Kanadai Magyar Ujság, 1976. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-02 / 1. szám

DR. ÁGOSTON EDE: Viiágszemieiel, vagy emberek az élet színpadán E kettős cim alatt közös fo­galmat értek. Lelki szemeink e­­lőtt szeretném tiszta látássá va­rázsolni fátyolos nézésünket, a­­melynek megvilágítása az élet színpadán groteszk figurákat, ellentmondásban élő egyéneket, de nem utolsó sorban rossz in­dulata páriákat juttat szerep­hez. Ha sétára indulunk az utcák forgatagában, a szembejövők között néha a következőkkel találkozunk: Egyik elengedett végtagok­kal a földet szemléli s az asz­falt összetételét csodálattal vizs gálja, majd lassú lépésben, egy­két szóban megállapítja, hogy ami körülötte történik az egy cirkuszi-mutatvány. — Mellette halad egy fiatalem­ber, ki öntelt modorral és lesúj­tó tekintettel némán odakiáítja a szembejövőiknek: Ti 'balgáit, enyém a jövő, én vagyok a te­remtés legtökéletesebb alkata, lm’ ezt lássátok hennem! Ezzel szemben mély részvé­tünk a következő társa iránt, ki szapora léptekkel siet, fáradt nak látszó testén és tekinteté­ben hetven év csalódása, fáj­dalma van, összesüritve. Pedig o is valamikor hasonló elvekkel indult, — ma azonhan türelem­mel hordja hátán a rászabott Kereszt mérhetetlen súiyát. .Másik hangoskodó, kezében olajfestménnyel sétálva, annak tartalmát magyarázza. A kép egy kókuszdió felnagyított má­sa, melynek ábráját hordozója anyja képmásának tekinti. Kü­lönben jámbor kinézésű ifjú, szavaiból azonban bizonyos fö­lényes íöhtudat sugárzik. Mo­dora még akkor sem változik, amikor a járda széléhez futott rendőrségi autó meginvitálja és tovább robog vele. Ezalatt ottmaradt csodálói közül egy csavargó hirtelen fu­tásnak ered, mert magán hord­ja a jelen, vagy talán a jövő gyilkosság ördögi ösztönét. Ki­hívóan hátratekints, mintha ke­resné az őt már nem üldöző törvény embereit, megjegyezve: •— Talán féltek tőlem, hogy le­maradtatok? — S ez az egyén, ha megáll, Ihogy ziháló tüdejé­be levegőt szívjon, a szembejö­v uk megcsodálják, s mint a táv­­rutás bajnokára tekintenek. — vedig nem is sejtik, hogy kivel merültek hirtelen szembe. Nyajas tekintetű, kőtárét vi­selő jámbor lelkész rója az ut­­„au Szívélyesen köszönget jobb .n-oalra, mint aki e céllal hiv­­yd, fel magara a figyelmet: — üimberek, az én egyházam min­den bűnt megbocsát, jertek a templomiba! Ezzel csodát mü­veit. A hétköznapi elszürkült szemek tekintete ünnepélyes fénnyé kerül s ezzel viszonoz­zák a köszöntést. Nem is sejtik, hogy milyen istennek a szolgá­­gája, aki őt 19 feleséggel meg­áldotta, majd egyháza papjává tette. Csábítással íhivogat egyik e­­legána vendéglő. Fényes estélyi ruhákban járják a modern tánc sex figuráit. — Ugyanott, egy másik teremben közgyűlést tar­tanak. A gyűlés pontjai között tisztújító választás van előírva, továbbá az egyesület üres kasz­­szájába egy kis pénzszerzés. A kerekasztalt körbeülök — mint hajdan, 150 év előtt a “bécsi kongresszus.” A bólogató tago­kat egyik buzgó szónok, a be­szédek elhangzása közben, za­varva, állandóan adakozásra szólítja. A tárgysorozatból nem maradhat ki az önkritika sem, ami ,már itt is divatossá vált. — F kritikában az egyik jámbor hívőt alaposan kioktatják az e­­gyesületi sajtótudóSitás mikénti használatára, — mert kik vol­nának, ha nem ők, azok, kik a sajtó mesterségét már gyermek korukban, az asztal körül meg­tanulták, magukévá tették. Valahol hangosan bömböl a TV esti híradása. {Bírósági tár­gyalást közvetít. A vádlott egy felszabadult, úri kinézésű ame­rikai hölgy, ki Amerika elnökét akarta meggyükolni. Halljuk a szavait: — Ha tovább hagyjá­tok ezt a rendszert, akkor gyer-Az élet szövi, fonja azokat a szálakat, amelyeket aztán a re­gényírók próbálnak kibogozni. Az élet a legnagyobb, regény­író _ és a legnagyobb színházi rendező, ő irányítja az emberi sorsokat, kedve szerint rendez tragédiákat, bohózatokat, vigjá tékokat, s nekünk, embereknek az a sorsunk, hogy ezekben a színjátékokban szerepeljünk. Amit most el akarok mesél­ni, az drámai fordulatokban bő­velkedő történet, amely bizony évekre nyúlik vissza. Akkor még fiatal dalia volt a főszerep­lő, nem több, mint 22 éves. Ucj­­varolgatott is el is jegyzett egy fiatal leányt, akivel alig várták, mekeitek titeket fognak halom­ra gyilkolni! Hol van az Isten, aki ezt engedi!? E iszavakat a világon kívül az esküditek is hallották, majd a képernyő e további Ihangadást sürgősen beszüntette. — Elgon­dolkoztató. . .! A kérdés az vájjon a nézők, vagy a színpadon mozgók agya az, ami e világkáoszban teljesen megbomlott? Ennek a megállapitását én az olvasóra bízom. 1975. dec., Oakland, Calif. hegy .összekerüljenek. Közben a fiú észrevette, hogy a látása egyre gyengül, de ennek sem ő, sem az orvosok nem tudták ma gyarázatát adni. Szerencsétlenségére, vagy ép pen a szerencséjére lehet Írni, hogy egy üzemi baleset folytán, mikor eltört a karja, kórházba került, s ott töviről-hegyire ki­vizsgálták, — ami megszokott rendje a kórházaknak. S akkor megállapították, hogy a kartörés 'csak egy ki­sebb haj, a súlyós és életveszé­lyes betegsége a cukorbaj, ami-, ről eddig nem is tudott, s ez a betegsége — minthogy nem ke­zdték —hanyagolódott el any­nyira, hogy nem sokára meg is vakul. A fiatalember, tisztességes lé vén, beszámolt a menyasszo­nyának arról, hogy meg fog va­kulni. Felajánlotta a leánynak, hogy bontsák fel a jegyességet, mert egy, vak-emberrel nein le­het családot alapítani s a leány­nak sem lehet érdeke, hogy egy vakhoz kösse le az ő egészsé­ges, fiatal életét. A leány a nők született áldozatkészségével vál lalía, hogy mégis hozzámegy. Ezután egybekeltek és a leány hősiesen, hűséggel vállal­ta, kitartott mellette, gondozó­ja, gyámolitója lett, mert sze­rette az urát. A vakság pedig egyre jobban elhatalmasodott a fiatalemberen s mire az első gyermekük megszületett, már teljesen vak volt. Az évek ezután unalmas egy­formasággal jöttek-mentek... A fiatalházasok életében a vál­tozatosságot a gyermekek szü­letése jelentette. Végre aztán 8 évi vakság után jelentkezett egy kis reménysugár a fiatalok teljesen reménytelennek látszó életében. Az egyik rokontól u­­gyanis levél érkezett, s abban volt egy kivágott újságcikk. Az újság arról számolt be, hogy ál Torontóban, a Mount Sinai Hős pitalban egy hires professzor, aki már több ízben operált lá­tókká vakokat. Azt irta a ro­kon, hogy próbálkozzanak meg nála. És Írtak a professzornak, — megírták a vakság történetét s erre a levelükre hamarosan vá­lasz érkezett a tanártól: “Vál­lalom az operációt.” A levél vétele után. azonnal eljöttek Torontóba, ahol a ta­nár először az egyik szemét mütötte meg, s mikor ez az o­­perációt sikerült, akkor fogott hozzá a másik szem megmen­téséhez. Az operáció teljes si­kerrel járt, s a vak ember ma már mind a két szemével töké­letesen lát. A professzor tanú­sága szerint, nyugodtan vezet­het autót is. A házaspár életében elkövet­kezett az a. boldog pillanat, mi­kor az apa először ölelhette a keblére gyermekeit úgy, hogy láthatta őket, s lepereghettek szeméből az öröm gyöngysze­mei: a könnyek. Kötelességünknek tartjuk, erről az örvendetes eseményről beszámolni olvasóinknak, hi­­szent bizonyára akadnak isme­rőseik körében olyan világtala­nok, akiknek életében megvál­tást hozna egy sikeres szem­operáció. A professzor hire, neve már eljutott messze földre, a világ minden részére. Még Izraelből is jelentkeznek a páciensek, akik szeretjének látni és Mark Mandelcorn professzorban van minden reményük. — Vannak még csodák az éleiben — Irta Székely Molnár Imre. — DALOLJUNK... HA MEGHALOK, CSILLAG LESZEK Nádor és Kalmár gyűjtése. Huber S. átirata. Ha meghalok, csillag leszek, Minden éjjel nálad leszek, Beragyogok ablakodba, Úgy gondolsz rám álmaidba. Ott virrasztók éjről-éjre, Jaj de fáj egy csillag lelke, Addig hívlak, mig elcsallak, Úgy leszünk mi páros csillag. De hogyha lefut az egyik, Árván marad az a mási^ Nem tud élni páratlanuiT tJ* Fényes égről útnak indul. Mindenkinek kommendálom, Szerelemnél jobb az álom, Mert az álom, nyugodalom, A szerelem szívfájdalom. I Jaj de szépen muzsikálnak, Ablak alatt egy kislánynak, Kék a szeme, göndör haja, Ejnye de szép kislány maga. Tizenkettőt üt az óra, Megy egy kislány a templomba, Most viszik az esküvőre, Ei se búcsúzhattam tőle. DÉLI SZÉL IRTA: ZSIGRAY JULIANNA Hideg, téli este volt. Autón jöttek az Operába és a férfi az előcsarnokban tréfásan fé térd­­re ereszkedett az asszony előtt, hegy lesegiitse lábáról a hóci­pőt. A finom magas ivü, bro­­kátszandálos, selyemharisnyás láb kibújt a bélelt nemez-topán­ból. Levette az asszonyról a bundát is. A fűtőberendezés szorgalmasan dolgozott, mégis a hatalmas,' nyíló ajtók, mint az üvegjegyezők, becsapták a márvány előcsarnokba a fagyos hideget. Az asszony összebor­­zongott. Gyöngyház szinü sá­padt bőrét megmarkolta a hi­deg. — Gyorsan jött a tél. — Szeszélyes az időjárásunk. Állandóan meglepetéseket csi­nál. Az asszony bólintott és meg­indultak egymás mellett fölfelé a lépcsőkön, be a nézőtérre. Az asszony nem felelt, az elmúlt novemberre gondolt, a langyos arany napfényre, a fekete, ko­­paszkaru fák között és a rózsák ra, amelyek még a szabadban nyíltak. A múlt hónapban még szelid ősz nyújtózott és most rrrár teljes a szibériai tél. A fér­fi, is erre gondolt. Egyformán gondolkoztak mind a kelten és ezért úgy tudtak hallgatni, ha együtt voltak, hogy nem unták egymást. Tartalmas és pihen­tető hallgatás volt. Most is, hogy mentek egymás mellett, szótlanul örültek az estének, a muzsikának és annak, hogy e­­gyütt vannak. Csendesen ültek egymás mellett. Mind a ketten szerették azt a pillanatot, ami­kor a nézőtér elsötétül, a ze­nekar hangtalanul figyel és a zárt függöny bársonya meleg, pkos homályt borit az emberek­re. Egy pillanat még és meg­szólal a zene. Jó volt itt ülni együtt eltöltött sok esztendő megnyugtató emlékével. Jó volt itt ülni a meleg bársonnyal és arannyal bélelt, muszikával szí­nesített épületben, egymás bol­dogító közelségében, abban a tiszta békében, amelyet két ern­­oer kipróbált egymáshoztarto­­zása adhat. Kint zajlik a vi­lág, táviródrótok remegnek a levegőben, a hanghullámok hoz zák a vad híreket. Vastag jég­csapok függnek a Házak - ere­szén, -hókupacok magjiSödiVak ié járdák szélén és a tetőkön ara­­szos a hótakaró. Csikorog kint a hideg, a télnek ezer jég-foga van, de ők együtt vannak, nenr érheti őket semmi baj. A zenie szólt, az énekesek é­­nekeltek, az álonrian színes és magyarosan pompás díszletek előtt a levegő megtelt egy szo­morú és ideges lángelme fájdal­mával. De mindez csak játék volt, mindennek csak nézői vol­tak, nem kiértek részi, ebből a művészi fájdalomból. A' szünetben valaki kereste a férfit. A titkár jött utána, fon­tos hírrel. Az; egyik ügyfelé­nek szüksége van reá. Valamit sürgősen el kell intézni. A tit­kárt leültette az asszony mellé, hogy legyen, aki hazaklséri, ő autóba ült, sietve igyekezett a dunaparti szállóba, ahol az ügy fele várta. Amikor kijött az 0- perából, nem nézett szét, az esz­méletébe nem enegedte bele az utca és az este valóságát. A portás intett egy autónak, ő be­ült a kocsiba és a szűk, sötét kis kalitkában csak a pör vá­ratlan fordulatára gondolt. Az ügyfele izgatott volt, zavart, kapkodó mondatokban adta elő, hogy mi történt. Szerződése­ket, iratokat szedett elő, ő va­csora közben, nézte az Írásokat, azt sem tudta, hogy mit eszik. Azután telefonálnia kellett, két másik ügyvéd is jött a szállóba. Az egyik földszinti szalonba mentek és most már négyen vi­tatták meg a 'lehetőségeket Közben sokat cigarettáztak, el­szívott egy nehéz szivart is, fe­ketekávét ittak legalább három szór és konyakot. De mindezt mellékesen csinálták, gépiesen, gondolataikat, erejüket az ügy kötötte le. Éjfél jóval elmúlt, a­­mikor megállapodásra jutottak. A 'dolgok egyelőre rendeződtek. Az ügyfél sápadt gazdaságától agyonzaklatott gazdag ember, aki nem tudott örülni az élet­nek, mert egyre több és több pénzért harcok, vég. e mert a­­iudnd menni. A férfi elbúcsúzott az urak­tól, a hallban leült egy k„ro>> székbe, hogy pár pe.c g pihen­jen. A fejét a tenyerébe hajtot­a -s n m go-dőlt semmre. Az­után felkelt, lassan a hall kö­zepére lépek. Megái'. Az étte­­a ér kevesen v ltak. A magas menyezett alatt kicsi­nek látszct ak az est 1 ruhás emberek Egy pincér éppen át­tolta a táncolok számára üre­sen hagyott térségen a salátás- Ko'csit. A rákok rózsaszín húsa, a zöldségek üde levelei és az aszpik sárga topázszinei, mint egy jólnevelt csendélet, hívogat­tak a fehér teritőn. A szalon­­zenekar unottan, mérsékelten érzelmesen muzsikák. Csak két pár keringőzött a zenére széles könnyű körökben, diszkréten repülő selyemuszályokkal, mér­sékelten jókedvűen. A férfi elmosolyodott. Ismer­te ezt a képet. A leggazdagabb, emberek esti szórakozását, az előkelő tónus hangfogóival. Nézte egy kicsit, mintha egy kellemesen unalmas szindara­­toq.t nézne, azután megfordult, imgy hazafelé induljon. A Du­­-u felé az ablakokon elhúzták a függönyöket, belátszott a sö­tétkék téli éjszaka. A férfi meglepetten pillantott fel. Az éjszaka színe megválto­zott. A fehér, hideg eltűnt. L. gy kékség borult a városra, külö­nös, szikír ázóan fehér felhőron­­gyok futottak az égen. Furcsa, mintha eddig nem is ebben a városban élt volna. Felvette a bundáját és kilé­pett az utcára. Már hetek óta Kemény friss hideg fogadta az utcán. Most megdöbbenve lé­pett vissza. A szűk házsor kö­zött langyos, levegő áradt. Meg­állt és felemelte a fejét. Furcsa langyos szél dudált dél felől. Beleszagolt a levegőbe. Ibolyail­lata volt. Mi történt? Fent a vi­lágosviola égen észak felé ro­hantak a felhők és, a háztetőről csurgóit a hóié. Az aszfalton kis folyókba rohant a viz. A hó­­kupacok összeroskadtak, szem­látomást fogytak. A férfi elmosol yodtt. — Déli szél — szólalt meg mellette a hotel portása. —Sze­szélyes az időjárás. Pár óra a­­latt tavasz lett. A férfi csodálkozva tett egy­két lépést, Az utca megtelt em­berekkel. Itt az előkelő negyed­ben a vacsoráról, táncról haza­felé igyekvők kacagtak, kiál­toztak. A déli szél karnevált rendezett az éjszakában. A nők nem fogták össze fázósan a bundájukat, a hajukban élénk­­szinü virág virított. A férfiak is nevettek, levették a kalapjukat, csodálkozva néztek fel az égre. Sovány ujhold nevetett a felhők között és csókolódzott a délről sikongva érkező meleg széllel. A férfi kivette az óráját. Éj­jel két óra. Nem érezte a nehéz tárgya­lás fáradtságát. Mintha friss, szénsavas fürdőbe merült volna el. Nagy fényárnyékok vetődtek a villanyfényes aszfaltra, mókás furcsa árnyékok voltak, a ten­gerparti felhők futó árnyékai. Az éjszakai virágárus kékrefes­­tett hazug rózsát szétkapkod­ták az emberek. Valaki énekel­ni kezdett. Kicsi, de forró alt­­hang volt, azt az előkelő kerin­­ringő most tündöklött, láng gyulladt meg benne, a daljam hullámzott, széles volt, vad, mint a nyári forgószél. A házakról tovább ömlött a hóié langyos zápora. Az égbolt nagyobbik felét már végigsep­­rüzte a déli szél, csak északon látszottak még menekülő téli felhők. — A mi szeszélyes időjárá­sunk,— ismételte egy üde szop­rán, aztán férfiak kacagtak. To­­vábbhulláinzott az utcán a vi­dám, csodálkozó meglepetés. A férfi inteni akart egy kocsi­nak, de azután mégsem intett. Gyalog nekivágott a városnak. Kiért- a Dunapartra, a folyót még jégpáncél borította, de a csupasz fák gallya nyugtalanul mozdult meg és a hiaau úgy tárták ki iveiket, mintha idegen tavaszi tájakra csalogatnák. Végig a Dunaparton. Mulatságokból hazatérő, eny­hén és nagyon részeg emberek­kel találkozott. Lehet, hogy sok szeszt ittak, de inkább va­lamennyien a déli széltől rúg­tak be. A férfi zsebretette a kezét, a bundája szétnyitva lógott rajta, a kalapját lesodorta fejéről a déli szél, valami tócsákba esett here, nem ment utána. A hajába belekapaszkodott a langyos á­­ramlat, fürtökre szedte a simán rekefélt, őszülő szálakat. Egyedül volt, de beleolvadt az éjszakába. Nem érezte ma­gát egyedül. A déli szél már a vérében dobolt, az idegei meg­mozdultak, rég elfelejtett távol nyugtalanságot érzett, valami olyan nyugtalanságot, amely messzeségbe zuhant tájakról érkezett vissza. Már a vám ház környékén járt. Nagy, szür­ke külvárosi házak között kóbo­rolt. Nyilvákoló macskák futot­tak át előtte, árnyékuk óriássá torzulva remegett a holdfényes falakon. A sikátorokban kurjon­­gatott a szél. Valahol kinyitot­ták egy szennyes kis kávéház ajtaját, verkliszó és sörszag e­­sett ki az utcára. Igen, ez az ifjúság — mond­ta magának. Valaha régen ilyeru külvárosi házban lakott, fent a negyedik emeleten nézte a sovány tava­szi holdat és az izgatott macs­kák fekete árnyákát. Ott álmo­dott arról, hogy egyszer majd gazdag lesz és meghódítja az életet. Milyen más volt az az á­­lom, mint az élet, amely az á­­lomból lett. Nevetett: De hiszen éppen az a szép, hogy mindig meglepetések érik az embert. Ez a déli szél is azért szép. iNem érezte, hogy fáradt. Az egykori diák izmai feszültek benne. Tovább kóborolt a régi tájakon, a hagyma és sörszagu vidéken, a sötét házak között, a fiatal holddal megkoronázott ég alatt. A leárry egy kávéház abla­kában látta meg. ^Külvárosi nagyvilági hely, amelynek fé­nyei közé a •házmeaWlNü ka»ok elvarázsolt királyleányai kíván­koznak. A leány félrehúzta a kávéház függönyét és kinézett az éjszakába. A körmei lios'z­­sizúak voltak és pirosak, mint a vér. Az ujjainak rossz veit ä formája, a . hüvelyke széles és rövid, de a férfi az arcát, látta. Fiatal arc volt ez. Lángoló, é­­hes szemekkel, a haja borzas, sárgán csillogott rajta az ujhold fénye. A férfi bement a kávé­­házba. A fiatal, kopott-ruhás' ki­sérő gyorsan eltűnt a leánymel­­lől, aki vacsorát kért és a fér­fi enyhe utálkozással fogta meg a pakfon evőeszközöket. Máskor- felfordult volna a gyom ra ilyen tálalástól. De a leány éhes volt. Rengeteget evet,, köz ben folyton mosolygott és leg­alább négy gödör volt az arcán. Az ifjúság gödrei. A férfit meg­hatotta, hogy éhes, kissé irigy­kedve nézte ezt a pompás étvá­gyat, a csattogó fehér fogakat és a régi fiatalemberre gondolt, aki a negyedik emeleti -hideg szobában gyakran nem vacso­rázott. A déli szél fáradhatatlanul ka-rikázott tovább az utcán, haj­totta maga előtt a nyári ten­gerek, a nyári partok nyári vi­rágok üzenetét. Nincs hideg, nincs gond, nincs kötelesség. É­VALÓDI MINŐSÉ5Ü FINOM-ŐRLÉSŰ KALOCSAI CSEMEGE PAPRIKA fontja $2.25 és szállítási költség. KOLBÁSZ, PÖRKÖLT, GULYÁSLEVES, PAPRIKÁS­KRUMPLI, PAPRIKÁS SZALONNA, STB. EL SEM KÉPZELHETŐ VALÓDI HAZAI PAPRIKA NÉLKÜL. Elsőrangú ERŐS PAPRIKA fontja $2.50, y2 font $1.50 és szállítási költség. Kiváló minőségű töretlen óhazai KAMIL L A T E A fontja $3.85 és szállítási költség. Tiszta tojás TARHONYA legújabb magyarországi szállítmány FONTJA: §1.25 és szállítás. K. M. U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R33 2B6. des meleg lankasztja el a tes-. tünket, a nyár beleárad a vé­rünkbe, csak vágyak vannak. Semmi más. Az egykori fiatalember érke­zett meg a furcsa kis szobába, az egykori fiatalember, aki egy ! >stóba szőlőé leányt talált, yit álmodott régen an ól nt, a negyedik emeleti szo­­l, hogy ha sok pénze lesz, zőke kisleánnyal megleled az élet minden kötelessé­­örül a mának és néhány nem gondol semmire. -Nő­napig. éhány nap egymásba folyt, a -részeg emberek álma. u, a másik városrészben sendes kis hotel. Seiyeni­­lós, fiatal, szőke leány, rlatlámpn fénye, grammé* fon, amelyen fájdalmas néger dal liheg, pezsgő és kint a déli szél .. . Még mindig a déli szél .langyos, lankasztó lehelletével, a déli tájak kisértő puhaságá­val. Ez az élet, igen! Ez a gond­talanság, ez a tökéletes pihenés a halott kötelességekkel. Ez a jelen, jövő -nélkül. Elmenekülve a férfikor törvényei elől. A -déli szél végigrohant az e­­giész országon. Egy nap alatt semmivé lett a tél. A folyókon repezni kezdett a jégkéreg, a hótakaró eltűnt, a nedves, gő­zölgő föld felbámul a világos­kék égre. Az ég kékebb, mint májusban. A száguldó felihók nyomán viola árnyékok vetői­tek a földre, a fák, a cserjék iz­gatottan mozdultak meg, bele­kapaszkodtak a langyos meleg­be, megindult a vérkeringésük. Az emberek levetették a télika­bátot, kitárták az ablakokat és ámulva, nevetve néztek a hő­mérő higanyára. Délli -szél. Az ember tévedhet, de jelek jótékonyan figyelmeztetik a té­vedésére. Igen —- mondta ma­gának a férfi — a déli szél el jött, hogy engem fölrázzon. Föl­ébresztett zárt, nyomorult, mun kával agyomzsufolt életemből, kirángatott ebből a vakondélet­­ből, a kötelességek alagutjából, föl a napfényre, az édes, lan­gyos világosságba! A leány Olaszországról be­szélt. Olaszországról úgy, a­­bcigy azt a moziból inegösmerte és ahogy az utazási irodák fal­ragaszairól elképzelte. Kék ten­ger, fehér szmokingos lordok, vitorlások, trikós leányokkal, pálmafák, virágok, csillagos éj­szaka, balkonas nagy szobák, gyöngyfüggönyök és a “Sole mia ...” És a férfi is így látta most Olaszországot és ebbe az Olaszországba vágyott. Nem kell semmi kultúra, templomok, múzeumok és régi paloták. A tengerparton akart feküdni, a kék hullámok mellett, napsü­tött sziklán, gránátalma-virá­gok között, gondolatok nélkül, kötelességek nélkül, beleolvad­va, beleomolva a nyárba ... Mellette a leány és fölötte a dé­li széL Igen, ez az élet. Lehetetlen visszamenni a ré­gi életébe. Nem tud odaülni az íróasztal mellé. Nem tudja hall­gatni ügyfelei -hosszadalmas, kcirnyás, a lényeget minőig, je­lentéktelen részletekkel elta­karó előadásaik Nem tud a bí­róságon védeni és vitatkozni. Nem tud szerződésekbe- és be­adványokba belemerülni. Nem bírja tovább élni ezt a látszat­életet, ezt a betűkből, farmák­ból, törvényekből, igazságokból, szokásokból és hazugságokból felépített rabságot. -Nem bírja tovább azt, amit XX. századnak neveznek és kultúrának nevez­nek, és kötelességnek és embe­ri felelsósségnek neveznek. Elég volt! ülni akar. Élni úgy, ahogy húsz évvel ezelőtt a sovány hold é-s a tavaszi felhők szomszédsá­gában elképzelte. Pihenni akar.. Szeretni akar. Oda akarja adni a^testét és a lelkét az élet ősi értelmének — a gondolatmen­tes boldogságnak. Most már nem gondolkozik tovább. Annak a gazdag ember­nek, akivel a változást hozó es­tén tárgyalt, sok pénze van 0- laszországba/n. Minden ügyét ö intézi. Felhatalmazást kopott tőle, nem kell mást tenni, csak átlépni a határmi és keresni egy halászfalut, lent Szicíliában, szemben az afrikai partokkal. Csak két jegy kell és az út­levél, A leány számára is tesz egy útlevél. Egy fiatal arisztok­rataleány ügyeit is ő intézi. Az útlevelét a napokban csináltat­ta meg. Csak be kell érte men­ni az irodába. Ez bűn? Az élet­nek arra nem a régi Íróasztala melltől -nézte a világot. Az író­asztalán zöldernyős, kfcimoly lámpa világított. Most rózsaszín kínai lampion enyhe, púderes fényt permetez a szobára, ó, ez egészen más világítás! A régi élete határait ködössé mosta ez a fény. Azután megvolt a két jegy is, zsebében volt a két útlevél és a gazdag ember felhatalmazása. Este beülnek a velencei gyors­ba, reggel meglátják a tengert. A hegyek közül bukkan fel a tenger, -halványkék tükörd.rab, azután eltűnik megint és még sokáig kell utazni, -hogy újra lássák. Végre találkoznak vele és akkor Végig-végig, egy ta­vaszba borult országon keresz­tül, a tenger mellett robog ve­lük a vonat, Hajón mennek majd, fehér hajón, a fedélzeten szikrázik a napfény éa a déli szél, ez a mámoritó kisérlő si­mogatja a testüket. Azután na­rancsfák, lapos tetejű házak, mely öblök és az öblökben a dé­li tenger, az Afrikából érkező habok, még bennük a sötét, bu­ja földrész vad, forró ize. Levelet nem hagy senkinek. Nem lehet ezt megmagyarázni. Ezek itt maradnak a városban ezek nem értik meg, hogy az ember fellázad a város ellen, fel kell fellázad, ha meg akarja menteni az életét. Délután volt, a naptár telet mutatott, de az ablakok tárva voltak. Amikor hozzáfogtak az öltözködéshez, csattogva vágó­dott he az egyik ablak. Az üveg összetört. A leány az .ablakhoz ugrott és ekkor a másik táblát isi bevágta az -szél. (Folytatás a 7. oldalon) 2 Winnipeg, Man. 1976. január 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents