Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1919

Index

u nos a panasz, a feljajdulás is, ami érthető. Csak az nem érthető, Krisztusban Szeretteim, hogy vannak szentségtörő nyelvek, amelyek mindezért az Istent káromolják, holott nem az Isten, de az ember, az embernek első bűne és az első bűnből fakadt hosszúhosszú sorozata a további vétkeknek zúdította és zúdítja folyton reánk a csapásoknak sokaságát. Az Isten az ember elé tette és teszi folyton: a jót és a rosszat, az életet és halált. Miért választja az ember oly gyakran a rosszat, a halált s nem a jót, az életet? És ha már választott, miért okolja a helytelen választásért az Istent és nem inkább önmagát? El kell tehát, Krisztusban Szeretteim, ismernünk, hogy bajainknak okozói első sorban önmagunk vagyunk. Ámde az elkeseredett lélek ezen meg nem nyugodva tovább tusakodik és kérdi, ha nem okozza az Isten bajainkat, legalább is megengedi. Miért engedi tehát a bajokat reánk? Ez már, Krisztusban Szerelteim, olyan kérdés, amelyre a választ megadni nem tudom, nem is tudhatom, azért azt tőlem igazából kérdezni sem lehet. Hogy átlássam Istennek gondolatait, poranyagiságomból föl kellene emelkednem az O szent fölségéhez, csekélyke értelmemnek pislogó mécsvilágával föl kellene fognom az Isten világosságának lángtengerét s megállapítanom : ezt vagy amazt a csapást ki miért szenvedi? Érdemii-e büntetésül? Vagy szenvedi megpróbáltatásul, hogy annál nagyobb jutalomban részesüljön ! Mindezt sem én, sem más emberfia nem tudja, de azt mindannyian tudjuk, hogy az Isten önmagának nem mondhat ellen, ha tehát az embert szabad akarattal teremtette, akkor szabadnak is kell az embert hagynia. De hová lenne az ember szabadsága, ha az Isten minduntalan igazgatná az emberek gondolatait, helyesbítené szavait, fogná a kezüket, beleavatkoznék az emberi élet változásaiba? Nem csonkítaná-e meg az emberi természetet úgy, hogy az többé nem volna a teremtés koronája, nem volna a gondolkodó, szabadon cselekvő ember, hanem lábon járó gépezet?! A reánk zuhanó bajoknak áradata irtózatos, de nem volna-e még sokkal borzalmasabb az emberi természet megcsonkítása ? Szabadságunk oly drága kincs, hogy váltságul megéri még azt a számlálhatlan rosszat is, amely a rosszul használt szabadságból felburjánzik. De van még egy másik oka az Isten türelmének a rosszal szemben, amelyre az Apostol hivatkozott levelében rámutat. Szent Pál is látta azt a borzalmas utat, amelyet a bűn az első emberpártól kiindulva megtesz, látta miként terjed tovább, miként halmozódik, tornyosodik magasra és mennyi könnyet, bánatot, gyászt és halált terjeszt maga körül. De ezen kétségbeejtő, sötét kép mellett látja az Apostol a világosságot is, látja az Üdvözítőnek, Jézus Krisztusnak ragyogó alakját s összemérve a sötétséget a világosság erejével, megmondja számunkra a vigasztaló eredményt: a világosság nagyobb a sötétségnél: ahol, úgymond, eláradott a bűn, még túláv&dóbb lett a kegyelem. Az isteni irgalomnak és bölcseségnek remeke, Krisztusban Szeretteim, hogy a rosszat legyőzi, a gonoszat is beveszi gondviselésének terveibe és a rosszból jót, az átokból áldást fakaszt. Vegyük csak a gaztettek leggonosszabbját, az Isten fiának szenvedését és halálát. Ugyebár: amit gonosz elme forralt, mindaz amit gyűlölet kigondolhatott, amit megátalkodott akarat végrehajthatott, hogy eltiporják, megsemmisítsék az Üdvözítőt, mindaz teljes szabadsággal haladt a maga utján, de nem a megváltás munkájának megsemmisülésére, hanem a megváltás végrehajtására szolgált. Minél inkább hitték Krisztus ellenségei, hogy a saját gonosz tervüket viszik diadalra, annál inkább voltak eszközök Isten kezében, az isteni irgalmasság és könyörület nagy munkájában: igy lett