Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1915

Index

— 23 — nek, akik megismerik Istent az ő felségében és igazságosságában, merészeled-e mondani: Nincs Isten, nincs örökkévalóság! Azok a hösök, kik a csatatéren véreznek, beleviszik a harcba legjobb tudásukat, képességüket, azok minden reményükkel, vágyaikkal, áldozataikkal ugyanazon fokon állanának, mint állataik, melyek mellettük élettelenül hevernek? Nem, és százezerszer nem, él az Isten, a szent és az igazságos Isten, és elesett hőseink mindmegannyi tanú az emberi lélek halhatatlansága mellett, mind azt hirdeti: Hiszem az örök életet! Kedves Hiveim! E komoly napokban emlékezzünk meg újból vallásos életünk alapjáról, az Istenben vetett hitről, az Isten félelméről. „Az igaz hitből él" mondja a nemzetek apostola.

1) Elmondhatjuk-e a valóságban önmagunkról, hogy hitünkből, hogy hitünk szerint élünk? Nem forgunk e azon veszedelemben, hogy Istennek velőket rázó megnyilatkozása a világháborúban, muló felindulás után eltűnik fölöttünk, igazi, belső megujulás nélkül? Vájjon a Mindenhatónak lanyhasággal, hálátlansággal akarjuk-e megfizetni azt a nagy jótéteményét, hogy a háború szinterének borzalmait oly csekély mértékben érezteti csak hazánkon ? Én vagyok a te Urad, Istened, szól hozzánk, s megtagadhatjuk-e tőle hódolatunkat napi imádságunk mulasztásával? Szabad-e Istennek nevét káromolnunk? Ünnepeit kicsapongással megszentségteleníteni ? Elmulasztani a gyermekeket, alattvalóinkat szóval és példával a jó útra vezetni ? haragban gyűlölködésben élnünk? Szabad-e testedet tisztátalansággal, a házasság szentségét bűnnel megfertőzni? Hazugsággal, rágalmazással vétkezni? Szálljunk magunkba s szívleljük meg az írás szavát: Az Istent féljed, és tartsd meg az ő parancsait; mert ez az egész ember \

2j 1) Rom. i, 17. 2) Pred. 10, 13. II. A világháborúban az Isten a reményt parancsolja reánk. A nagy harcokban menydörgő szóval hirdeti Isten: hiúságok hiúsága s minden hiúság!

1) Csúffá lett az államférfiak minden okossága, bölcsessége; a nemzetközi béketörekvések minden szólama a világpolgárságról, világbékéről üres szavaknak bizonyultak; minden törekvés a kulturközösség alapján és a haladás jelszava alatt a megértés útját föltalálni meghiúsult az emberi és a népszenvedély vadságán; bosszúvágy, hatalomvágy, pénzvágy diadalmaskodtak a lelkiismereten, a jogon és az igazságon. A komoly magábaszállás pillanataiban állítsuk belső vizsgálódás útján szemünk elé a kérdést, hogy mennyi személyes részünk van a mostani korszellem kialakulásában? Bizonyos mértékben mindanynyiunkra fognak illeni a zsoltárosnak szavai: Mindnyájan elhajlottunk, nincs ki jót cselekedik, nincs egyetlen egy sem.

2) Vájjon a béke idejében mindenkoron hálásak voltunk-e? Nem mondhatja-e Isten reánk is: Az Istent, aki tégedet alkotott vala, elhagyád, a teremtő Uradról elfeledkeztél; vajha eszesek volnának, és értenének, és végokról gondoskodnának!

3) Nem éltünk-e folytonos tusakodásban, átkos pártoskodásban ? A külső béke, és nyugalom ideje nem sorvasztotta-e el széles körök vallásos érzületét, úgy hogy kezdték magukat Isten nélkül berendezni s otthonosoknak érezni? Nem voltunk-e útban Páris felé, az istentelenség, erkölcstelenség, az élvezethajhászat városa felé? Nem hangzottak-e fel a panaszok a születések számának gyalázatos eszközökkel való apasztása ellen ? — Nem szentségtelenitettük-e meg a vasár- és ünnepnapokat kicsapongásokkal, a sport1) Pred. I, 2. 2) Zsolt. 13, 3. 3) Deut. 32, 18. 29.