Kanadai Magyar Ujság, 1975. szeptember-december (51. évfolyam, 28-43. szám)

1975-12-19 / 42. szám

2 Winnipeg, Man. 1975. dec. 19. KARÁCSONYFA Valaki, egy nappal karácsony előtt, kezébe vett egy kicsiny, angyalhajjal, cukorral, gyer­­tyácskákkal feldíszített, ékes karácsonyfát, óvatosan selyem­­papirba burkolta és elindult, hogy elvigye egy beteg, kisfiú­hoz, aki hónapok óta feküdt a kórházban. Szürkefeihősi téli nap volt, a nagy város nyüzsgött, loholt, rohant, csakúgy mint mindig, mint máskor. A valaki ,aki a kicsi fát vit­te elért a nagy tolongásban a központi villamosmegállóhoz. Ő se volt se jobb, se rosszabb a többieknél! és mégis más volt, Uzony más ... Kezében volt a kicsiny karácsonyfa, amely tarka színeivel, csillogásával, zöld lomboics'kájával sajtleme­­sen átködlött a fehér papíron. Az emberek látták, a gyermek­kor tiszta emléke bevilágított a szivükbe. Csendesebbek let­tek, lassabban lépkedtek, útat engedtek a karácsonyfás vala­ki előtt, segítettek neki felszáll­ni a villamosra, helyet adtak neki és öreg nénik, öreg bácsik megszólították és mosolyogva megkérdezték: Kinek viszi? — Hová viszi? Aztán felsóhajtottak és fá­tyolos szemmel néztek a mesz­­sziségbe ... Ott a szürke hó­­felhők közt talán egészen tisz­tán látták lehalt gyermekeiket, akik valamikor ámuló, boldog gyermekszemmel csodálták a karácsonyfát ... A valaki, aki a kis fenyőfát vitte, másik villamosra szállt, aztán sok, sok és hosszú utcán ment végig a kórházig. És amerre ment, mindenütt elmosolyodtak az emberek, ki­kicsit meghatottan, jóságosán, szomorú és édes emlékekkel, el­múlt karácsonyok boldogságá­val és bánatával telt meg a szi­vük. A valaki, aki a kicsi fát vit­te, eléri a nagy fehér kórházat s a nagy tölgyfaajtó mögött el­tűnt a karácsony üde, mosoly­gó kis fája. De akik látták, akik elmen­tek mellette, akik megérezték a fenyő szűzies, mély illatát, ta­lán csak egy negyedórára, egy órára, vagy .egy napra jobbak, melegebb szivüek, gyöngédeb­­bek, . emberszeretőbbek lettek A zakatoló, robotoló, elfáradt városon átsuhant Szent Kará­csony lelke. Átsuihant és megsimogatta a közönyös és szomorú embe­reket. A kicsi zöldfa, a Szeretet és a Reménység üzenete, üde szí­nével emlékeztetett arra az ö­­rökzöld, napfényes, pálmafás tájra, ahol a Gyermek született. HA MEG VAN ELÉGEDVE LAPUNKKAL, MONDJA EL MÁSNAK... HA PANASZA VAN, — ÍRJON NEKÜNK! A MÁRVÁNY JÉZUS — Irta: ÁDÁM ÉVA — —• Persze, persze ... — Jónapot, uram! Van vala­mi gyönyörű műtárgyai? — Hogy ne volna, hiszen üz­letem egyike az ország legelső egyházi mükereskedéseinek. — Kár, hogy ilyen félreeső negyedben van. — Valóban kár, uram; de a­­kiknek igazi müdarabokra van szüksége, itt is fölkeresnek. — Sa forgalom? — Elsőrendű. Valamennyi székesegyház és püspökség ná­lam szerzi be szükségleteit. Ma is két székesegyház számára szállítottam. Méltóztassék meg­tekinteni üzletemet. — Persze, hisz azért jöttem. Kérem, főnök úr, csak elsőren­dű dolgokat mutasson. Felesé­gem ugyanis valami értékes a­­jándékot akar az egyháznak. — Jobb helyen nem keres­hetné azt, uram. 'Menjünk a másik terembe ... művészi munka valamennyi. íme: ez a Mária-szobor! Vagy amott az életnagyságu Jézus! Mennyi fenség ... de pénztárnok úr, hova gondol, hogy felöltőjét a szoborra vetette? — Kérem, főnök úr, — sza­badkozott a pénztárnok, — hi­szen ezek élettelen márvány darabok! Csak akkor sérteném a vallási kegyeletet, ha már fel volna szentelve a szobor! Az idegen, valami különös, i­­deges rövidséggel nevetett a főnök és pénztámok szóváltá­sán. Tekintete ide-oda kapko­dott, révedezett, miközben egy­re ismételgette: — Egyik szobrom se tetszik, uram? — kérdezi a főnök és látszik arcán az aggodalom, hogy el találja szalasztani elő­kelő látogatóját. — Valami értékesebbet ké­rek ... — Hálá istennek, tehetjük! — Tudja, a feleségem igazi müértő. Ily utánzatokkal nem elégíthetem ki őt. Jónapot! — Sajnálom ... De nézze csak kérem, ott a pénztámok úr há­ta mögött látok valamit... — Igen, éppen azt akartam ajánlani... Ez egy olyan da­rab, amelyet csak minden szá­zadik látogatómnak mutatok meg ... az emberek nem érte­nek az ilyesmihez! A pénztárnoknak fel kellett kelnie helyéről', hogy az előke­lő látogató jobban megvizsgál­hassa az értékes tárgyat. — Ez az! Látja főnök úr, ezen kellett volna kezdenie a dol­got! Ezt keresem! — Nagy ö­­röme lesz feleséglemnek; hol­nap el fogunk jönni. __ Kérem ... __Az ár fölött nem veszünk össze. — Uram, én tudom, hogy müértő ember tisztában van az ilyesmi értékével. — Jónapot! Az előkelő úr elköszönt, de távozóban még egyszer vissza­tekintett és kedélyesen szólt: — Pénztárnok úr, maga zse­niális ember, de holnapra még­is vegye le azt a köpenyeget a Jézus-szoborról, mert tudja: a feleségem ... ej, az asszony más szemmel nézi az effélét... A idegen kocsira száll és el­­aajtat. Az egyházi, kereskedő boldo­gan mosolyog. — Jó üzlet kínálkozik, — szól a segéd. — Bizony! ... az a lusta, bol­dogtalan kutya már ismét ott alszik a sarokban. Ki kell-on­nan verni, te gyerek! Az inaska váltig erősíti, hogy hiába veri ki, nagyon oda van szokva az állat. — Hát maradj, te lusta dög... aludj. Eleget szolgáltál, amig nyomorék nem lettél ... Ezt a főnök úr mondta és i­­gen jókedvűnek látszott. Nemsokára becsukják az üz­letet. Jön az éj. * v * * — Rendben van minden? — Mehetünk ... Lopva, sötéten, mint a go­nosz árnyak, suhan tova két a­­lak. — Kitünően tájékoztatott az a szamár — suttog az egyik. Valami csodálatos vigyorgás­sal felel a társa s önkénytele­nül magához szorítja a betöré­sek modern, gyalázatos- eszkö­zeit. Éjfélt ütnek az órák. Hang­talanul pattannak a zárak, for­dulnak a kulcsok s a tolvaj­­lámpa kísérteties sápadt fényt ad. — Utánam ... jól megfigyel­tem mindent ... hangzik a foj­tott suttogás. — Csitt! ... mintha mozgást hallanék ... — Ostobaság . • • előre. A pénztár felé ... Ödakünu egyforma, kimért léptek hangzanak. — A rendőr! Lélekzet visszafojtva suhan ott benn a két gonosztevő. — Mintha valaki nyögne... (Folytatás a 7. oldalon) A BIBLIÁBÓL “Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát el- I küldte Isten e világra, hegy éljünk Általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem, hogy Ő sze­retett minket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (I. Ján. 4:9-10.) KÖTELES M. GYULA Közjegyző, ügyvéd, jogtanácsos. Suite 807-810 Somerset Plaoe 294 Portage Ave., Donald sarok WINNIPEG, MAN. R3C 0B9 Telefon: 943-6657 i_______________ ELJÖTT JÉZUSKA IRTA: SZENDE ERNŐ A hét utolsó napja volt. Déltáján könnyű c,séza állt meg az ónyi hid mellett s egy bundakabátos ember ugrott le kocsiról. Odalépett az emberek­hez. —e Jónapot, emberek! Azok ilÉfcdőVn fogadták a köszöntést. — Adjon Isten! Kis János külön is megszó­lalt. — Ebben a hidegben is kijött a mérnök úr? A mérnök jókedvűen nézett az emberekre. — Kijöttem. Nem akartam, hogy begyalogoljanak a város­ba. Két nap óta erős a hideg. Hát inkább kikocsiztam, hogy itt adjam ki a heti keresetüket. Így hamarább hazaérnek. — Az már igaz. Köszönjük szépen. — Szívesen megteszem más­kor is. —■ Hogy állunk a híddal? — Két hét alatt elkészülünk vele. A mérnök felmént a hidra s körülnézett. — Látom, jó* munkát végez­tek. Csak még ezt a csavart .kell jobban megszorítani, hogy a tar tógerendát jól megszorítsa. Az­tán mehetnek is haza. Mára fe­jezzék be a munkát. Kis maga ajánlkozott fel. — Megcsinálom azt magam, mérnök úr. A társaim messzebb mennek, mint én. ők a falu­ban laknak, én meg jóval in­nen. Csak égy ugrás az egésa. — Ez szép magától, János. Hát akkor fizetek. Sorra kifizette az embereket. Aztán elköszönt, felült a kocsi­ra s elhajtott. Az emberek is összeszedelőz­­ködtek. Lekezeltek Jánossal, a tarisznyájukat vállukra dobták s elmentek. Kis János magára maradt. Egy tekintetet vetett a társai után. Aztán elővette a pénzét és megolvasta. Kerek harminc pengő volt csupa tizes bankók­ban. Boldog mosoly szaladt át az arcán és szive édíes meleg­séggel telt meg. — Hála Isten, lesz már karár csonyfája a kis Juliskának. Ke­rül ebből egy babára, meg egy meleg kendőre. De most hozzá­fogok a dologhoz, aztán iparko­dom én is haza. Levette fejéről a bőrsapkáját, annak a belseje alá csúsztatta a pénzt. Aztán jól a fejére húzta és munkához fogott. A csavar, amit meg kellett szorítania, a hid közepén ke­resztben átfutó tartógerenda végén volt. A csavart alul kel­lett megforgatni. Lekuksolt, a I hid alá nézett, a csavarkutesot ráillesztette és forgatni kezdte, valahogy nem jól ment. Még jobban nekihajolt a felsőtesté­vel, hogy jobban hozzáférjen, o ekkor megtörtént a baj. Az egyik létra megcsúszott hátraszaladt, ő meg bukfencet vetve zuhant lefelé. A jégkéreg nem volt még vastag, hát be­szakadt s az ember elmerült a hideg vízben. De nyömhatnf elbukott. A víz válligért. Öklével zúzta be a jeget és a part felé igyekezett. Mikor felmászott a partra, végignézett magán. A viz csak úgy csurgott róla és tenyerével kezdte magáról Lesimogatni a vizet, a szilánko­kat. Hirtelen a fejéhez kapott. A sapka nem volt a fején. Ijed ten kiáltott fel. — Istenem! A pénzem! ! Belebámult a vízbe. Majd hir­telen elhatározással belegázolt. Ide-oda topogott, hátha rálép a sapkára? Többször le is bukott s a kezével tapogatódzott. De a sapkát nem találta. Egész teste megrándult. A je­ges viz belemarkolt a testébe. Hasogató fájdalom nyilait a húsába. A fogai összekoccan­tak, ajka mozgott, de hang nem tört azon elő. Kibotorkált a víz­ből. Felmászott valahogy a part ra. Aztán megfordult. Nézte a vizet. A szeméből kibuggyant a könny s reszkető ajkán mcst fel sirt a panasz. — Juliskám, kicsi Juliskám, nem lesz már se karácsonyfád, se babád és édes feleségem, ne­ked se meleg kendőd ... Két nedves öklét nekinyomta a szemének s úgy állt ott moz­dulatlanul, mint a viharbépte csupasz fatörzs. A nedves ruha kezdett rá­fagyni a testére. Ez észretéri­­tette. Felment a hidra, cókmók­­ját beletette a tarisznyájába, nyakába akasztotta és elindult. A ruha csak úgy zörgött rajta. Alig bírt járni. Csak úgy szé­­delgett a nagy erőlködéstől. De csak ment, bukdácsolt előre. Mire hazaért, alig volt jártányi ereje. A konyhaajtót még be­nyomta, de ott aztán már úgy esett be. S a szent este előtti nap már ott domborodott felette a sir­­halcm ... * * * ■Szomorú nap virradt özvegye, Kis Jánosnéra és az alig három­éves Juliskára. Szegény kislány! Mit tudta, mi az ,hogy apját tegnap kivit­ték a temetőbe. Inkább azon csodálkozott, hogy annyi nép volt ott és oly sok néni és .bácsi sirt az anyjával. Most se értette, miért ül e­­gész nap anyja az asztal mellett s folyton sir és nem igen felel az ő kérdéseire. Pedig, de sok­szor kérdezte ma már, mit hoz este a Jézuska? De anyja erre sem felelt, csak még jobban sirt. Végre is megunta a foly­tonos kerdezgetést, előszedte játékait. Beesteledett. Harangoztak. A falu népe a templomba sietett, hogy meg­ünnepelje a Megváltó születé­sét. . Kisné lámpát gyújtott. Juliska egyszer csak felfi­gyelt. Csilingelést hallott. Az­után éneket. Valamelyik szomszéd ház ab­laka alatt énekeltek. Ez újra eszébe juttatta a kis Jézuskát. Odament az anyjához és belekapaszkodott a szoknyá­jába. — Édesanyám, mikor jön be hozzánk a Jézuska. Szegény asszony, ugyan mit felelhetett volna a kisleány sza­vára? Szólni nem tudott, hát csak sirt továább. A kislány oda dugta anyja ölébe a fejét és felsüt. — Édesanyám, te már nem szeretsz engem? Az asszony az ölébe kapta a gyermeket s magához szorítot­ta. Juliska fejét az anyja keblére fektette. Át ölelte a nyakát és úgy gügyögte: — Én is szeretlek édesanyám, meg édesapámat is szeretem. Ő mondta, hogy szeressem a kis Jézuskát s akkor hoz nekem babát. Én nagyon szeretem a Jézuskát, hát mikor jön el? Hi­szen már este van. Az anya vadul szorította ma­gához a gyermeket, aki ártat­lan szavaival csak tépte, szag­gatta az ő sajgó sebét. Nem birt már uralkodni fájdalmán és szinte sikoltva törtek elő szá­ján a szavak. — Apád elment! Örökre el­ment! Hozzánk a Jézuska so­ha többé már he nem tér! Azzal ráborult a kislányra s hangosan felsírt. Észre sem vette, hogy az aj­tó halkan kinyílt s azon a lel­kész lépett be a feleségével. Egy kosár volt a kezében. Azt le­tette a földre. A felesége meg egy karácsonyfát tartott a ke­zében. Csendesen megálltak s nézték a szenvedő anyát, meg a gyermekét. A lelkész belenyúlt a zsebébe. Halk csilingelés hallatszott. Juliska felnézett az anyjára. — Édesanyám! Csengettek! Jön a Jézuska! Az asszony fel se emelte a fe­jét. — Ide nem tér be a Jézuska. A lelkész csendesen megszó­lalt. — A kis Jézuska ide is betér! A kislány hirtelen megfor­dult. Az asszony is felnézett. — Ide betér a Jézuska? — Igen, be! Sőt már az ajtó előtt áll! És csak azt várja, hogy a maga szive is megnyíljék s akkor már be is lép. Látom, a kislány szive már tárva, nyitva vár. Az asszony fájdalmasan né­zett gyermekére. — Szegényke, napok óta csak azt várja. — Akkor már csak a maga szivét kell megnyitnia és csil­lagfényes lesz a szoba. Juliska valamit észrevett a tisztelendőné asszony kezében. Lesurrant az anyja öléből1 s oda­szaladt. örömmel kiáltott: — Istenem! Egy karácsony­fa! A tisztelendőné asszony meg­­cirogatta Juliska arcát. — Igen, egy kis karácsony­fa. Jézuska küldte. S nézd csak, Juliska,, mennyi mindent küldött még ebben a kosárban! Mind a ketten a kosár fölé hajoltak. Juliska belenyúlt s valamit kihúzott. Nagyot nézett. Aztán boldogan rohant az anyjához. — Nézd, édesanyám! Egy ba­ba! Igazi alvó baba! Látod, ha lefektetem, alszik! Ha felve­szem, kinyitja a szemét! óh de szép! Ugye, ezt nekem küldte a Jézuska? A lelkész felvette a gyeime­­ket. — A babát édesapád küldte. Megkérte Jézuskát, hogy hozza el neked. De Jézuska most nem ért rá eljönni, mert igen sok helyre kell mennie. Hát odaadta nekünk, hogy mi hozzuk el ne­ked. De sok mást is küldött. Kérd csak meg a nénit, mutas­sa meg. Meg a karácsonyfát is díszítsétek fel. Hát eredj kislá­nyom. Homlokon csókolta s letette a földire. Juliska odament a nénihez. Az fogta a kosarat, odavitte az asztalhoz, rátette a kis fát, ami egy virágcserépben állt s aztán megszólalt. — Juliskám, te szedd ki a ko­sárból egyenkint, ami .benne van s adogasd nekem. Én meg felaggatom a fára. Jó lesz? Juliska szeme csak úgy ra­gyogott. — Jaj, de jó lesz! — Hát akkor fogjunk hozzá. Míg ők a fát diszitették s ki-i akták a sok jó ajándékot, az alatt a lelkész az egyik sarok­ba vonta az asszonyt s ott hal­kan beszélni kezdett. — Az ura igen derék, jóra­­való ember volt. Kár érte. De ha már igy történt, nyugodjék meg Isten akaratában. Maga is istenfélő, vallásos asszony volt mindig. Azért is adta a nőegy­­let azt a sok ajándékot. Van. ott cipő mindegyiküknek, ruha, é­­lelem. Az Isten gondoskodik az ő árváiról, csak soha el ne hagyja maga se Istenét. S most a fiam nevében szólok még pár szót, Arra kérte a felesége ne­vében is, szólítsam fel magát, vállalja el elsejétől kezdve ná­luk a háztartás vezetését. Ott jó és nyugodt helye lesz magá­nak is meg a kislányának is. Hát szóljon, elfogadja? Az asszony könnyes szemmel nézett a lelkészre. — A mérnök úrék hívnak? — Igen, azok. Az asszony agyongyötört szi­vét valami édes nyugalom száll­­| ta meg. Hirtelen lehajolt. El­kapta a lelkész kezét és meg­csókolta. — Köszönöm a jóságukat. Az Isten fizesse meg. — Isten áldása legyen magu­kon is. És most nézzük meg mi is azt a kis fácsákát. Ott állott a kis fa az asztal közepén. Égtek már a gye. - tyáik, lobogtak a lángok, csu­rogott, ragyogott rajta minden. Imádságom cs§jjd ^borult a szo­bára. Angyalkák röpdösték kö­rül. Áhitatos ima fakadt a lel­kész ajkáról. Mikor véglett, a boldogság könnye ült a sze­mekben. A kis Juliska boldog sikoltással borult az anyja keb­lére s halkan zokogott. A lelkész az egyik csiUagszó­­rót odaértette a gyertya lángjá­hoz. Sziporkázó csillagok ugrál­lak szerteszét. Juliska hangosan kiáltott fel. — ríézd, édesanyám, a Jé­­zuska csillagokat is küldött. Ugye, édesanyám, mégis csak eljött a kis Jézuska? Az anya önfeledt .boldogság­gal ölelte szivére a gyermeket és szive legmélyéről fakadt fel a boldogsáág mosolya. — igen. Eljött a Jézuska! • A lERGO MEGVÁLTÁSA IRTA: BABITS MIHÁLY 1. Karácsony felé járt, de ez itt nem jelentett semmit, mert äz erdő még pogányságban élt. A tájon a Hideg uralkodott. Egy ember ment az utón, va­lami menkült. Rongyos köpö­nyegét a vállára szorította, fá­zott. — IMit jár itt ember? Mit jár ? — kérdezték a Téli Mada­rak. De ezt az ember nem ér­tette, mert nem tudott a Mada­rak nyelvén. Az erdőben különös zörejek hangzottak. Nem annyi és nem olyan, mint nyáron — de azért nem volt csönd. A fenyvek fehértestü ágai reccsentek. A hó ropogott, mintha léptek járnának rajta. Egy nyúl surrant. tSzái nysuhogás. Egy madár lábai alatt megrengett valami ág. Fütty. Szél jött. A fenyvek beszéltek. A tölgy és a medve aludt, a fecske kivándorolt; de a fény vek ébren voltak, s a varjak itt maradtak. — Hallottátok? Krisztus meg született! — szólt az egyik fe­nyő. — Honnan tudod? Honnan tudod? — Egy testvért elvittek. Ket­tőt, százat, tizet. Levágták ő­­ket és elvitték a városba kará­csonyfának. Az erdőn borzongás futott végig. ....... — Mi az, mi az? íMi az? — Karácsony! Megszületett a Krisztus. Megváltotta rfls embe­reket ! Az ágak rázták a havat. A varjak nagy csapatban kiröb­­bantak a köd tengerébe. — Kár volt, kár! Kár vélt! Kár! A szél sípolt, metszett. Az ember sipkáját a szemébe húz­ta és köpönyegét még szoro­sabbra vonta. — Krisztus megszületett. — Igaz ez? Igaz ez? — Itt egy ember! Itt egy em­ber! — zúgták a leveletlen lom­bok.-—Óh!! Az Ember megváltva, s az egész téli Természet, der­med ten, a Halál, a Fa’gy, az Á- lom hármas bilincsében, meg­váltás nélkül, szörnyű ridegség­ben tűr, vár, borzong, uázkó­­dik, sikongat ... És az Erdő, mint egyetlenegy lény, megrendült, összecsapott, felzengett zizzent, reccsent, megindult, lengett, rázta fejét, váró arcot öltött, felegyenese­dett, összeolvadt, egyet.cn nagy elhatározásba: — Kérdezzük őt! Kérdezzük az embert! ! 2. Az erdőnek megvan a maga nyelve, amivel az emberekhez is tud beszélni és meg tudja ma­gát velük értetni, ha akarja; még pedig úgy, hogy az em­berek észre sem veszik, hogy az erdő él é® mégis .beszélnek vele és felelnek neki. A köpönyeges ember is ön­kénytelen megérezte, hogy az egész táj egy óriás kérdés lett; s meglepetve megállt. Körülné­zett. A táj visszanézte. A szél, mintha hirtelen hátbatámadta volna s a hold, ritkább felhői é­­tegbe érve, szerte megcsillan­totta a megfagyott havat: mint­ha szemek csillantak volna min­denfelé. A köpönyeges ember e­­gészein világosan tudta, hogy e­­zek a szemek, hogy ez a hold maga, hogy a szél súgása, mely a fülét vágta, hogy a messziről vonitó rókahang, hogy a mada­rak hirtelen szárnycsendje, hogy a fák karjainak különös gesztusa, mind csalk egyet kér­dez: — Igaz-e? Igaz-e? Megszüle­tett a Krisztus? Megváltotta az embert? (Folytatás a 7. oldalon) VALÓDI MINŐSÉGŰ FINOM-ŐRLÉSŰ KALOCSAI CSEMEGE PAPRIKA fontja $2.25 és szállítási költség. KOLBÁSZ, PÖRKÖLT, GULYÁSLEVES, PAPRIKÁS­­KRUMPLI, PAPRIKÁS SZALONNA. STB. EL SEM képzelhető valódi hazai paprika nélkül. Elsőrangú ERŐS PAPRIKA fontja $2.50, y2 font $1.50 és szállítási költség. Kiváló minőségű töretlen óhazai KAM ILLA TEA fontja $3.85 és szállítási költség. Tiszta tojás TARHONYA legújabb magyarországi szállítmány FONTJA: $1.25 és szállítás. ' K. M. U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA ! 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R3C 2B6.

Next

/
Thumbnails
Contents