Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1948

Index

- 13 i 1948. III. 850. sz. Böjti szózat. Krisztusban Kedves Híveim! Mi katolikusok most annak a véres drámának hatása alatt állunk, amely 1900 esztendővel ezelőtt Jeruzsálemben lejátszódott. Nagyböjt van, s mi lélekben elkisérjük az Üdvözítőt azon a nehéz, szenvedésekkel teli, vérrel áztatott úton. amely az utolsó vacsora termétől az Olajfák he- gyére, onnan Kaifás főpap házába, onnan a római helytartó palotájába és onnan a Golgotára visz. Itt is, ott is megállunk egy-egy pillanatra és hallgatjuk az evangélisták elbeszélését arról, ami 1900 esztendővel ezelőtt történt. Nehéz es hosszú ez az út; egy fél óra alatt nem lehet megjárni. Szomorú és ho'sszú ez a történet; egy fél óra alatt nem lehet elmondani. Ez a rövidke idő legfeljebb arra elég, hogy megálljunk ennek a hosszú útnak egyik stációjánál és egy kicsit elgondolkozzunk. • Legyen ez a stáció az, amelyet az evangélisták éppen csak megemlítenek és amelyre nem is igen-szoktunk gondolni: az a pár óra, amelyet az Üdvözítő Kaifás börtönében töltött el! I. A nagy dráma első felvonása befejeződött. Jézus kihallgatása a zsidó nagytanács előtt megtörtént. A halálos ítélet elhangzott. „Kényszerítlek téged az élő Istenre -— mondotta a főpap, mikor a hamis tanúk minden vádja összeomlott — mondd meg nekünk, hogy te vagy-e Krisztus, az Isten fia?" ,,Te mondád" — volt az egyszerű felelet. Igen, az vagyok. És egyszer majd ti is meggyőződtök róla, mikor ott láttok majd ülni az Isten erejének jobbján és amikor majd láttok eljönni az ég felhőiben: mikor majd én tartok vizsgálatot és én mondok ítéletet minden ember fölött, fölöttetek is. ..Hallottátok a káromlást — szólt erre magából kikelve a főpap — m>t ítéltek?" „Méltó a halálra" — volt a nagytanács egyhangú felelete. Aztán rábízták az Üdvözítőt egypár katonára és szolgára, akik az udvaron keresztül elvezették egy piszkos, sötét helyre, amely a gonosztevőknek szolgált börtönül. Itt maradt az Ur Jézus reggelig, amíg el nem indulhattak vele a római helytartóhoz. Kínos órák voltak ezek az Üdvözítő' számára. Egy ideig a katonák és szolgák mulattak rajta. Azt hitték, hogy az olyan emberrel szemben, akit a főpap és a nagytanács istenkáromlónak bélyegzett és akit egy nyomorult szolga bírái előtt büntetlenül arcul üthetett: egy ilyen emberrel szemben minden meg van engedve. Elhalmozták hát a sértések minden nemével. A legundokabb gúnynevekkel illették. És nem riadtak viszsza attól sem, hogy arcába köpjenek. Aztán boszszankodva végtelen türelme miatt és a gonosz lélek ösztönzésére nekiestek: rúgták, ütötték, egymásnak lökdösték és végül, hogy gúnyt űzzenek messiási és istenfiúi címeiből, bekötötték szemét, sorban arcul verték és gúnyolódva mondogatták: „Találd ki, Krisztus, hogy ki ütött meg!" És Ő végtelen türelemmel viselt el mindent, ahogyan azt Izaiás próféta évszázadokkal előbb megjövendölte róla, mikor ezeket a szavakat adta az eljövendő Istenember ajkaira: „Nem fordítom el fejemet azoktól, akik megütnek és leköpnek engem." És ajkairól nem jött panasz, zúgolódás. A katonák és szolgák végre belefáradtak a kínzásba. Ott hagyták a sötét, piszkos börtönt. Az Üdvözítőre rázárták az ajtót. Két katona ott maradt az ajtó előtt őrnek, a többiek beburkolóztak köpenyükbe és az udvaron még parázsló tűz mellett lefeküdtek. Az Üdvözítő egyedül maradt sötét, piszkos börtönében. Egyedül. Azt mondják, hogy a legfájóbb, a legnyomasztóbb érzés az egyedüllét. Nem az, amikor az ember körül nincs senki. Hiszen ez-sokszor jó és kívánatos. Mindegyikünknek voltak már órái, amikor terhünkre voltak az emberek: amikor alig vártuk, hogy magunkra hagyjanak, hogy egy kicsit megpihenhessünk, hogy összeszedhessük, rendezhessük gondolatainkat, vagy egy kicsit kisírhassuk magunkat. Igen, van egyedüllét, amely jó. Azonban van mélységesen fájdalmas, kínosan nyomasztó egyedüllét. Az, amikor az ember úgy érzi, hogy mindenki elhagyta, hogy nincs a világon senki, akit az ő sorsa érdekelne, aki vele törődnék; amikor bármerre nézzen, sehol sem hall egy biztató szót, seholsem lát résztvevő szivet, segítő kezet. Ilyen volt az Ur Jézus egyedülléte is Kaifás sötét, piszkos börtönében. Tanítványai közül az egyik elárulta és ellenségei kezébe adta. A másik, a legtüzesebb, aki csak néhány órával előbb még fogadkozott és esküdözött, hogy „még ha mag kellene is halnom veled, akkor sem tagadlak meg", az imént megesküdött, hogy nem is ismeri őt. A többiek elszéledtek, ahogyan előre megmondotta, mikor emlékezetükbe idézte a próféta szavait: „Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai." Ó, azok