megmér­gezném magam, ha ilyen ronda és ellenszenves nő len­ne a feleségem, mint ez a két némber! - mondtam a kollé­gámnak. - Adj egy szivart, mert én is rá akarok gyújta­ni! Mack, mint a legjobb amerikai férfi, gerinctelen volt a nőkkel, s kicsit talán félt is tőlük, mert csillapítani próbált.- Ne hülyéskedj, Steve... Hiszen te soha nem dohány­zói...- De most fogok - mond­tam, s rágyújtottam a pulton lévő szivartárcájából kivett bűzrúdra. A nők felpattantak, és „szuper baromnak” és „mo­­dortalan parasztnak” titulál­va engem, eltrappoltak a „púderszoba” felé. Mi is sze­­delőzködtünk, mert még vissza kellett mennünk a munkahelyünkre. Az ajtóban kivettem Mack szájából az égő szi­vart, és eloltottam a cipőm talpán. A gusztustalan bűz­rúdra azért volt szükségem, mert mindkét nő fogason lé­vő kabátjának zsebébe akar­tam tenni egy-egy szivart. Elvégre, ami fair, az fair! Az 56 csepp vér című musicalfilm lesz az októ­berben sorra kerülő Los Angeles-i magyar filmfesz­tivál nyitófilmje. A kalifor­niai városban október 15- én, a magyar filmfesztivál nyitányaként vetítik Bokor Attila alkotását, amelyet utána két héten át Los An­geles art mozi-hálózatának műsorán is láthat a közön­ség. A film készítői azt re­mélik: a Los Angeles-i be­mutató más amerikai nagyvárosokban is meg­nyithatja az utat az 56 csepp vér című a film előtt. A cannes-i filmfesztiválhoz kapcsolódó filmvásáron is bemutatták be Bokor Attila filmjét. Az amerikai forgal­mazón kívül az alkotás iránt komoly érdeklődést mutattak iráni, japán, hongkongi, német, angliai, ír, mexikói, és venezuelai forgalmazók. Az 1956-os forradalom idején játszódó film főbb szerepeiben Al­földi Róbert, Palcsó Tamás, Veres Mónika és a március­ban elhunyt Kaszás Attila látható. Veszélyben a Feszty-körkép Ha nem költenek sürgő­sen legalább 200 millió fo­rintot az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlék­parkban található Feszty­­körkép rotundájára, akkor a honfoglalást megörökítő körképet el kell zárni a lá­togatók elől - állítja Hor­váth Gábor, az emlékpark igazgatója. Egyelőre még csak vé­kony csíkban csordogál be az eső az ópusztaszeri tör­téneti emlékparkban a Feszty-körképnek otthont adó terembe. A páratlan értékű műalkotás épsége közvetlen veszélyben van, a tetőszerkezet felújítása azonban több mint két­százmillió forintba kerül­ne, ennyi pénze azonban sem az emlékparknak, sem a többségi tulajdonos Csongrád megyei önkor­mányzatnak nincs. A Feszty-körkép meg­mentése érdekében az emlékpark vezetése külső támogatót keres, illetve valószínűleg nemzeti köz­adakozást fognak szer­vezni. Emléktábla a muzsikusoknak Az első próbáknak otthont adó Hotel Esplanade falán elhelyezett emléktáblát Csobádi Péter professzor, a Philharmonia Hungarica első igazgatója leplezte le. Ezután a badeni Casino dísztermében a Liszt Fe­renc Kamarazenekar ját­szott a Philharmonia Hungarica által leggyak­rabban tolmácsolt zene­szerzők, Haydn, Liszt és Bartók műveiből. AMERIKA, OH. FETE TOMATINA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents