Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1910

Index

— 193 -ben a zsinati szent kongregáció 1905. december 26-án kelt rendeletével is erősen hangsúlyozta, megengedvén, hogy a mindennapi szent áldozáshoz idősebbek úgy, mint fiatalabbak egyaránt járulhassanak, föltéve, hogy kegyelem állapotában vannak és akaratuk a jóra hajlandó. És valóban nincs is elfogadható ok, miért kívántatnék ma oly rendkívüli előkészület az első szent áldozásra azoktól a gyermekektől, kik még a lelki tisztaságnak és első ártatlanságnak boldog korát élik cs kik arra a titokzatos szent eledelre a jelen idők százféle veszélyei és kísértései miatt nagyon is rászorulnak: mikor régente még a csecsemőknek is kiosztották a szentségi színek megmaradt részecskéit. A visszaélések, melyeket ostorozunk, onnét erednek, hogy nem állapították meg okosan és helyesen a beszámíthatóság korát azok, kik külömböző életkorra tették a szent gyónásnak és szent áldozásnak idejét. Egy és ugyanazon életkort szabja meg mindkét szentségre a lateráni zsinat, midőn a szent gyónásnak és szent áldozásnak kötelezettségét egy kapcsolatban írja elő. Tehát amint a szent gyónásnál a beszámíthatóság korának az az idő vétetik, melyben a jó a rossztól megkülömböztethető, vagyis mikor már eszével élni kezd a gyermek; akként a szent áldozásnál is az az idő veendő mértékül, mikor a szentségi kenyér a közönségestől fölismerhető: mely megint csak ugyanaz a kor, melyben a gyermek eszének használatára jut. így és nem máskép értelmezték ezt a dolgot a lateráni zsinat kiváló magyarázói és azon időknek egykorú tanúi. Az egyháztörténelemből kitűnik, hogy nem egy hanem több zsinat és számos püspöki rendelet már a XII. századtól kezdve, tehát mindjárt a lateráni zsinat után, úgy intézkedik, hogy a gyermekek 7 éves korukban első szent áldozáshoz engedhetők. Itt van továbbá a legfőbb tekintélyű egyháztudósnak, akvínói szent Tamásnak bizonysága, kinél azt olvassuk: „Mikor a gyermeknek esze annyira megnyílik, hogy kezd a Szentség iránti áhítatról fogalommal bírni, akkor már ki lehet szolgáltatni neki a Szentséget." 1 Mit így fejteget Ledesma: „Valamennyi egyháztudóssal egyetértőleg mondom, hogy minden gyermeknek, ki már eszét használja, kiosztható az Oltáriszentség: bárminő hamar érte is el azt az időt; s ha nincs is egészen tisztában azzal, hogy mit cselekszik." 2 Ugyanazt a helyet így magyarázza Vasquez: „Mihelyt a gyermek eszének használatára jutott, isteni jog alapján köteleztetik a szentségekhez való járulásra, elannyira, hogy az Egyház őt e kötelezettség alól löl sem mentheti." 3 Ugyancsak ezt tanította szent Antóninus is: „mikor rosszaságra képes (a gyermek) t. i. mikor halálos vétket követhet el, akkor már tartozik a szent gyónáshoz járulni, következőleg a szent áldozáshoz is." 4 Erre a következtetésre késztet a tridenti szent zsinat is. Mikor ugyanis a XXL ülés III. fejezetében említi, hogy „nem kötelesek a szent áldozáshoz járulni az olyan gyermekek, kik még eszük használatával nem bírnak," — erre azt az okot hozza föl: „mivelhogy, úgymond, Isten gyermekeinek elnyert kegyelmét abban a korban még el nem veszthetik." Melyből világos a zsinatnak fölfogása, hogy a gyermekek akkor kötelesek a szent áldozáshoz járulni, mikor a kegyelmet vétek által elveszthetik. Egybehangzók ezzel a XIII. Benedek alatt tartott római zsinatnak szavai: a szentáldozás kötelezettsége akkor kezdődik, mikor a fiúk és leányok beszámíthatóságuk korát elérték, azt a kort ugyanis, melyben külömbséget tudnak tenni ezen szent eledel — vagyis az Úr Jézus Krisztus teste —• és a közönséges mindennapi kenyér között; és mikor annak vételére méltó áhítattal és 1 Summ. Theol. 3. part., qu. 80, a. 9, ad 3. a In S. Thotn., 3 p., qu. 80, a. 9, dub. 6. s In 3. P., S. Thom., disp. 214, c. 4, n. 43. 4 P. III., tit. 14, c. 2, §. 5.