Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-31 / 5. szám

I

Winnipeg, Man. 1975. január 31.

Andrés Saigó (Saigó Endre^magyan mexikói festőművész Kanadában

Irta: GARA IMRE mükritikus Calgary, Alta.

VaLmikior úgy tanultuk Párizsiban, Budapesten és a világ j minden művészeti nevelő köz- ] pontjában, hogy a művészet és 1 a művész szinlbiososátsan szinte egyetlen teremtől és alkotó faktor áll; az Ember. Az ember, akit tehetségével a “Művész” rangjára emelt a Teremtő. És ott éa akkor, amikor az Ember és a Művész a legbensőbb kapcsolatba jutott egymással, sohasem volt baj fíiem a müvészszei, sem a művészetekkel, sem azzal a küldetéssel, amely ott van minden művész tarsolyában: a művészetek embert alakitó nagy, nevelő erejével. Az Ember és az Élet nagy viszonyában talán a Szépnek van a legközvetlenebb nevelő! ereje; az ember, — vagy ahogy ma divatos mondani — az einhere bb ember kialakításában. Az emberré levés esi emberré tevés sok évezredes nagy problémája ez, amely ma olyan elemi erővel zuhog át korunk filozófiá

ját, művészetén, tudományán, társadalmi és gazdasági forradalmán és mindenen, amely az életet közvetlenül, vagy közvetve ériinti.

Az emberebtb ember, a mai Ideál, amelynek hivatása, hogy végre megtalálja az emberi é vá lás útját. Embernek lenni a legnagyobb rang, és a legnagyobb élmény — mondja az új filozófia, — de emberré tenni az embert: isteni rang.

Az ember fejlődésének több, mint 100,000 kötetes könyvtára van. Hányszor hittük, hogy az igaz is. Platóntól Russel-ig igazán sok szó esett erről és mégis annak van igaza, aki ki merte mondani a leghatalmasabb szót és vele a legaktívabb embéri- élet vonalat: a Szolgálatot. Szolgálat az élet. Akár tetszik, i akár nem: Szolgálat. Szolgálat Isten felé, önmagunk felé, a családiunk felé, a társadalom felé, és az egy és szétibonhatat- i lan Emberiség felé1. És korunk j-— akárhogyan szádjuk is, megfogja teremteni a Szolgálatemberét, azt az új típust, amely j megoldja az egyéniség és kol-j lectivizmuis minden lüktető kérdését. Emberré lenni és emberré tenni ■csak a Szolgálat Ember* tmd, mórt az emberi nagyság mértéke a szolgálat mértékle. Amilyen értékű a szolgála tom a világ felé, olyan1 értékű vagyok én magam: az ember.

Ez most mind eszembe jutott, ahogy megismertem -SALGÓ ENDRE, vagy ANDRÉS SALGÓ emberi egyéniségét és művészetének gazdag tárházát. Elgyönyörködtem alkotásaiban és megcsodáltam, hogyan ajándékozza bőséges ajándékozó kedvvel az élet és szépséig, ajándékait. Mindem, képe egy tanítás az életről, a szépről, amely benne él. Mozgalmas, dinamikus, gazdag, hányatott eletető, mindlen rajongó ember szeretete; az emelkedések és buká sok minden egyéni filozófiája a képeiben él. így csak az tud beszélni és ajándékozni, aki tudatosan szolgál életével s ecsetével az egész benne sűrűsödő, roppant ember-szenetetével.

A világ-rangot kapott mexikói művészeti irány, amely világhírű mexikói művészek, ,murálisták: DIEGO RIVERA, JOSE CLEMENTE OROZCO, DAVID ALFARO SIQUEIROS és

ANDRES SALGO vezetésével a, tömegnevelés eszközévé vált, valóban az apostolok alázatával és rajongó szeretetével hinti szét a Szép ajándékait. A liatalmas, nyilvános morálok előtt ma úgy állnak az egyszerű mexikói emberek, mint a közép kor emberei a dómok fresicoi lelőtt és megfüiödve naponta a Szépség sugárzó élményeiben, maguk is gazdagon, emberek és a szépség rajongói lettek. A mexikói művészek és a mexikói nép kapcsolata ma példaadóan élői, alakitó, nevelő, teremtő erő, amely nagy mértékben járult hozzá a mai mexikói nép minden szépért rajongó, kedves egyéni jelleméhez.

And'rés Saigó is, aki már 35 éve él Mexikóban, ilyen értelemben, — és nem véletlen az sem, hogy a világ egyik legnagyobb művésze, DIEGO RIVERA fedezte fel éte ajándékozta meg nagyrabecsülésével és barátságával. Az egyenrangú lelkek találkozása volt ez, amely valóiban a sírig tartott és a legszebb emberi és művészi élményekkel ajándékozta meg Saigó művészt.

Kanadai kiállításain a mosolygó életörömtől a t, agikus realismusig; az impresszionismustiól a senii-abstractig minden együtt van. Mintha nem is

hónapok, de évtizedek termését < állította volna ki. És, ami a legmegragadóhb: mindenütt éis j mindenben őszinte és egyéni, — 1 s változatlanul suggestiven művészi. El tud hitetni mindent, még azt is, hogy a művészi izmusok nem egyénre szabott keretek, hanem egy művészi gondolat technikai kifejező eszközei. És úgy bánik a legszélsőségesebb technikai .kifejezési módokkal is, mint a bűvész a lapdákkal. Nagyon látszik, hogy túljutott iés ismeri a .kifejező eszközök egész skáláját és rendező egyénisége úrrá és eredetivé teszi őt mindezek felett. És talán ez mutatja leginkább, hogy született, vérbeli müvéisz, mégpedig a javából.

Művészetének! másik kiemelkedő erénye: a mondanivalók

gazdagsága.

Mondanivalója oly sok és olyan belülről feltörő, hogy néha azt hisszük, inkább, a .gondolat vezeti ecsetjét, mint festői intuíciója. Élet és emberszeretete mindent meglát és minden érdekli és mindenben megtalálja az örömöt, vagy a drámát, s mindezeket olyan természetes őszinteséggel mond ja el, hagy szívesen: elhisszük neki. (Talán, ez is a titka annak, hogy olyan szívesen és könnyen vásárolják képeit IMúzeumok és magán emberek, államférfiak és colleccionisták.)

És ha hozzátesszük azt a sok száz és ezer négyzetméteres murái ját, amit már három évtizedén át a mexikói szellemi és pénzügyi kiválóságok házaiban és u templomokban megfestett; azt a 99 önálló kiállítást, amit a világ minden részében ábs Díváit, bizony mélyen meg kell hajolnom termelékenysége és művészi ábrázoló ereje előtt és az előtt a nemes szolgálat előtt, amelyeket ugyan Mexikó nevében mutatott be nekünk (hiszen már több mint 30 éve mexikói állampolgár) de valójában az ő művészi küldetésének képe és az egész emberiségért szolgáló művész munkáinak a kiállítása volt. Sajnos, nem láthattam eredetiben az elmúlt Amerikai Egyesült Államokban tett körútjainak képeit, a Vatican Pavilonban, sem a hires portrait, amit mexikói lovas ruhában festett meg Fűilöp edinburghi hercegről, sem a hazai, mexikói kiállítások évtizedes Quvre-jét bemutató kép-cavalcade-ját, melyeket az államfőtől a hercegprímásig, a mexikói élet legkiválóbbjai nyitottak meg és méltattak bőségesen. — Nem láttam eredetiben, csak színes, vagy fekete reprodukciókban a mexikói, amerikai és egyéb világ magazinok hasáb-DALOLJUNK...

GYENGE A NÁD, LEHAJLIK

A FÖLDRE ...

Gyenge a nád, lehajli* a földre.

Siró szavam ha.!Iik messze földre,

Még akkor is sírok keservesen,

Mikor ágyamban fekszem csendesen.

Össze! szokott a fecske elmenni,

De tavasszal vissza szokott jönni;

Most kezdtem én egy barnát szeretni.

Jaj, de sokat keil érte szenvedni.

Szeged alatt kaszálják a zabot,

Kedves rózsám rakja az asztagot;

Ha megrakja, leköti kötéllel, —

Engem pedig holtig szereimévé I.

letteikkéket szedett elő és rakosgatott el.

A férfi azon gondolkozott, mit is akar voltaképpen Sophietöl? Szeirelemrclí szó siem lehet. Hiszen amikor egy napon őt vallomásra kényszeriteite, megtudta tőle a legjózanabb valóságot:

— Nézze csak, -Fabrec, — mondta, — ön nagyon szeretetreméltó ember, de nekem negyvenezer frank adósságom van s a képviselőik ma már nem tudnak panamával pénzhez jutni. Egyszer-másfszor eijöhet egy kis terefereire, de — ennél többet ne meméljen!

Fahren beismerte, hogy a nőnek igaza ván. De ez semmivel sem csökkentette vonzódását; a dió ,elienallhátatian hatást teit rá. Nagyon mulattatta elmés csevegése is, amelyet cinikus ötletekkel és csattanókkal szokott fűszerezni. Voltaképpen nem akart tőle egyebet, csupán némi bizalmaskodást, tehát ön- ‘ zetlen barátságot.

A VISZONTLÁTÁS

IRTA: FRANCOIS COPPÉE

Az Odeon előadásán .most gördült le a függöny az elsői darab — Moliére “Dépid amoreux”-je — után. luneruoin Sophie, a szép színésznő, még a színpadon volt, amikor Fafcr.ec, az ismert képviselő benyitott az öltífzőjébe.

Az aranyszalíáliu férfiú, aki negyven esztendős volt, de még ennél is fiatalabbnak látszott, állandó látogatója volt a színháznak s újabban Cilié rubin kis asszonyt igyekezett meghódítani. Rajtaütéssel akarta célját elérni, tehát kopogtatás nélkül nyitott ibe és pajzánul bekiáltotta:

— Kuiknkk!

A vaJkmerő ember azt remélte, hoigy a művésznőt öltözködés közben, kényes rendetlenségben találja, ami néhányszor valóban meg is történt már. Az a fölháíborodás és az álszemérem kitörése, amivel a művésznő ilyenkor ogadta, nagyon mulattatta a képviselőt.

— Pfuj, .milyen kíméletlen! — kiáltotta a meglepett nő, — megtiltom, hogy idenézzen! Álljon azonnal a sarokba éa ne merjen megfordulni, amíg nem szólok ! Ó, ezek a rémes férfiak!

A dolog azonban minden alkalommal kibéküléssel végződött.

De ma, amikor Fabrec benyitott az öltözőbe, csalódás éirte. A szép Sophie helyett Constance, az öreg öltöztetőnő fogadta, aki éppen akkor bujt elő a spanyolfal mögül.

— Legyen kegyes, uram, helyet foglalni. A művésznői néhány perc múlva itt lesz.

Fabrec belevetette magat a virágos szövettel bevont 'karosa székbe, keresztbe rakta a lábát s miközben türelmetlenül kopogtatta lakkcipőjét vékony sétapálcájával, azi öreg nőt figyel- phie. te, aki mindenféle kényes toa- i A képviselő

Miközben ezek a gondolatok összevissza nyargalta* elméje-, ben, megpillantotta az öltöztetőnó aicát a tükörben és fi^ye..- i ni kezdte az ön eg asszony ran- j cos ábrázatát.

Szegény emberroncs! Milyen szivettépben rut! Száraz és töpörödött, mint az aszalt alma, nyakán fakó és 'gyér hajfonat, szeme csaknem eltűnik gödrében és szájában egyetlen sárga fog látható -csupán, amely oeleméiyed lilasizimü ajkába.

Vájjon mennyi idős lehet? Bizonyára túl van a hetvenen! Fáhrec jó Szívű ember volt és őszinte részvétet érzett a szegény öreg asszony kánt, akinek holta napjáig húznia kell az igát.

De a következő másodpercben már fölháborodott írnom • Ízlése ez ellen a förtelmes nő ! ellen. Meggyalázást látott iben! ne, hogy ez a barna, ráncos kéz j megérintheti a művésznő finom ; csipkés ruhadarabjait, csiszolt ! ezüstből való szelencéit, gyö- 1 nyörü fésűit és egyéb dísztárgyait.

Hirtelen fölpattant az ajtó és ragyogó szépségében belépett a művésznő, piros .rózsával a hajában, a füle mögött. Maga is olyan üde volt, mint egy friss rózsaszál. Arca ragyogott az ifjúság bájától és. a pajkos jókedvtől is.

— Ah, .maga itt van, Fabrec ? Nagyszerű! Elbeszélgethetünk egy kicsit, de később jönnek értem és jelmezben megyek el egy jótékonycélu hangversenyre a Theatre de la Gaité-be. Addig Constance előkészít mindent. Tehát üljön le és maradjon nyugodtan a helyén.

Az öltöztetőnő eltűnt a spanyolfal mögött. Fabrec pedig mesélni kezdett régi -kalandjairól, amelyeket a kulisszák világában élt át .és amelyeket Sophie oly szívesen hallgatott.

— Hogy is történt az az eset a “Nouveautés” színház primadonnájával? — kérdezte Sotréfásan feleit a művésznő kérdésére.

Ez bosszantotta öophiet. Mit i szerénykedik ez az embe.!-— Nos, drága művésznő, — mondotta végre megpuhulva Fabrec, — ha ragaszkodik hozzá, elmondom, hát eltelő szerelmem történetét.

— Színésznőről van szó?

— Természetesen, de előre kelj bo-csatanom, hogy az eset nem a Comédie Francaise-ban történt és a hősnője nem volt híres színésznő . . .

Néhány másodpercnyi gondolkodás után igy folytatta:-— Tizenkilenc éves voltam akkor, meglehetősen félénk és nagyon naiv. Egy este elmentem a “Théatire des Gobelins ”be és .mindjárt beleszerettem — lángoló, lobogó szerleiemmel — az “első szerelmes” szinésznő1- be, Liias. Blanohe-’ba. Valóban -olyan szép -és fiatal volt, amilyennek azon az estéin láttam? Ezzel még ma sem vagyok tisztában, pedig most már tudom, hogy a színésznő szépségét egy-. kettőre letörölheti egy kis ke- ] nőcs meg egy tói üiközjő. De akkor Blanche-ot láttam legkivánatosabbnak az egész világon. Ezután már csak azért éltein, hogy őt gyakrabban láthassam a “Gobelins”, a “Montparnasse” s a “Greneile” színpadán, ahol vándoi. társulatával szerepelt. Eladtam valamennyi könyvemet. Lilas Bianehenak köszönhetem, hogy a régi melodrámák egész műsorát ismerem. Első és egyetlen költői inspirációmat szintén neki köszönhetem. Igen, ő az egyetlen níő, akihez verset iiitam. Igaz, ho-gy nem adtam át neki, de ez nem baj, mert a vers nagyon rossz volt ...

csaK kitérően,

— A nyári szünetben, — folytatta Fabrec, — Páriából szüléimhez utaztam. Azelőtt boldog voltam otthon, mos-t végtelen hosszúnak tetszettek a napok s nem csupán az ó.ákat, hanem a perceket is számláltam, mikor lehetek ismét Páriában. Visszaérkezésem első estéjén elsiettem a Gobelims-be, azután a Montparnasseba és a Granellebe. De sehol se láttam az ő nevét a szinlapon. Szörnyű csalódásomban és a igyötuő bizonytalanságiban a színházi por tá&oknál érdeklődtem. Azt felelték, hogy Lilas Blanche szerződését nem újították .meg és senki sem tudja, mi történt vele ... Akiári elhiszi, kedves barátnőm, akár nem, egész életemben ekkor éreztem a legméiységesebb szerelmi bánatot. Hónapokig tartott, ami-g kihevertem!

— Ennyi az egész? ■— kérdezte Sophie.

— Igen.

— Fabrec, ön tréfás fickó és engem nevetségessé akar tenni ezzel- a diáktól fcénettel!

Most hirtelen megszólalt az öreg öltöztetőnő:

— Művésznői, a többiek már lent várják önt az autóban.

És megszólalt a folyosón a rendező hangja is:

— -Chérubin kisasszony! Sies sen, mert elkésünk!

Bejött a szobaieány, fölsegitette Sop Inéra a bundáját, azután főni kapott egy csomagot és kiszaladt.

— Viszontlátásra Fabrec! — mondotta a művésznő mosolyogva és elsuhogott.

Fabrec is menni akart. Most odalépett hozzá az öltözteuőnő.

— Uram, — mondta felénk és gyötrődő arccal.

— .Mit kíván? — kérdezte Febrec.

— Egy kérésem van önhöz... Lesz kegyes meghallgatni? . . . üreg és törődött asszony vagyok. Alig tudom már elvégezni a munkámat .. . Nemrégen folyamodtam, hogy vegyenek föl egy kórházba.

— Rendbe van, — mondta Febrec. Májd utánanézek a dolognak.

De az öreg) asszony tovább

beszelt:

— Uram, még akarok mondani valamit, ami talán fölkelti érdeklődését az ügyem iránt. Hallottam azt a történetet, amelyet ön az előbb úrnőmnek elmondott. Nos . .. meg kell mondanom .. . én vagyok Lilas Blanche1 ...

Fabr-ec lélegzete eifulladt s ijedten nieghátrált. Lilas B.ancbe!... Hát lehetséges, hogy az a feketeir.uiiás múmia ugyanaz a Lii-as Blanche, akit ő tizenkilenc éves korában oly rajongóan szeretett?

Borzasztó zavarban volt.

— Hány éves ön? — kérdezte.

Az öregasszony fájdalmas mosollyal felelt:

— Nem vagyok olyan öreg, amilyennek látszom. De hát sok bajon mentem át. Most hatvankét .esztendős' vagy ok ... Amikor ön látott engem, negyvenegy voltam, ön is azt mondotta az imént, hogyha a színpadot nézi az ember, nagyot tévedhet a színésznő1 életkorában. Mlég abban az esztendő-ben fölbontották a szerződésemet, azt mondták, mái’ öreg vagyok ... Azután mindjárt rámszakadt, a nyomor ... Csak később kerültem ide öltöztetőnék, egy jószivü kolléga közbenjárására ... De most már nem bírom tovább a munkát. Kórházba kellene mennem. Lesz kegyes hát érdeklődni az ügyem iránt? Igazi nevem Poireau Constance ... S mivel ön annakidején figyelmére méltatott uram ...

1 Hirtelen abbahagyta; attól tartott, hogy ez az -emlékezcetés bántja Fabu-ecet.

De Fabrec jólelkü ember volt.

—Helyes, — mondta — majd érdeklődöm az ügye iránt. Már holnap szólok, hogy sürgősen intézzék el a dolgot. És ha pillanatnyilag segítségéi-e lehetnék ...

A zsebébe nyúlt. De az öregasszony szerény és méltóságteljes arckifejezéssel elhárító mozdulatot tett.

— Köszönöm, de más kívánságom nincs, csak amit elmondtam. Abból- a csekély kis ny-ug-dijből, amit a színész-szövetségtől kapok, eléldegélek majd.

Fabrec barátságosan kezet nyújtott neki, amikor- elment. S amint megfogta az elszáradt^ agyondolgozott kezet, megborzadt arra a gondolati’a, hogy húsz esztendővel ezelőtt boldog lett volna, ha ifjúi szívvel szűzies csó/kot lehelhet erre a kézre.

Amikor -— még izgalomtól dobogó szivvel — végigment a ’ folyosón, elmosolyodott arra a | gondolatra, -hgy ő, a nagy életművész, a hires Don Juan most majd azon fog fáradozni, hogy kórházi ágyat szerezzen egy végelgyengülésben levő nőnek.

... Első szerelmének ...

VARGÁNYA ESTVÁN MEG A LÓ

IRTA: -NYÁRI LÁSZLÓ

Régen, még a háború előtt más világ járta. Akkor kétféle fiúgyermek született, az egyik: akiből huszár, lett, a másik,: aki-ből nem lett. Vargánya Estvány esete produkálta a harmadik fajtát: nem -született ugyan huszárnak, de mégis a’ lett belőle.

De elmondom szép sorjában az eseteit.

Az öreg Vargánya Estvány hivatalbeii ember volt. Privigyén. Olyan hivatala volt, ahol laposszélü, öblös kalamárisban állt vagy félüitermyi tinta és éktelen nagy iuidtoll .ágaskodott ' ki belőle.

Fia is volt az öregnek, aki a kereszitségben ugyancsak az

MEGÉRKEZETT

a sokak által várt

ERŐS MAGYAR PAPRIKA

Tekintettel arra. hogy úgy a tengeri, mint a szárazföldi szállítás nagyon megdrágult az ÉDESNEMES KALOCSAI PAPRIKA fontja: $2.25 az ERŐS MAGYAR

$2.50 — szállítás külön!

K.M.U. Kereskedelmi Osztálya

210 SherbrooK Sl. Winnipeg, Man., R3C 2B6.

Estvány nevet nyerte el. Selyemképü, cingár. de rossz gyerek volt. Alig. pelyhesedett az ánia, máris gondokat okoz-ott jó anyjának. Ritkán kocsmázott, az igaz, átlag csak hetenként egyszer, de olyankor három napig tartott a vigasság.

Édesanyja valósággal föllélegzett, mikor elérte a sorozási ideit. Gondolta, majd katonáéknál megabriktolják, -rendhez szokik.

A cingár -gyeirmeknek nagyon eln>uit az álla a sorozás hallatára, de azért vannak a jó cimborák, hogy segítsenek ... legalább tanáccsal.

— Mondd, hogy éktelen süket vagy, ezt úgy sem tu-aják megállapítani. Meg aztán ez a legbiztosabb mód a szabadit jjc— ra.

Elérkezett a sen ozás napja, a fiatat Vargánya Estvány fütyörészve indult neki a katonai karriernek, amely szerinte aznap kellett volna kezdődni es egyben végződni is.

tízép sorjában álltak a legények az orvosi viziten, még Vargánya Hitványt oda&zólitották. .Hiába kiáltotta az őrmester kétszer is a nevét, őb-iiü’ meg se mozdult. A többiek tuszkolták -oda.

— Süket vagyok kérem mondja a süketek félszeg -hangján. Két napig gyakorolták a ‘"Nagykiumplíban”.

Az orvos nézegette, a tisztek is, aztán azt mondja az orvos a bizottságinak fél halkan:

— Kár, hogy ez a legény süket, most nem sorozhatom be.

— Aztán int, hogy .elmehet.

Már indulóban volt kifelé

Vargánya Estvány, háta mögött élesen cseng a földön egy uj ötkoronás. Ezt már meg kel! nézni még a süketnek is, hátha ő ejtette le.

Meg is fordult sebtibe és keresi szemével a földön a csengő pénzt.

— iNo tauglich, ohne Gebraechen — mondja az ezre flór vos. — Jó leszel fiam honvédnek.

Vargánya Estvánnyal nagyot fordult a világ, hiszen alig két perccel előbb mondták, hogy nem veszik be.

Amig instruálja az uj katonákat az őrmester a további teendőire, a lányosképü legény elgondolkodik. Ha már igy van, az se baj. -Majd elmúlik az a pár esztendő, meg miegymás.

Csak akkor, lett nagy a csodálkozása, amikor megkapta a parancsot, hogy Gyulára vonuljon be a huszárokhoz.

— Nem megyek én Gyulára,

— mondotta előszőj- — nem vagyok bolond, hogy halálra kinoztassam magamat.

Titokban tájékozódott afelől is, hogy mi töaténne akkor, ha tényleg nem vonulna be. A beszerzett információk nem sok vigaszt nyújtottak, mire egészen megtört.

— Le fogok esni a lói-ul. E- gész biztos, hogy leesem. Vagy agyőimig valamelyik — majdnem zokogott.

Az anyja velesirt. Melyik p.ivigyei anya nem sir, ha egyetjain, de éreztem nagyon, hogy ezek mind a legnemesebb emberi és művészi szolgálat eszközei valakitől, aki névvel, vagy névtelenül, valóságosan a Szolgálat Embere.

Ezeket a megfigyeléseket főleg azért írom most, mert a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetsége, melynek örök elnöke a szintén elismert festő, Gyimesy -Kásás Ernő, kinevezte Sajgót a Világszövetség Latinamerikai elnökiének s ebben az évben, hamarosan, nagy coliektiv kiállítást rendez -nek -négy nagy múzeumában Amerikának, töbibek között a Calif oirnia Museum of Science and Industry', Los Angelesben, aböl Saigó mester személyesen is részt vesz, jó néhány képével.

Ugyanakkor meg kell említenem, -hogy ugyanez az elismerten nagy califomiai Múzeum meghívta 1976 évire, mint egyet len latinamerikai művészt egy nagy önálló kiállításra, az A- meriikai Egyesült Államok kétszáz éves fennállásának országos megünneplésére, mely meg hívást a művész nagy örömmel elfogadott.

Befejezésül még csak annyit, hogy fenti kiállítás a mező.ün születésű mexikói Andirés Saigó művész 100. önálló kiálLtása lesz. —

len magzatára az a jövő vár, hogy a ló agyonrugja.

Nyakába vette a fél vármegyét, hogy miként lehetne Kicsinálni, hogy a fiát ne vegyék a huszároknoz. Végtéie a bakáknál nincs semmi veszedelem ott is lehet tölteni az- időt. Oszt legalább nem kell gyönge kezével azokat a vad gebéket pucolni.

Azt mondták, adjon, he -egy kérvényt a cs. .és kir. hadügyminiszterhez. írja. meg, hegj a fia ösztönsizerüleg i-tóz.k a lovaktól. Akad -alföldi gyeiek e- Lég, ki szívesebben lesz huszár és még büszke is lesz ra. Da mind ezt csak a bevonulás- uin lehet kérvényezni.

Az öreg katona orvos' ígérte, hogy a megyeliáza elé L.gja terjeszteni a kérvényt. v

A gyerek már régen bevonult, de az anyja még mindig felrakta délben a terítéket, meg sirt. Öreg Vargánya Estványnak ilyenkor hallgass volt a neve. Esténkint megvetette az ágyat is, de mindez nem húsznak. Estvány mái régen Gyulán marta véresre a combját.

Ha aztán az ócska butoi meg reccsent éjjel, — vagy a kutya megverdeste csóváló farkával az ajtót és elszaladt, Vargánya Estványné a halál jeladásának tulajdonította azt, ami fiának agyonrugatásáról ad számot.

Ha meg levélből dó jött nagy kopertával a kezében, a hadügy miniszter levelének vélte, melyben tudatja, hogy drágalátos gyermekét a gyalogsághoz, áttette. Ez azonban nem érkezett. Jött helyette a -gyerektől panasz eseteiül.

Hogy ó müyen beteg, egész testét sebek boritják s ennek ellenére egész áldott nap szüntelen lovon kell ülnie. Sumrnasummárum pedig mindenkinek este 9-kor le kell feküdni. Mag •hogy nincs pénze, meg hogy éhes»

Ment is azonnal a jó hazai, meg az ákom-bákom iiásu levél: “... De fotográfiát ne feleggy el küldeni ...”

Aztán az Öreg Vargánya Istványt kezdte szidni a gyöngéd szivü anya:

— Igen, te nem bánod, ha meg is hal a gyerek, te mein törődsz vele egyáltalán.

— Má’ engedj meg, eddig még mindenki megjhalt a Vargánya famíliában, -hát azt hiszed Estvány fiad örökké fog élni1? Idő kérdése az egész. — Ezzel a bölcs magyarázattal az öreg kitért a további magyarázkodás elől.

Alig telt bele nyolc hónap, mikor Írja ám István gyerek, hogy a lótól nem fél már annyira, a sebek is elmúltak régen s kap ám nemsokára egy csillagot.

Nagy öröme volt az anyjának. Mert akinek csillagja van, az nem kefél- lovat, bizonyára már lovagolni is tud, különben nem kapott volna csillagot. Az nap azt főlzte anyja ebédre, amit a legjobban szeret a fia. Ne mondja senki, hogy ő nem tesz a fia örömére semmit. Ezt meg is irta neki.

)