Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1948

Index

— 14 — * most csak magukra gondolnak, az életüket féltik, azoknak most csak egy vágyuk van: hogy ne ismerjen rájuk senki és ne tudja senki, hogy nem régen még hozzá tartoztak. És az a sok száz és ezer ember, akin segített? A betegek, akiket meggyógyított? Az éhezők, akiknek kenyeret adott? Lelkes hívei, akik néhány nappal előbb diadalmenetben, hozsannázva vitték be Jeruzsálembe? Alusznak. De majd reggel, mikor a római helytartó, Pontius Pilátus előtt megkezdődik a nagy dráma második felvonása, ott lesznek ők is és a többiekkel versenyt fogják kiáltani: „Feszítsd meg öt!" És az a néhány jámbor lélek, akik megaláztatásában és meggyaláztatásában is hívek maradtak hozzá? Akik majd odaállnak a keresztje alá? Azok ebben a pillanatban még csak nem is sejtik, hogy mi történt vele, s így tőlük sem száll feléje egyetlen résztvevő, vigasztaló gondolat sem. Az Ur Jézus teljesen egyedül van. Sehol egy biztató szó, sehol egy résztvevő szív .vagy egy segíteni akaró kéz! Ebben a pillanatban nincs senki, aki törődnék vele. Azaz vannak. Nem messze böntönétől lázas munka folyik. A főpap és a nagytanács tagjai még együtt vannak. Gondosan előkészítik a tárgyalást a római •helytartóval. Tudják, hogy Pilátus nem barátjuk s azért nem fogja könnyen jóváhagyni az általuk már kimondott halálos ítéletet. Azt is tudják, hogy pogány, tehát hiába állanak majd oda eléje azzal, hogy ez az ember káromolta a mi Istenünket és azért a mi törvényeink szerint meg kell halnia. Ezt is elmondják majd, de gondoskodniok kell más vádakról is, olyanokról, amelyeket a helytartó sem hagyhat figyelmen kívül. A néptől is félnek; "hiszen tudják, hogy mennyi emberrel tett jót, s csak néhány nappal előbb látták, hogy milyen rajongó szeretettel veszik körül. Mindent meghánynak-vetnek. Mindenki megkapja szerepét. Aztán rövid időre szétoszlanak abban a tudatban, hogy mindent megtettek a gyűlölt názáreti Jézus elvesztésére. Az alatt a pár óra alatt, amelyet az Ur Jézus Kaifás börtönében töltött el, nem törődött vele senki, csak ellenségei. Milyen mélységesen fájdalmas, milyen kínosan nyomasztó érzés lehetett ez a számára! Egyedül lenni, mindenkitől elhagyottnak lenni annyi ellenség között! Ezekben az órákban elmondhatta a zsoltárossal: „Vártam, aki szánakozzék rajtam és nem volt; aki megvigasztaljon és nem találtam." Vájjon mit csinált az Üdvözítő ebben az ő nagy elhagyatottságában? * Amit megtestesülése első pillanatától fogva csinált: szeretett, megbocsátott és imádkozott. Végtelen szeretettel gondolt arra a földre, amelytől nem kapott mást, mint szegénységet, nélkülözést és szenvedést, arra a népre, amely néhány óra múlva meg fogja tagadni és a keresztre fogja juttatni, tanítványaira, akik elhagyták, a pogányok tengernyi sokaságára, az egész világra, minden idők minden emberére, az ártatlanokra és bűnösökre, az igazakra és gonoszakra, rám is és rátok is és az ő nagy-nagy elhagyatottságát is felajánlotta értük és értünk elégtételül, engesztelésül a mennyei Atyának. És megbocsátott. Megbocsátott Péternek, aki őt megtagadta; megbocsátott félénk tanítványainak, akik elhagyták; megbocsátott azoknak, akik elítélték, azoknak is, akik majd keresztre juttatják és értük is és az eljövendő évszázadok és évezredek összes bűnöseiért is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekasznek!" És nem rajta és nem az ő imádságán múlt, hogy áruló tanítványa elveszett és ellenségei közül sokan elvesztek és elvesznek ma is. Ő megbocsátott, de sekan nem fogadták el bocsánatát és nem fogadják el ma sem. Azaz talán elfogadták volna és elfogadnák ma is, ha bocsánatának nem volna ára. Azonban Péternek meg kellett siratnia vétkét és a tanítványoknak szégyenkezve és bűnbánó lélekkel vissza kellett térniök hozzá és azoknak, akik a feszítsd .meg-et kiáltották feléje, az első pünkösd ünnepén azt kellett mondaníok az apostoloknak: ,, Jóvátesszük, amit vétettünk, csak mondjátok meg, testvérek, hogy mit cselekedjünk!" Júdás ezt nem tette meg és ezt nem tették meg sokan: nem tértek vissza hozzá és nem tették jóvá, amit ellene vétet

1 ek. Azért nem részesültek bocsánatában és azért veszett kárba az Üdvözítőnek értük mondott imádsága. Jézus egyedül, elhagyc'.tan Kaifás börtönében! II. Nézem Öt az ő nagy elhagyatottságában, aztán egy másik kép jut eszembe, nem is egy. hanem száz és ezer kép: a világnak száz és ezer tabernákuluma, amelyekben egyedül, elhagyottan tölti nappalait és éjtszakáit az Üdvözítő. Mindmegannyi börtön, ha nem is olyan sötétek és piszkosak, mint amilyen Kaifás börtöne volt, de az elhagyatottsága bennük éppen olyan nagy, éppen olyan fájó és nyomasztó, amilyen Kaifás börtönében volt. • Tudom, hogy nem minden tabernákulum ilyen. Vannak templomok, amelyekben az Ur Jézus nincs egyedül, amelyekben éjjel-nappal imádkoznak istentszerető lelkek.. És vannak templomok, amelyekben ha nem is imádkoznak megszakítás nélkül, de mégis minduntalan megtöri a tabernákulum csendjét és magányát egyegy jámbor lélek imádsága. Azonban igen sok templomban, igen sok tabernákulum előtt legfeljebb az örök lámpa gyenge fény2 tanúskodik arról, hogy az emberek még nem feledkeztek meg egészen az Üdvözítőről, de egyébként nemcsak éjjel, hanem talán a reggeli "szentmise idejét leszámítva nappal is egyedül van, annyira egyedül, hogy még csak nem is gondol rá senki. Azok közül, akikért ő leszállt abba a tabernákulumba, talán sokan azalatt, amíg ő magára hagyottan tölti óráit börtönében, megtagadják, ha nem is olyan nyiltan és ünnepélyesen, mint Péter, de mégis csak megtagadják. Hiszen többé-kevésbbé minden súlyos bűn megtagadása az Üdvözítőnek, mert minden bűnben benne van a kijelentés: Nem ismerem ezt ^z embert: nem ismerem el annak, akinek mondja magát: Uramnak, törvényhozómnak, Istenemnek, akinek joga van nekem parancsokat osztogatni vagy tilalmakat felállítani. A többiek pedig csak önmagukkal törődnek: földi boldogulásukkal, munkájukkal, szórakozá-