Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1933

Index

9 A boldogság kulcsa. a bűnök mélységébe taszíthatják a kislelkü embert. Ezért látunk épen napjainkban olyan sok lázadást, rablást, fosztogatást s ezért látjuk, hogy a sorscsapások és a betegségek gyötrelmei között sokan összetörnek és bűnös szándékkal véget vetnek saját életüknek. Ezért kell ma jobban mint bármikor belekiáltani a gazdag lelkébe az Isten parancsát: „Emlékezzél meg a szegénységről . . . gazdagságod napján"

1

5, és amit a prófétával mondat: „Szegd meg kenyeredet az éhezőnek . .., s midőn mezítelent látsz, född be őt és ne nézd le embertársadat."

1

6 De ezért kell intenünk, tartanunk és folyton segélnünk a csapások alatt görnyedező szegényt is, hogy el ne csüggedjen, hogy fel ne lázadjon s fegyvert ne emeljen saját maga avagy mások ellen. Meg kell szívlelnie minden halandónak az Ur intő szavát: „A jó és rossz, az élet és halál, a gazdagság és szegénység az Istentől vannak"

1

7 és Ö gondot visel ma is mindenkire, ahogyan érdemli. Ez a halálra vált és értünk szenvedő Üdvözítő szava a beteg, nyomorgó és elnyomott szegény emberekhez, hogy a bűntől visszatartsa őket. III. Nem elég azonban, hogy a bűnös ember csupán megtorpanjon a szenvedő Krisztusarc láttára, amint nem volt elég Pilátus terve sem a zsidókkal szemben. Mikor ezek s az általuk felbujtott csőcselék „Feszítsd meg"-et

l

s kiáltottak az Isten fiára, a pogány római megmutatta nekik a szörnyen szenvedő, véresre korbácsolt, édes Üdvözítőt és így szólt hozzájuk: „íme az ember."

1

9 Nyilván azt gondolta, hogy a rettenetes szenvedés látása magukhoz téríti még a legvérengzőbb gonosztevőket is. Azonban tévedett. Hiányzott belőlük bűnük öntudata, s ezért nemcsak nem tértek magukba, hanem még őrjöngőbb szenvedélyességgel követelték királyuk halálát. Nem elég hát velük együtt a szenvedő Krisztus arcát látni, hanem Magdolnával és a jobb latorral és a Krisztust megtagadó Péter apostollal rá is kell ébrednünk saját bűneinknek megismerésére és át kell éreznünk, hogy az Isten fiát mi is megsebeztük. Ezt át kell éreznünk, mert csak így szakad fel lelkünk legmélyéből a lator fohásza: „Uram, emlékezzél meg rólam, midőn eljutsz országodba"

2

0; mert csak így gyullad ki szeretetünk lángja, miként Magdolnában, és csak így ered meg szemeink könnye is, Eccl. 18, 25. w Iz. 58, 7. 1

7 Eccl. 11, 14. w Ján. 19, 6. Ján. 19, 5. a> Luk. 23, 42. mint a szegény Péter apostolé, mikor az Ür Jézus az ő szörnyű árulása után szánalommal s irgalommal szemeibe nézett. Boldog fohász s édes könnyek ezek, mert a megtérésnek drága hirdetői. De még ez sem elég az üdvösség biztosítására! Nem elég a vértől ázott Krisztus-arcot látni, nem elég miatta bánatra gerjedni, könnyekre fakadni, s hozzá visszatérni, hanem végleg nála kell maradni . . . s vele egyesülni. Vele egyesülni testének s vérének titkos szentségében, melyet Ö is ezért alapított. Ezért mondja szent Jánosnál többször: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem lakik és én őbenne", s „annak örök élete vagyon és én feltámasztom őt az utolsó napon."'

2

1 Ha ezt tesszük, akkor megtaláljuk az igaz boldogság csalhatatlan szerét, mely jóban és rosszban, gazdagságban avagy szegénységben, hatalomban avagy elnyomásban erősít, vigasztal és örömre hangol úgy, hogy szent Peterrel bátran elmondhatjuk: „Uram, jó nekünk itt lenni!"

22 „Uram! kihez menjünk? Az örök élet igéi csak Te nálad vannak."

2

3 * * * Pár évvel ezelőtt Belgiumban jártam Az egész országban ép akkor tartották a belga nép felszabadulásának százéves ünnepét. Az ország szívében, Brüsszel városában a legszebb köztéren márvány obeliszken az ország zászlaját lengette a szellő, míg alatta a nemzet címere ragyogott a fényes napsugárban, előtte meg egy örökmécs égett. Ide járult az egész belga nép királyával, kormányával, minden hű fiával, hogy hálatelt szívvel megköszönjék az Isten irgalmát, aki kimentette országukat a régi rabságból és az ősök minden áldozatát, melyekkel a szabadságot megszerezték nekik. Ezt tette a belga nemzet földi szabadsága első századának ünneplése címén és az egész világ felfigyelt reájuk. Mi a folyó évben nem a földi, nemzeti szabadság egy százados fordulóját üljük, hanem lelki szabadságunk, azaz megváltásunk tizenkilenc évszázados ünnepére akarunk készülni. Erre az ünnepre mi nem kőemléket fogunk állítani, hanem Krisztus keresztfáját, a szenvedő Istenember áldozathalálát s az Ür Jézus köztünklétét akarjuk és fogjuk nemcsak megfontolni, hanem mélyen szívünkbe vésni s egész életünket aszerint rendezni. Ez a ritka jubileum nem lehet ugyanis merő emlékezés, vagy puszta tisztelgés a százasí Ján. 6, 55. 57. 22 Máté 17, 4. 23 Ján. 6, 69. A százados évforduló legfőbb tanulsága.