Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1931

Index

Y - 15 — A lelki sorvadás. is, akiket a hideg, a sok nélkülözés, a meg-megújuló ragályok gyötörnek. S itt vannak azok is, akiket már a bölcsőtől kezdve gyilkos vérszegénység, lappangó tüdőbaj és annyi más névtelen betegség tizedel és sorvaszt. Hogy csak a mi vidékünkről szóljak, a kóros szembajok olyan elrettentő pusztítását látom, hogy országos segítségért kell már kiáltanunk. A tudomány fejlődése igen sok betegség okát, terjesztőjét, lényegét felfedte. Számtalan esetben bámulatos módon tud is segíteni. És a betegségek, az emberi szenvedések legfőbb okozói — mégis csak terjednek, s a régiek helyett újabbak lépnek fel, melyek mindig megoldatlan feladatok elé állítják az egész társadalmat. A betegség problémája nincs tehát megoldva, mert míg a tudomány egyet-kettőt megold, több olyan új támad, melyek ellen a küzdelmet eliilről kezdheti. Ez a bukott ember egyik büntetése, amely sokszor a pólyától a halál percéig kiséri az embert. Azért mondta az Ür: „Orcád verítékével eszed kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, amelyből vétettél."

5 Ez tehát közös sors és mivel közös sors, mindnyájunknak szól az a példa is, melyet szent Jób adott. Szól pediglen azért, hogy türelmünk el ne fogyjon szenvedésünk közben. Ezért mondja szent Pál apostol is intve és biztatva: „Nem méltók a jelen szenvedések a jövendő dicsőséghez, mely bennünk is ki fog jelentetni." És ha nem hinnétek az apostol szavát s azt vélnétek, hogy a sok betegség ok nélkül tör rátok, gondoljatok Jób példáján kívül magára Krisztusra. Krisztus Urunk halálra vált ajka, az ártatlan Istenember mindent felülmúló, szörnyű szenvedése türelmet, megadást, megnyugvást prédikál, szava pedig azt hirdeti nekünk, hogy a dicsőséget a fájdalmas szenvedésnek meg kell előznie.

7 III. A baj legfőbb oka a lelki sorvadás. Ne higyjétek, kedves Hivek, hogy a nagy szegénység és a sok betegség kimerítik a nyomor fogalmát, mely a földön tombol. Mind a kettő nehéz és fájdalmas, mert az ember testét alaposan gyötri, de azért a szegénységben és a betegségben mosolyt is láthatunk. Az önkéntes szegénységben élők több örömöt, lelki harmóniát, igaz vidámságot éreznek gyakorta, mint azok a pénzimádók, akik a garasért avagy az aranyért élnek és reszketnek. És a betegek közt, — ha a parazsakat nem is nézik nyíló virágoknak, mint nem egy vértanú, s ha a szúró tövist és az ostoro5 Gen. 3. 1-9. " Róm. R 48. 7 Luk 24. 26. zást nem is kérik és nem is keresik, mint egy szent Alajos, boldog Margit és annyi hitvalló, — a betegek között igen gyakran látunk derült, elégedett, egyensúlyban élő, fenkölt egyéneket, akiknek fájdalmát a kegyelem földöntúli bája s a keresztfán kimúlt édes Üdvözítő csodás szeretete örömmé avatja. Van azonban úgy a szegénységen, mint a testi betegségen kívül egy nagyobb, sötétebb, mardosóbb gyötrelem, az a belső legnagyobb fájdalom, mely a lelket rágja és az embert életunttá teszi. Akármi okozza, ez a földi élet legiszonyúbb rákja. Az a belső, rettentő betegség, mely az embert arra ösztökéli, hogy saját életét üresnek, dőrének, céltalannak lássa, melytől minden áron szabadulni akar. Ez az a betegség, mely a hitet háttérbe szorítja, a józan észt homályba borítja, a földi javakat lenézi, megveti, szinte megutálja és csak egyet keres, — hogy azt az életet, melyet mástól kapott, eldobja magától. Kedves Hivek! Ez az összes betegségek legsivárabb faja, mert ez a test elpusztulásával magát a lelket is kárhozatba dönti. S ez a ragály — szomorú valóság! — nemcsak él és pusztít, hanem még terjed is. Ha azok neveit látjuk vagy olvassuk, akik az életet önkényesen eldobják maguktól, szánalom s irtózat szállja meg lelkünket. Minden rendű és vagyonú ember akad ma már köztük, akik bűnös kézzel önmagukat kapcsolják ki ebből a világból. Az anyagi jólét nem várt elvesztése, a világ rágalma, a becsület eljátszása, a rút szenvedélyek fékezetlen heve, a lappangó vágyak meghiúsulása és a lélek rideg üressége szokták felidézni ezt a halálugrást. Ezt a halálugrást, mely a pillanatnyi könnyebbség kedvéért örök értékeket nemcsak kockára vet, hanem el is pusztít. Ó ha Dante pokla feltárulna egy-egy pillanatra az ilyenek előtt, mikor a végzetes örvény szélén keseregve állnak, bizonyára visszaborzadnának. Mert az esztelenség, mit e lépés jelent, a bűnös gyávaság, mit magában hordoz, s a szörnyű büntetés, mit rögtön felidéz, elvennék kedvüket e botor lépéstől. A baj — sajnos — megvan, sőt terjedni látszik, s ahol fellép, ott már nincs segítség. Korunk szimptomája s egyben szégyenfoltja ez a lelki pestis. A gyáva, felszínes, üres lelkek szörnyű betegsége, akik mivel az anyagi világ ismert válságával, az emberek igaztalan támadásaival, avagy saját lelkük belső viharával nem tudnak vagy nem akarnak bátran szembenézni, bűnös gonoszsággal kitérnek előlük. Ennél a szánandó lelkiállapotnál már csak az lesújtóbb, hogy vesztüket megsiratni igen, ámde jóvátenni többé már nem lehet. Azért mondja már a Szentírás is: „Ha a fa délre esik vagy éjszakra, amely helyre esik,