Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1917

Index

VIII. 1560. sz. Felhívás a rokkantak, özvegyek és hadiárvák gondozása ügyében. A háborúval kapcsolatos sok szomorú és nehéz kötelességről olvasott már eddig is kedves papságom körrendeleteim ben is, máshol is oly sokat, hogy elfáradását, mondhatnám elfásultságát ezen kérdésekkel szemben nem csodálnám. Most mégis úgy kérem kedves papságom figyelmét, mintha semmit sem olvasott volna. A háború rokkantjainak, árváinak és özvegyeinek segítéséről, felkarolásáról és megmentéséről van szó. — A részben vagy egészen elpusztult nemzedék kiált hozzánk. — Az isteni gondviselés kifürkészhetetlen útjai a harctérre vitték a XX. századnak majdnem túlzott gonddal nevelt ifjúságát, — a mindennapi élet munkájában megedzett férfi világ színe-javát, — mostani társadalmi életünk hordozó gerincét, egyszóval a nemzet törzsét és annak legerősebb ágait. — Az újkori harci eszközök nem nézték, mit ér a nemzetnek az az ezred, amelyet elsöpörtek, — nem törődtek azzal, hogy a lövészárkok közötti halálnak mennyi köny, mennyi jaj, mennyi keserűség felel meg itthon az országban, — nem akarták hallani, hogy minden ágyú bömbölése tulajdonképen nem ott szívremegtető, ahova lecsap, hanem ott szívettépő, ahonnan robbantása eltemeti a családapát,a férjet,a fiút. Kedves Papságom ezt kell minekünk megértenünk. — Papi magányunk csendes szobájában mély szomorúsággal nem azokra kell gondolnunk elsősorban, akik elmennek a lövészárkokba, hanem azokra, akik nem jönnek vissza, vagy akik csonkán, bénán, vakon érkeznek meg, — akiknek tehát vagy a halálát, vagy az épségét sajnálja a haza, siratja az árván maradt gyermekek serege, az özvegy és a megtört szülő. A haza védelmében rokkanttá vált katonának nem szabad elvesznie. Sem testben, sem lélekben. Ezt nem érdemelte. — Bizonyos, hogy életét, testi épségét nemcsak önmagáért, nemcsak családjáért, hozzátartozóiért, hanem mindazokért, akik a magyar nemzetet alkotják, áldozta, — megtette tehát legnehezebb kötelességét nemzetével, mivelünk szemben. Nemcsak alamizsnára van tehát joga, amelyet ajtónk küszöbén Istenre hivatkozva imádságában kér és kap tőlünk, hanem igénye van ahhoz, hogy megmaradt erejét úgy támogassuk, hogy tisztességes megélhetésben megelégedetten járhasson, kelhessen közöttünk. — Keserves a koldúskenyér mindenkinek, — a háború rokkantjának szerencsétlenség, a nemzetre, vagyis miránk nézve pedig szégyen volna. Szégyen, mert lelkünk ürességét kiáltó módon bizonyítaná, mert minden nemes érzés kihalását jelentené lelkünkből. — A koldús alamizsna megmentheti a rokkantat a testi haláltól, de nem menti meg lelkének halálától, — a nemzet hálájába, köszönetébe vetett bizalmának halálától. A rokkant azért lett azzá, mert védte nemzetét, — most rokkantságában a nemzetnek kell védenie rokkantját. — Ezt értsük át legelőször.