Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1949

Index

— 10 — Az Érsek Úr a következő közvetlen szavakkal válaszolt a küldöttségnek: „Köszönöm azt a kedves meglepetést, amelyet nekem püspökkészentelésem 20. évfordulóján megjelenésiekkel, imádságos jókívánságaitokkal és a remek albával szereztetek. — Szerettem volna észrevétlenül átsurranni ezen az évfordulón, hiszen a mostani idők igazán nem alkalmasak ünneplésekre, de azért örülök annak, hogy gondoltatok rám. A jó Isten áldjon meg benneteket az örömért, amelyet nekem szereztetek és áldja meg mindazokat, akiknek képviseletében hozzám jöttetek : az egész főegyházmegye hivő népét! — „Minden főpap — mondja szent Pál apostol — emberek közül választatván emberekért rendeltetik .az Isten előtt való ügyeikre, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért". Ez az én küldetésem, áz én hivatásom: hogy az embereknek Isten előtt való ügyeivel foglalkozzam: hirdessem az örök igazságokat és az örök erkölcsi törvényeket úgy, ahogyan azok az evangéliumban le vannak fektetve, ott álljak, mint közvetítő az ég és a föld között, az Isten és az emberek között és a legszentebb áldozat bemutatásával és egyéni áldozataimmal engeszteljem az -Istent a bűnökért és leesdjem az emberekre az Isten áldását és kegyelmét. Ezt igyekeztem tenni eddig és ezt igyekszem tenni ezután is, amig az Úr főpapi szolgálatomat igénybe veszi. És most megköszönöm az Úrnak, hogy olyan híveket adott nekem, akik hűségesen támogattak főpásztori törekvéseimben: akik velem imádkoztak és engesztelt k. Bizonyára ennek köszönhetjük, hogy a másochk háború vihara nagyobb bajok nélkül vonult ei városunk fölött és azóta is sok minden máskép történt itt, mint sokfelé az országban. Ha a pásztor és nyáj összefognak és továbbra is együtt imádkoznak és engesztelnek, bízvást remélketjük, hogy a jó Isten és a rózsafüzér Királynéja velünk maradnak és szüntelenül áldásukat árasztják egyházunkra, hazánkra és mindnyájunkra". Ezt az albát viselte a főpásztor az ünnepi szentmise alkalmával, amely délelőtt 9 órakor ment végbe a főszékesegyházban a hívek óriási részvétele mellett. Csak az év utolsó estéjén, hálaadáskor szokott a székesegyház ilyen hatalmas hívő sereget falai között látni. Az ünnepi mise alatt dr. Egerth Jakab kanonok, c. apát mondott a püspöki méltóságot s hivatást fejtegető tartalmas, szivet s értelmet megragadó szentbeszédet. Az ünnep tanítási napra esvén, azon a tanuló ifjúság testületileg nem vehetett részt. A sze'retetben találékony szülők ezt a hiányt úgy próbálták pótolni, hogy apró, járni alig tudó, továbbá karon ülő csecsemő gyermekeikkel álltak sorfalat a residentia és székesegyház közötti széles járdán. A főpásztoron ez alkalommal csakugyan beteljesedett a zsoltáros szava: „Ex ore infantium et lactentium perfecisti laudem propter inimicos tuos, ut destruas inimicum et ultorem". (Zsolt.8, 3.) Valóban az Úr a kisdedek és csecsemők ajkáról szerzett főpapja számára dicséretet. A szentmisét a főkáptalan, a központi és szerzetes papság üdvözlése követte az érseki residentia egyik termében. A papság élén az érseki helynök meleg szavakkal mutatott rá az évforduló jelentőségére. Az Érsek Úr egy előtte elejtett szavára utalva kifejtette, hogy a főpásztor a szentelést annak idején mélységes lelki megilletődéssel "fogadta s abban az egyházi rend szentségének teljességét tekintette. A püspöki tisztségben nem a díszt, vagyont, vagy közjogi méltóságot kereste, amellyel hazánkban a történelmi fejlődés kapcsolta össze a püspöki méltóság fogalmát, hanem abban valóban „munus angelicis humeris formidandum"-ot látott, az angyali vállak számára is félelmes terhet, amelyet csak lelki megrendüléssel szabad fogadni és viselni. Éppen azért mikor a történeti requisitumokat egy tollvonás megszüntette, nem ejtett könnyet azokért, hanem inkább a délvidéki öldöklésekben elvesztett papjait s földönfutókká lett híveit siratta. Majd átnyújtotta a székváros és az egyházmegyei hívek obsequiumait, kifejtvén, hogy ha e lelki csokornak minden fohásza, imája, jócselekedete virággá változnék, olyan virágbaborulást látnánk e rideg télben, hogy szemeink elkápráznának e gyönyörű látványtól. Szavait így fejezte be: „Deus Optimus Maximus cuius providentia gubernamur, Excellentiam Vestram sanam incolumemque servet atque beatam in terris vivere faciat ad multos, imo ad pluri- , mos annos." — Érsek Urunk az üdvözlő szavakra meghatott szívvel a következőket válaszolta: „Mikor szent Teréziának sok küzdelem és szenvedés után sikerült megalapítania az első i megreformált női karmelita zárdát, elvonult szegényes cellájába, hogy elkészítse az alapítás mérlegét: leszámolását életének arról'a szakaszáról, amelyet ezzel az alapítással eltöltött. Önéletrajzában így ír erről a leszámolásáról, illetve az eredményről, amelyre jutott: „Nagyon boldognak éreztem magam abban a tudatban, hogy minden rendben van s visszagondolva arra, amit szenvedtem, hálát adtam az Úrnak, hogy kegyes volt engem eszközül felhasználni. Amint elvonultak lelki szemeim előtt azok a dolgok, amelyeket ebben az ügyben tettem, azt kellett látnom, hogy mindegyik, amely jelentékenyebbnek látszott, tele volt hibával és tökéletlenséggel. Egyikben-másikban kevés bátorsággal, nai gyon sokban pedig nem elég erős hittel jártam el ... Egyszóval arra az eredményre jutottam, hogy ami jó van benne, azt az Úr tette, a roszszat pedig én. Azért aztán abba is hagytam a gondolkodást, s legjobban szerettem volna vissza se emlékezni rá, nehogy látnom kelljen, hogy mi mindent hibáztam el. Áldott legyen Ö, aki ha kedve tartja, mindent jóra tud fordítani." í — így érzett szent Terézia, mikor lelke a megreformált Kármel születését ünnepelte és mikor megtartotta leszámolását életének egy magában véve rövid, de igen fontos szakaszáról. „Legjobb volna vissza se emlékezni rá, nehogy látnom kelljen, hogy mi mindent hibáztam el." Ilyenformán vagyunk mi emberek, mikor • meg-megállunk élelutunkon, visszanézünk a megtett útra és megcsináljuk a leszámolást életünknek egy hosszabb, vagy rövidebb szakaszáI ról. „Legjobb volna vissza se emlékezni rá, ne! hogy látnom kelljen, hogy mi mindent hibáztam