Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1965

Index

PÜSPÖKKARI KÖRLEVÉL a II. világháború befejezése 20. évfordulója alkalmából Kedves Híveink! 1965. májusában, ezen új, zsendülően erősödő életet ígérő, Egyházunk részéről a szép szeretet Anyjának, a Boldogságos Szűznek szentelt hónapban, megilletődve emlékezünk és emlékeztetünk a második világháború 20 évvel ezelőtt bekövetkezett végére. Emlékezzünk és emlékeztessünk utólagosan is megbélyegzően a második világégést kirobbantó és annak folyamán és végén önfejét vesztő rémre: a fasizmusra. Arra a mély és végzetes eltévelyedésre, amely saját határain belül, majd békés országokba betörve, nemcsak önkényesen osztotta meg az emberiséget, hanem halált hirdetett ártatlan milliók felé és el is emésztette őket a hirhedt gázkamrákban, koncentrációs táborokban és a harctereken. Hazánkat sem kímélte meg e szellemi métely és vész. Kétszeresen szenvedtünk. Határainkon belül és határainkon túl. Úgy sodródtunk és népünk úgy kényszerült bele az esztelen világégésbe, hogy e bel- és külháború sebeit még mindig hordozzuk. Húsz éves felszabadulásunk és alkotásunk ünneplésénél is időszerű a viszszaemlékezés és főleg a helyes eszmélés. Jelenünket és jövendőnket úgy szemléljük, hogy véglegesen okulunk a háborúnyújtotta leckéből és érleljük magunkban a döntő és megnyilvánuló elhatározást, hogy minden erőnkkel elítéljük a háborút annak erkölcstelensége és esztelensége miatt, másrészt minden erőnkkel szolgáljuk a békét — hazánkban és a világban — annak erkölcsössége és áldásai érdekében. Kedves Híveink! A béke szent ügyének szolgálata és a háború elleni küzdelem nem újak számunkra. Püspöki Karunk többízben hallatta már szavát a második világháború után itthon és a világ fórumain, amikor a háború és béke kérdéséről volt szó. összhangban papságunkkal, hívenkkel, békeszerető népünkkel nem mulasztottunk el alkalmat, hogy saját hatáskörünkben és tőlünk telhetően, Istenhez fordulva, ne fogjunk össze minden jóakaratú emberrel hazánkban és a v lágban, hogy végre egy elsöprő erejű tömörülésben hárítsuk el a még mindig fenyegető háború rémét és lehetőségét. Amidőn ezt műveltük és most ismét veletek egyesülten kívánjuk megtenni, akkor mindnyájan éreztük és most is valljuk, hogy a legnagyobb földi rossz és veszély kiiktatásáról, korunk egyik fő bűnének legyőzéséről van szó. A legnagyobb rossz ugyanis a személyi javak és közösségi értékek igazolhatatlan elpusztítása. A vérontás, az életek kioltása, az ezeket követő nyomor és gyász; házaink, templomaink, hidaink, falva

;nk, városaink rombadöntése, országaink és népeink felperzselése és irtása. Vészesek voltak az eddigi háborúk, még végzetesebbek lennének a következők. Ez a veszély fokozza fel önérdekünkben, embertestvéreink azonos jogú érdekében háború ellenes elszántságunkat és egyben az emberiség közös békéjének legáldozatosabb szolgálatát. Csak a bűn táplálja azt a szenvedéyességet, amely megszólaltatja ismét a fegyvereket, amely harcba állít népet néppel, amely anynyira elvakít és eldurvít, hogy embertestvérünkben nem láttatja meg az azonos jogú és igényű felebarátunkat. A háborús kísértést és kísérletezést el kell űznünk, a háború bűnének folytatását meg kell akadályoznunk. Vállalkozzunk is erre, kedves Híveink, hittel, reménnyel és a jó ügy szeretetével és felkarolásával. Hiszen a háborút is emberek, azok kis csoportjai kovácsolják, robbanthatják és terjeszthetik k

;. A békét is emberek teremthetik és szilárdíthatják meg, ha kellően fognak össze és ezen készségüket és elszántságukat megmutatják szavukkal és tetteikkel. Amidőn az emberekről szólunk, akkor félreérthetetlenül khangsúlyozzuk, hogy m nden jóakaratú embertestvérünkkel számolunk. Mindenkiben a magunkéhoz hasonló és velünk azonos képességet tételezünk fel az emberiség közös javainak biztosítására és előmozdítására. Hitünk minden embert az isteni teremtmény magasztosságára emeli, mindenkiben tiszteli és tisztelteti a halhatatlan lelket, a teljes és oszthatatlan emberi méltóságot és az egyenjogúságot. Boldogemlékű XXIII. János pápánk a „Pacem in Terris — Békét a világnak" c. apostoli körlevelében, a II. Vatikáni Zsinat egybehívásával és beindításával azon fáradozott, hogy Egyházunk részéről is minél erőteljesebb támogatást élvezzen a megbékélést áhító világunk és korunk. Baráti jobbot nyújtott m nden jóakarátú ember felé. Ezt a magatartást buzgón követi a szeretet Lelke, a Szentlélek által vezérelt, befejezéséhez közeledő zsinatunk is .